A Paradigma Intézet blogja

Daytoni béke, életképes boszniai demokrácia?

2020. november 25. - Lukács B. Endre

25 éve, 1995. november 21-én kötötték meg a véres boszniai háborút lezáró Daytoni békét. Egyúttal létrejött Bosznia Hercegovina egyedülálló alkotmánya, amelynek célja egy olyan állam megalkotása volt, amely be tud majd csatlakozni „Európa nagy menetelésébe” az emberi szabadság kiterjesztése és a demokratizálódás felé. Itt az ideje megvizsgálni, ez sikerült -e.

A daytoni béke aláírása. Balról jobbra: Slobodan Milošević, Alija Izetbegović, Franjo Tuđman. Forrás: Wikipedia

Ha demokrácia alatt csak annyit értünk, hogy egy adott ország polgárai szabadon szavazhatnak arról, kik vezessék az országot (vagy legalábbis kik kerüljenek be az ország jogalkotó/végrehajtó szervébe), és ténylegesen a legtöbb szavazatot kapó jelöltek nyernek, Bosznia akár még demokráciának is tekinthető. Azonban, ha a demokráciát már egy kicsivel is tágabban értelmezzük, ez megkérdőjeleződik.

Boszniában ugyanis nincsen például jogegyenlőség, hiszen a magukat egyik nemzetiséghez sem soroló politikusok a mai napig nem indulhatnak a választásokon. Kétséges emellett, hogy valóban választott vezetők kormányozzák az országot, hiszen a nem megválasztott ENSZ-főképviselőnek joga van a parlament bevonása nélkül törvényeket hozni és eltávolítani a hivatalukból politikusokat. Bár az ENSZ-főképviselő 2006 óta sokkal kevésbé avatkozik bele az ország politika életébe, mint korábban, a lehetősége továbbra is megvan rá. A média függetlensége szintén kérdéses az országban, hiszen az már önmagában vészjósló, hogy a különböző médiaszolgáltatók nagy mértékben rászorulnak a mindenkori kormány pénzügyi támogatására. Azonban az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy újságírókat online, vagy akár fizikai támadások érik.

A legnagyobb probléma azonban az ország jogállamiságának minőségét érinti. A legfelsőbb szinten történő korrupciós ügyekben az eljárások hosszan elhúzódnak, nagyon ritkán születnek döntések, de ha születnek is, a kiszabott büntetés sokszor jóval enyhébb, mint az adekvát lenne. A 2020-as Balkan Barometer közvéleménykutatásban megkérdezték a boszniaiakat, egyetértenek-e az állítással, miszerint a törvény mindenkire ugyanúgy érvényes, és azzal, hogy az országuk kormánya hatásosan fellép a korrupció ellen.

Míg az első állítással 85, a másodikkal az emberek 88%-a nem értett egyet. Az emberek nem bíznak a politikusokban és az igazságszolgáltatásban. Érdekes módon mégis azt tapasztaljuk, hogy ezeket a korrupt politikusokat újra meg újra megválasztják. Az ország pedig nem halad a demokrácia felé, épp ellenkezőleg. A Freedom House Boszniáról írt éves értékelései minden évben egyre rosszabbak, míg 2015-ben „Demokrácia pontszáma” (Democracy Score) 7-ből 3.54 volt, 2020-ban csupán 3.32. Az ország ezek alapján „Átmeneti rezsimként” (Transitional regime) van besorolva. De vajon ez tényleg csak egy átmeneti időszak, az ország előbb utóbb valódi, működő demokráciává, vagy esetleg diktatúrává válik?

A kérdések megválaszolásához legalább minimális szinten meg kell értenünk az ország működését. Bosznia Hercegovina két entitásból áll, a főleg horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderációból és a főleg szerbek lakta Boszniai Szerb Köztársaságból. Ezek az entitások saját elnökkel és parlamenttel rendelkeznek. Az országos parlamentbe mindkét entitás juttat jelölteket, a három nemzetiség egyenlő képviseletének figyelembevételével (az alsóházba 14-14-14, a felsőházba 5-5-5 képviselő jut be). Az elnökség 3 tagból áll (egy szerb, egy horvát és egy bosnyák), szintén az egyenlő képviselet okán. Országgyűlési- és elnökválasztásra 4 évente kerül sor. Az „elnökség elnöke” (gyakorlatilag kormányfői) pozíciót 8 havi ciklusokban az elnökség egyes tagjai töltik be. A fő probléma ezzel a struktúrával, hogy nagy mértékben megkönnyíti az obstrukciót, a kormány működésének szándékos megbénítását (hiszen a nemzetiségek aránya nem változhat sem a parlamentben, sem az elnökségben). Ennek következménye volt például, hogy a 2018-as választásokat követően 14 hónapig nem szerveződött meg a miniszterek tanácsa, az ország fő végrehajtó szerve.

Az újabb és újabb obstrukciók, kiegészülve az országra jellemző hatalmas bürokráciával (két entitás saját parlamenttel, a Bosznia-Hercegovinai Föderáción belül további 10 egység saját parlamenttel) szinte ellehetetleníti a központi államszervezet működését. A politikusok pedig elsősorban a félelmekre építő, etno-nacionalista retorikára támaszkodva egy olyan politikai kultúrát és közbeszédet alakítottak ki, mely a törésvonalak befagyasztásával szinte garanciája az újraválasztásuknak, legalábbis az elmúlt évek választásaiból ezt a következtetést vonhatjuk le.

Valódi kormányzásra pedig semmi szükség, ameddig lehet a többi nemzetiséget okolni annak ellehetetlenítéséért. Ekkor pedig az Európai Unió hiába próbál a tagság feltételekhez kötésével demokratizálni, a boszniai politikai elittel együttműködni, hiszen pontosan ők a fő haszonélvezői az aktuális rendszernek. Az ügyet letudják annyival, hogy azt hangoztatják, ők az EU belépést támogatják. Ezek után valódi lépéseket efelé nem tesznek, hiszen ahogy korábban írtuk, erre semmi szükség. És hogy ez tényleg csupán átmeneti állapot -e? Az utóbbi 25 év nem ezt bizonyítja. Minden jel arra utal, hogy Bosznia egészen addig képes ilyen „hibás demokráciaként”, avagy „átmeneti rezsimként” működni, amíg az alkotmánya ezt lehetővé teszi.

A Daytoni béke kiválóan megelőzött minden további fegyveres konfliktust, de az ellentéteket nem volt képes elsimítani, az államalkotásban csődöt mondott. Az államalkotást márpedig nem előzheti meg a demokrácia létrejötte. Akármennyire is nehéz, Európa nagy menetelésének most kicsit meg kell állnia, a menetelőknek hátra kell néznie, hogy megláthassák a 25 éve csak sántikáló féllábú Boszniát, akinek mankók helyett csak ragtapaszt adott.

Újabb fegyverszünet Hegyi-Karabahban – út a konfliktus rendeződéséhez?

2020 őszén egy viszonylag gyors lefolyású, de a Kaukázus térsége szempontjából jelentős háború volt az Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah és környéke birtoklásáért folyó harc. Ennek során nem sokkal több, mint 1 hónap alatt Azerbajdzsánnak sikerült felülkerekednie, és jelentős mértékben megváltoztatta az addig közte és Örményország között csaknem 30 éve fennálló status quot. Írásomban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, hogy vajon az általa kivívott győzelem, és a harci cselekményeket lezáró fegyverszünet elhozza-e a békét a térségbe, vagy inkább újabb konfliktusok előszele lehet?   

 

A harci cselekményekről röviden

 

Már a nyílt háborút megelőzően számos határvillongás alakult ki az Azerbajdzsánt és Hegyi-Karabahot elválasztó tűzszüneti vonal mentén, amely szeptember 27-én váltott át nyílt fegyveres konfliktussá. A nagy katonai és gazdasági túlerővel, illetve Törökország aktív támogatásával bíró azeri csapatok eleinte lassan, de biztosan haladtak előre az iráni határ irányából. Az örmény front november elejére omlott össze, amikor az azeri csapatok pár napos ostromot követően elfoglalták Shushi városát, amely stratégiai helyzete és Hegyi-Karabah fővárosához, Stepanakerthez való közelsége folytán kulcsfontosságú volt. A teljes katonai összeomlástól tartva november 9-én Pashinyan örmény miniszterelnök aláírta a felek között közvetítő Putyin orosz elnökkel és Alijev azeri elnökkel a konfliktust lezáró fegyverszüneti megállapodást, amely másnap, november 10-én hatályba is lépett.

 

Alijev azeri elnök (balra) és Pashinyan örmény miniszterelnök egy korábbi találkozójukon, még a háború előtt (a kép forrása: president.az)

A fegyverszüneti megállapodás tartalma

 

A fegyverszüneti megállapodás általános intézkedések mellett – a harcok beszüntetése, a hadifoglyok és a holttestek kiadása és cseréje – számos jelentős, elsősorban az azerieknek kedvező előírást tartalmaz. 

Hegyi-Karabah területének a tűzszüneti megállapodásig az azeriek által el nem foglalt része, illetve az ezt Örményországgal összekötő útvonal, az ún. Lachi-korridor marad egyedül örmény-hegyi-karabahi ellenőrzés alatt. Ezeken a területeken a tűzszünet betartását 5 évig orosz békefenntartók őrzik, akiknek jelenléte a felek által 5 évente felülvizsgálatra kerül, és csak akkor kell eltávozniuk, ha egy 5 éves ciklust követően valamelyik fél tiltakozik a jelenlétük ellen.

Azerbajdzsán cserébe fenntarthatja a területi ellenőrzést az összes általa visszafoglalt területen, valamint az örmény-hegyi-karabahi csapatoknak ki kell vonulniuk minden egyes olyan területről, amit Hegyi-Karabahon és a Lachi-korridoron kívül ezidáig megszállva tartottak, és vissza kell engedniük ezeket teljes mértékben azeri fennhatóság alá. (Hegyi-Karabah ellenőrzése a nevét adó földrajzi egységen kívül számos, a környezetében levő régióra kiterjedt, amiket az örmény csapatokkal együtt szintén megszállás alatt tartottak; továbbá Örményország az örmény-azeri határ mentén számos kisebb azeri területet tartott az uralma alatt.)

Két térkép Hegyi-Karabahról még a háború előttről

Emellett Örményországnak biztosítania kell, hogy Azerbajdzsán és az azeri enklávé, Nakhichevan között az őket elválasztó örmény területeken keresztül közvetlen út vezessen, amelyet szintén orosz csapatok ellenőriznek majd, és a Lachi-korridor helyzetéhez hasonlóan itt is zavartalanul kell folyjon az azeri személy és áruforgalom. 

A BBC és egy török újság részletes térképe a fegyverszüneti megállapodásokról

 

A fegyverszüneti megállapodás fogadtatása

 

Ezekből egyértelmű lehet, hogy azeri oldalról hatalmas győzelemként ünnepelték a megállapodást. Ezzel szemben Örményországban a lakosság egy része és az ellenzék óriási vereségként fogta fel a helyzetet, és Pashinyan miniszterelnököt árulónak tartva és a lemondását követelve heves tüntetések törtek ki, amelynek során egy időpillanatban a tüntetők még a jereváni parlament épületét is elfoglalták, az épp ott tartózkodó házelnököt megverték, valamint fosztogattak is. Pashinyan ezzel szemben azzal védekezett, hogy kényszerűen kötötte meg ezt a megállapodást, és a katonai helyzet gondos mérlegelése után, a hegyi-karabahi vezetőkkel egyeztetést követően ment csak bele ebbe az alkuba. A tüntetők és az ellenzék követeléseit nem fogadta el, nem mondott le, és az azeriekhez hasonlóan a megállapodáshoz tartja magát; mindössze kormányátalakításra kényszerült, mivel több minisztere, többek között a védelmi miniszter is lemondott a pozíciójáról.

Armenian PM defends Nagorno-Karabakh truce amid protests in Yerevan |  Euronews

Örmény tüntetők Jerevánban a megállapodás ellen tiltakoznak (forrás: euronews)

A világ közvéleménye semlegesen fogadta a megállapodást abból a szempontból, hogy örültek a vérontás megszűnésének, de a tartalmáról nem mondtak határozott véleményt. Az azerieket támogató Törökország és a megállapodást tető alá hozó Oroszország pozitívnak és előrelépésnek tartotta az új fegyverszünetet.

 

A realitások

 

Pashinyan miniszterelnöknek minden valószínűséggel, az ellenzéke vádjaival szemben igaza volt, és országa szempontjából helyesen cselekedett: a katonai helyzet alapján valójában országát a totális katonai vereségétől mentette meg, és még sikerült valamennyi területet is megőriznie örmény ellenőrzés alatt Hegyi-Karabahból – mentette, ami menthető.

Az azeri hadsereg mind létszámban, mind logisztika terén, mind katonai fejlettség terén messze erősebb volt az örményekénél; korszerű drónok, és a törököktől kapott F-16-os vadászgépek biztosították a harctéri fölényt, valamint állítólag szíriai zsoldosok is részt vettek az oldalukon; a többek között bakui olajmezőkből származó bevételek okán hosszú távon is biztosított a hadseregük fejlettségének magas szinten tartás. Ezzel szemben az örmény hadsereg kisebb, felszereltsége terén inkább szovjet eredetű, és fejlettsége, és a mögötte húzódó gazdaság teljesítőképessége messze elmarad az azeriekétől. Örményország további ellenállása esetén az örmény hadsereg megsemmisülését és egy totális katonai vereséget kockáztatott volna, valamint az örmény megszállás alatt levő területek teljesen azeri uralom alá kerülését, ezzel Hegyi Karabah maradék önállóságának teljes megszűnését. Abba pedig belegondolni is rossz, hogy a több tízezres lakosú hegyi-karabahi főváros, Stepanakert ostroma potenciálisan mekkora vérontást eredményezett volna.

Több alkalommal is jelezte a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország, hogy Azerbajdzsán kérése esetén hajlandó beavatkozni az azeri fél mellett a háborúba. Ezzel szemben a hagyományos örmény szövetséges Oroszország nem nyilatkozott ilyen erősen, mindössze Örményország területi épségének szavatolásáért foglalt állást. Oroszországnak nem fűződik különösebb érdeke a nemzetközi jog alapján azeri területen fekvő Hegyi-Karabah örmény kézen maradásáért, mindössze a térségben a befolyásának megőrzése fontos neki, és a súlyosabb, akár menekülthullámokkal és potenciálisan orosz áldozatokkal is járó konfliktusok eszkalálódásának megelőzése. Ezzel szemben Törökország számára nagy jelentőséggel bírnak a rokon török népek által lakott azeri kapcsolatok, az örményekkel szembeni hosszú időre visszanyúló ellentét, valamint az érdekszférájának növelése, ezért is lépett fel ilyen határozottan azeri oldalon.

Ugyan nem elhanyagolható az USA-ban és az EU-ban élő örmény diaszpóra mérete, valamint egyértelmű az örmények keresztény kultúrához kötöttsége okán a szoros kulturális kapcsolat Örményországgal, nem volt várható komoly fellépés ezen entitások részéről az örmény oldal mellett, aminek több oka is volt. Az USA számára fontos szempont volt ebben Trump elnök külpolitikai izolacionizmusa, az elnökválasztások környékén levő szokásos hercehurca prioritása, valamint a térség távolsága és erős orosz kötődése. Az EU számára pedig jelenleg elsőbbséget élveznek a belső problémáik, így a koronavírus és a költségvetés elfogadása körüli helyzet.

Végül az sem elhanyagolandó tényező, hogy az egész háború Azerbajdzsán nemzetközileg elismert területén zajlott, annak területének nem az azeri állam ellenőrzése alatt álló részeinek visszaszerzéséért, ezért Azerbajdzsán, Örményországgal ellentétben a nemzetközi jog talaján állt, amikor fellépett a számára szakadár területek visszafoglalása érdekében. Több ENSZ BT-határozat is felszólította korábban Örményországot a terület elhagyására, ezidáig sikertelenül. Az államoknak fontos, hogy a külpolitikai fellépésüknek kellő legitimációja legyen, amelynek fontos eszköze a nemzetközi jognak való megfelelés, amely nélkül se a nemzetközi közvélemény felé, se otthon nehezen tudják igazolni fellépésük jogosságát; márpedig ebben a konfliktusban az örmény oldal egyértelműen a nemzetközi jog szerint cselekedett azzal, hogy egy másik állam nemzetközileg elfogadott területének egy részét lényegében az ellenőrzése alatt tartotta.

 

A további győztesek

 

Győztesnek mondhatja magát Oroszország és Putyin elnök is, aki egyrészt a konfliktus ideiglenes és békés megoldásával a nemzetközi tekintélyét is sikeresen emelte, amire mind az EU, mind az USA képtelennek bizonyult, másrészt Örményországnak a teljes vereségből való kihúzásával, valamint a térségbe békefenntartó katonák telepítésével nagy mértékben növelte a befolyását az egész Kaukázusban.

Szintén győztesnek hirdetheti magát Erdogan elnök Törökországa is. Ők tovább mélyítették az Azerbajdzsánnal való szövetségüket, azeri kérésre még a békefenntartásban is részt vállalnak. Eredményesen törtek borsot történelmi ellenségük, Örményország orra alá. Végül pedig ők is erősítették a térségben a befolyásukat.

 Putyin: Öngyilkos lépés lenne, ha Örményország kihátrálna a hegyi-karabahi  megállapodásból - 444

Putyin orosz elnök (a kép forrása: Alexei Nikolsky/Russian President)

A jövő

 

Fontos megjegyezni, hogy számos híradással ellentétben a fentebb ismertetett megállapodás nem békeszerződés volt, amik egy fegyveres konfliktus hosszú távú, állandó rendezéséről szólnak, hanem csupán egy fegyverszüneti megállapodás, ami mindössze a harcok ideiglenes beszüntetését és a fennálló frontvonalak elfogadását irányozza elő a harcok eszkalálódásának megelőzése céljából. Ezért azt mondhatjuk, hogy még koránt sincs vége a két ország közötti nézeteltérésnek.

Azerbajdzsán részéről azért adódhat még ok a harcok folytatására, mivel továbbra is nemzetközileg elismert területeinek egy része, vagyis Hegyi-Karabah általa vissza nem foglalt része és a Lachi-korridor nem áll azeri fennhatóság alatt, hanem örmény ellenőrzés alatt áll, a helyzete jogilag tisztázatlan. Ugyan állítólag Alijev elnök autonómiát ígért a térségnek, de ezt a hegyi-karabahi vezetők visszautasították. Ezért elég valószínű, hogy egy újabb kedvező alkalom esetén az azeriek megpróbálják majd a maradék nem azeri ellenőrzés alatt álló területet is elfoglalni, és ezzel a területükön belül teljesen megszüntetni az örmény uralmat.

Örményországban viszont, mint említésre is került, jelentős politikai válságot okozott a megállapodás és az ezzel járó területi veszteségek elfogadása. Ugyan úgy tűnik, Örményország betartja a megállapodásban foglaltakat, és Pashinyan miniszterelnököt nem sikerült idő előtti távozásra bírni, de a következő választásokon könnyen lehet, hogy gondokat okozhat neki ez az ügy, és a megállapodást elutasítók kerülnek hatalomra. Akiknek kormányra kerülése esetén két választásuk lehet: vagy a választók akaratának és a saját retorikájuknak megfelelően a fegyverszüneti megállapodás felrúgása, és a háború folytatása lehet, ami könnyen totális örmény katonai vereséggel és a maradék hegyi-karabahi területek elvesztésével járhat, vagy a realitások felismerésével a pashinyani útra térés a status quo fenntartása iránti elkötelezettséggel.

Bármelyik opció teljesedik is be, úgy tűnik, még messze van a konfliktus vége, és egy ezt lezáró tartós békeszerződés. A fegyverszüneti megállapodásnak kétségtelen előnye lehet, hogy a területen egy ideig lesznek orosz békefenntartók, akik garantálni próbálják, hogy ez idő alatt ne folytatódjanak a harcok, és a felek megtartsák a megállapodásban foglaltakat. Viszont nem elképzelhetetlen az sem, hogy a felek szövetségeseik segítségével más, enyhébb módszerekkel (pl. gazdasági machinációkkal, titkosszolgálati módszerekkel, szabotázsakciókkal) próbálnak nyomást gyakorolni a határok átrajzolásának folytatására.  

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató és jogász

 

 

 

 

 

2020. november 10., avagy genderháború és választási „reformok” a koronavírus árnyékában?

2020. november 10-én fogadta el az Országgyűlés szinte ellenszavazat nélkül a rendkívüli jogrendre való felhatalmazásról szóló törvényt a koronavírus elleni védekezés jegyében. Pont ezen a napon viszont számos törvényjavaslat és egy alkotmánymódosítási javaslat is megjelent – nagyrészt a védekezésről szóló kormányrendelet megjelenése előtt – ami nagy hatással lehet Magyarország alkotmányos rendjére. 

varga.jpgkép forrása: index.hu

A választási tárgyú törvények módosítása

A T/13679-es törvényjavaslatban két olyan rendelkezés van, ami kihatással lehet akár a 2022-es országgyűlési választásokra is. Az egyik (3. §) Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvényt módosítaná, a következő szövegűre: „(1) Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább ötven egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.” Korábban 50 helyett 27 jelöltet követelt meg a törvény. Az indoklás a kamupártok elleni fellépéssel indokolja a törvényváltoztatást.

Amennyiben a törvényt elfogadják, az több dologra biztos hatással lesz, és könnyen lehet, hogy pont az indoklásban szereplő okra viszont nem.

Az egészen biztos, hogy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt listaállításának, és ezzel együtt a parlamentbe jutásának esélyeit rendkívül megnehezíti. Az MKKP-t a közvéleménykutatások országosan rendszeresen a bejutási küszöb környékére mérik, viszont 50 egyéni jelölt kiállítása ilyen nagyszámú helyszínen, mögöttük pedig megfelelő kampány folytatása rendkívül energia és pénzigényes, ami a decentralizált és viszonylag kevés erőforrásból gazdálkodó pártnak nem lesz könnyű feladat.

Az ellenzéki összefogás számára is problémát jelent a módosítás. A kisebb, összefogásban részt nem vevő pártok több helyen lennének kénytelenek konfrontálódni az összefogás jelöltjeivel is, így több helyen lesz olyan, hogy egyszerre több jelölt is fog versenyezni a kormánypárt jelöltjeivel. Az ezen a ponton nem valószínű stratégia az ellenzéki összefogás számára, hogy külön induljanak, így csak egyetlen lehetőségük marad, az egy jelölt-közös lista. Amely „kényszerkoalíció” nehezebb, mint külön listán indulni, hiszen egyrészt szigorúbb szabályok vonatkoznak rájuk (pl. összeségében kevesebb kampánytámogatást kapnak, nehezebb frakciót alakítaniuk, magasabb bejjutási küszöb vonatkozik rájuk), másrészt komoly kompromisszumok szükségesek a lista összeállításában is az összes féltől, végül pedig egy listán olyan jelöltek is szerepelhetnek, akikre egy csomagban nem biztos, hogy szavazna számos szimpatizánsuk sem. Amely felállás könnyen lehet, hogy a kormánypárt közvéleménykutatásai alapján pont kedvező a Fidesz-KDNP számára.

A kamupártok kapcsán az jegyzendő meg az egyik fő problémának, hogy nagyon kevés a választásokon sikertelenül induló kamupárttól sikerült behajtani az elköltött kampánytámogatásokat, ezzel pedig egyáltalán nem foglalkozik a törvény. Aminek szintén lehetne visszatartó ereje, az az egyes ajánlások rendszerének visszatérése, vagy legalábbi az ajánlások számának limitálása: ez esetben lehet, hogy egyes állampolgárok nem szórnák olyan könnyelműen az ajánlásaikat többek között kamupártoknak is.

A törvényben szereplő szigorítás viszont kevésbé érinti őket, ugyanis a tapasztalatok alapján rejtélyes okokból többen is képesek voltak országos listát állítani – olyan gyanú is felmerült, hogy aláírások hamisítása állhat a háttérben, és könnyen lehet, hogy szigorúbb feltételek esetén is meg tudnák ezt oldani.

A másik sok vizet kavart módosítás az volt, hogy a törvényjavaslat 35. §-a alapján a választási eljárásról szóló törvény (2013. évi XXXVI. törvény) leszögezné, hogy „(3) Nem sérti a szavazás titkosságát, ha a választópolgár a szavazólapról magáncélra képfelvételt készít.” A törvényjavaslat a Magyar Kétfarkú Kutyapárt kvótanépszavazáson bevetett szavazóappjával kapcsolatos Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletre utal, ahol a strasbourgi bíróság a magyar állam ellen döntött, és kimondta, hogy a szavazóapp miatt nem büntethető a Kutyapárt, hiszen az Nemzeti Választási Bizottság, majd a Kúria által alkalmazott, a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó alapelv nem elég konkrét, és önkényes jogalkalmazásra ad terepet, ezért nem előrelátható. Való igaz, hogy ez a módosító megoldaná ezt a problémát, viszont félelem merült fel azzal kapcsolatban, hogy pont a láncszavazásnak lesz az egyik garanciája, hiszen a nehezen ellenőrizhető „magáncélt” megkerülve az ilyen szavazást elrendelők ezentúl lefotóztathatják és ellenőrizhetik is a megfelelő ellenjuttatás fejében a leadott szavazatokat. Maga a magáncél fogalma is kellően széles értelmezésre ad lehetőséget. Véleményem szerint a félelem nem alaptalan, és lehet, célszerűbb lett volna inkább a hatósági joggyakorlat módosításával reagálni az EJEB ítéletre, vagy a fotózás legális voltának elbírálására egy szélesebb garanciákkal övezett szabályrendszert összeállítani, a visszaéléseket megakadályozandó, vagy legalábbi ezeknek a feltárását megkönnyítendő célzattal.

Magyarország Alaptörvényének kilencedik módosítása

Az Alaptörvény kilencedik módosításáról szóló T/13647. számú törvényjavaslat négy témával foglalkozik: a rendkívüli jogrenddel, a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokkal, a közpénz fogalmával, valamint családdal kapcsolatos ügyekkel.

A rendkívüli jogrenddel kapcsolatos módosító egyszerűsíti rendkívüli jogrenddel kapcsolatos szabályozást, az eddigi hatból három darab rendkívüli jogrenddel kapcsolatos helyzetet kreál (kikerül így többek között a terrorveszélyhelyzet is), és tartalmát tekintve inkább technikai jellegű szabályanyag.

A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány kapcsolatos szövegrész rögzíti, hogy ezeknek alapvető szabályait sarkalatos törvény rögzíti. Az indoklás arra utal, hogy értékteremtőnek ítéli meg ezeket a szervezeteket, minden kormánytól függetlenné tenné őket, ezzel tartós biztos helyzetet és jogbiztonságot nyújtva nekik. A valódi hatása az ennek a szabályozónak, hogy egy esetleges kormányváltás esetén, amennyiben a kormányra jutó erők például vissza szeretnék venni állami fenntartásba az ilyen alapítványok fenntartásába került egyetemeket, akkor nem elegendő az egyszerű parlamenti többség, ugyanis a sarkalatos szabályozás megváltoztatásához kétharmados többségre is szükségük lesz. Így ez a jogi garancia biztosítja, hogy az alapítványok kuratóriumába került emberek kormányváltás esetén is hosszú ideig gyakorolhassák a befolyásukat.  

A közpénz fogalma is szerepel ebben a módosítóban, ami a következő: „Közpénz az állam bevétele, kiadása és követelése.” Az indoklás azon része jogosnak tűnik, amely a szabályozás szükségességét emeli ki, ugyanis valóban széles értelmezési kört magába ölelő joggyakorlat alakult ki a közpénz fogalmával kapcsolatban, ami jogbizonytalanságot is kelthet, tehát célszerű lehet a jogalkotás eszközeivel egyértelműsíteni a helyzetet.

Meglátásom szerint a javaslat egy nagyon szűk közpénz fogalmat használ, amit nehéz az állam átláthatóságának biztosításának szintén az Alaptörvényben is szereplő elvével megmagyarázni, és jószándékúnak nevezni. A javaslat szabályozása szerint ugyanis a jövőben nem lennének megismerhetők pl. a tao-támogatási szerződések, valamint az MNB-alapítványok költései, mivel ezeket kivonja közpénz fogalma alól. Amennyiben a jogalkotó fontosnak tartja az átláthatóságot, célszerű lett volna minél szélesebb közpénz fogalommal előállnia, ha már mindenáron definiálnia akarja ezt a fogalmat.

A családdal kapcsolatban két meglátása van a javaslatnak. Egyrészt rögzíteni valónak véli azt a tényt, hogy a családban az anya nő, az apa férfi, másrészt a gyermek megfelelő védelemhez való jogához azt az intézményvédelmi kötelezettséget teszi hozzá, hogy „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.”

A szülők nemének alkotmányos meghatározása nehezen érthető, hiszen mind az anya, mind az apa kifejezés szótári értelmében is szerepel mind a nemük, mind az, hogy az anya és apa vérségi kapcsolatban állnak gyermekekkel. Vélhetően a jogalkotó azt akarta kifejezni, hogy nem hajlandó elfogadni azonos neműek vagy transzneműek családban elfoglalt helyének anyaként vagy apaként való definiálását, vagy azt, hogy ők is képesek családi életet folytatni. Egy ilyesfajta kijelentés egybecseng a kormányzati ideológiával, emellett alkalmas lehet az azonos nemű párokkal és transzneműekkel szembeni hangulatkeltésre. Jogilag viszont nehezen értelmezhető, hiszen a jogban, a férfi-női egyenlőség okán a fogalmak túlnyomórészt semlegesek nemi szempontból (pl. szülőt használ legtöbbször), lényegében az apa és anya fogalma a gyerekszületésre és körülményeire korlátozódik, ahol biológiai okokból a módosítás által említettek amúgy is egyértelműek.

A másik módosításnak konkrétabb jelentése van. Ebben a módosítás amellett foglal állást, hogy a magyar államnak és összes szervének kötelessége védeni a gyermekek „születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”, amelynek része az indoklást idézve, hogy „védelmet élvezzen a testi-lelki integritása ellen ható szellemi vagy biológiai beavatkozásokkal szemben”. Ezzel a módosítás állást foglal a tisztán bináris, születéstől fogva megváltoztathatatlan nemfelfogás mellett, viszont elég tág értelmezést tesz lehetővé. Nyilván a biológiai beavatkozás nem egy olyan veszély, amitől egy gyereket védeni kell, hiszen a transzneműség esetén a nemváltást mindig egy felnőttkori, az illető által meghozott önálló döntés előzheti és előzte meg eddig is. Viszont a „szellemi” védelem elég tág megfogalmazásnak ad teret, hiszen elég könnyű bármire rásütni, hogy „LMBTQ-propaganda”, akár csak olyan felvilágosító, ismeretterjesztő kiadványokra is, amik szimplán bemutatnák ezeknek a kisebbségeknek a létezését, és ez végső soron széles körű betiltásoknak és cenzúrának adhat jogalapot. De olyan felfogást is alá tud támasztani, amely során az állami szervek dolgozói felléphetnek egy fiú „lányos” és egy lány „fiús” magatartása ellen. Az se teljesen tiszta a XXI. században, hogy mi számít a nemi önazonosságnak megfelelő viselkedésnek, és ebben se a módosító, se az indoklása nem ad több támpontot. Arra biztosan alkalmas ez a rész, hogy újabb állásfoglalással lép fel a transznemű közösség ellen. A javaslat e része továbbá „biztosítja a gyermekek számára Magyarország alkotmányos identitásán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést, egyértelmű alapokat teremtve ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék valamennyi tagja Magyarország magyar identitását, szuverenitását, a kereszténység nemzetmegtartó szerepét megismerhesse és megóvhassa.” Nehezen tagadható, hogy fontos a nevelés során a nemzethez, mint otthont adó közösséghez tartozás érzését erősíteni. De úgy vélem, az alkotmányos önazonosságnak tágabb jelentése is van, és az indokláson túl is számos olyan ideológia-vezéreltnek tűnő nézet van benne, amelynek felvállalása nem veszélyezteti Magyarország függetlenségét, és bele kéne férnie az állami védelem alá a véleménypluralizmus jegyében. Ilyen lehet az a családfelfogás, amelyik a házasságon és a szülő-gyerek kapcsolaton kívül is elismeri a család létezését, vagy az a felfogás, hogy a hajléktalanság ne legyen büntetőjogi kategória, amikre jelenleg szintén az Alaptörvény nyújt alkotmányos támaszt, így akár az alkotmányos önazonosság részét képezheti. Szintén a kormány antiszekularizációs agendáját erősíti a nevelésben a kereszténység kiemelt szerepbe helyezése, és a keresztény értékeken alapuló nevelés védelme. Kifejezetten diszkriminatívnak és elutasítónak tűnhet ez az intézkedés egyes társadalmilag széles körben elterjedt és elfogadott nevelési formákkal szemben, pl. a vallástól semleges neveléssel szemben, de a Magyarországon élő nem keresztény közösségekkel szemben is, és az állam és az egyház elválasztásának klasszikus gondolatától távol áll a kereszténység szerepének további erősítése.

Több okból is magyarázható a kereszténység előtérbe tolása. Egyrészt ideológiai okokból fontos a magát kereszténynek hirdető kormánynak. Másrészt az őt régóta támogató keresztény egyházak számára is jelentős gesztus ez. Fontos hangsúlyozni, hogy a keresztény értékrend egy gumifogalom, se a javaslat, se az indoklása nem ad felvilágosítást erről, és keresztény és keresztény egyház között is van különbség e téren. E fogalom alá rendkívül sok minden betolható, és a keresztény nevelés védelme ürügyén lehetőséget adhat akár a gyermekeknek az iskolában átadandó releváns információk korlátozására vagy bizonyos attitűdök kialakítására. Ilyen lehet pl. a szexuális felvilágosítás tiltása vagy a nem heteroszexuális személyekkel kapcsolatos információk korlátozása, illetve valamilyen LMBTQ-ellenes narratíva kialakítása.

Az örökbefogadásra vonatkozó szabályok módosítása

A T/13648-as számú törvényjavaslat egy hosszú salátatörvény, amely a végén foglalkozik az örökbefogadással is a polgári törvénykönyv és a gyermekvédelmi törvény módosításával (99-103. §). A javaslat azt tartalmazza, hogy a továbbiakban kizárólag házastársak fogadhassanak gyermeket örökbe (kivéve bizonyos alapértelmezett rokonok általi befogadást), és egyedülállók csak kivételes, különös méltánylást érdemlő esetben, amelyről a családpolitikáért felelős miniszter dönt, figyelembe véve az Alaptörvény a fentebbiekben ismertetett cikkelyének rendelkezéseit. Az indoklás a gyermek érdekére hivatkozik, ami az, hogy tartós családban nevelkedjen, márpedig ezt a javaslatot benyújtó szerint a legtartósabb kapcsolatnak bizonyuló házasságban lehet elérni, amelyet házastársakként egy férfi és egy nő alkot.

Ez a korábbiakhoz képest jelentős változással bír, hiszen akkor az örökbefogadó szülőnél az egyetlen lényeges feltétel az alkalmasság kérdése volt, amit a gyámhivatal vizsgált egyedül, mint szakmai szervezet. Ezzel a módosítóval az egyedülálló személyek vagy élettársak többsége számára kizárt lesz az örökbefogadás, ahol a korábban egyedülálló szülőként örökbefogadó homoszexuális pároké is. Ugyan van a főszabály alól kivétel, de nem valószínű, hogy az egyedülálló szülők bemernek kockáztatni egy olyan eljárást, amelynek a végén nem egy szakember, hanem egy politikus dönt. Ráadásul ennek a politikusnak az Alaptörvény következő, a fentebb ismertetett Alaptörvény-módosítással (XVI. cikk (1)) kiegészített passzusát figyelembe véve kell döntenie: „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”. Tehát elviekben előfordulhat, hogy a törvényi előírásra hivatkozva az összes homoszexuális személy alkalmassági kérelmét el kell utasítania a miniszternek – hiszen a keresztény értékrenddel nem összeegyeztethető a melegség – és a transzneműekét is a nemnek megfelelő önazonosság „veszélyben léte” okán. De elméletben az is visszautasítási ok lehet, hogyha a szülő nem elég „nemzeti”, mert az alkotmányos önazonosság szerinti nevelés kerül veszélybe, vagy nem/nem eléggé keresztény vallását tekintve, ugyanis ez sem biztosíthatja a keresztény értékrend szerinti neveltetést. Ezeket összegezve lehet, hogy a kormányzat számára „káros” ideológiáktól és szexuális orientációjú személyektől a kormány „megvédte” a gyermekeket, viszont az örökbefogadóknak csak egy része házas, és a nem házastársak kizárásával rengeteg olyan gyerek maradhat az intézményes gyermekvédelem keretei között, akiknek egyébként meg lett volna az esélye, hogy ne a gyermekvédelemben nevelkedjenek fel.

 

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság megszüntetéséről szóló törvényjavaslat

 

A T/13631-es törvényjavaslat az Egyenlő Bánásmód Hatóságot lényegében beleolvasztaná az alapvető jogok biztosa hivatalába, az összes hatáskörét az alapvető jogok biztosára ruházva. Ennek a fúziónak vannak előnyei és hátulütői.

Egyértelmű, hogy így az alapvető jogok biztosának a korábbiaknál jelentősebb alapjogvédelmi hatáskörei lennének, hiszen nemcsak megállapításokat tehetne és kérelmeket fogalmazhatna meg más hatóságok számára, hanem konkrét hatósági jogkörei is lennének, aminek keretében akár bírságot is kiszabhatna. A közigazgatás egyszerűsítése szempontjából is kedvezőnek tűnhet egy szervezetrendszerbe helyezni az összes alapjogokkal foglalkozó szervet.

Másrészről az alapjogvédelem függetlensége szempontjából ez egy nagy visszaesés is, valamint politikai kockázatokat is magában hordoz. Visszaesés, ugyanis az EBH egy autonóm államigazgatási szerv volt, magas fokú függetlenséggel rendelkezett, az elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki 9 évre, akinek komoly szakmai és függetlenségi követelményeknek kellett megfeleljen; a hatóságot eljárása során pedig semmilyen szerv nem utasíthatta, kizárólag a törvényeknek volt köteles megfelelni. Az új rendszerben viszont ezt a függetlenségét teljesen elveszti, és ugyan lesz egy némileg különálló szervezete az ombudsmani hivatalon belül, de a vezető főigazgatót az ombudsman nevezi ki kizárólag és gyakorol felette mindenféle jogot és a javaslat nem határoz meg a főigazgató részére semmilyen követelményt. Arról nem is beszélve, hogy az „elkülönült szerv” eljárásába az ombudsman is beleszólhat, hiszen „az alapvető jogok biztosa az Ebktv.-ben meghatározott feladatai ellátása során személyesen és erre felhatalmazott munkatársai útján is eljárhat.” Tehát egyetlen személy potenciálisan képes a magyar alapjogvédelmet egy igen jelentős részét a kezében tartani.

A kormánypártnak mindenképp megéri ez a javaslat, hiszen az EBH elnökének nemsokára lejáró mandátumát követően nem kell az ellenzékkel konfliktusba kerülnie a miniszterelnöknek az új elnök személyét tekintve (a törvényjavaslat pont a jelenlegi elnök mandátumának lejártát követően lépne hatályba), hanem a nemrég egyedül a kormánypártok által megszavazott alapvető jogok biztosa kezébe kerülne a magyar alapjogvédelem jelentős része, így az EBH korábbi hatásköreinek kezelése is. Továbbá potenciálisan hatalomkoncentráció szempontjából is megérné ez a rendszer, hiszen az alapjogvédelem jelentős részének uralásához elég egy pozícióba egy megfelelő embert helyezni, nem szükséges két ember (az alapvető jogok biztosa és az EBH elnöke) valamint az EBH mint hatóság egészének szervezetrendszere felett kontrollt gyakorolni, hiszen kulcsügyekben elegendő, ha az alapvető jogok biztosa veszi magához az ügy feletti irányítást.

Összegzés

Ha végigtekintünk a fentebbi törvényalkotási cunamin, két részre lehet csoportosítani a javaslatokat: a hatalomtechnikai szempontból fontos módosítókra és az ideológiai jelentést hordozó módosítókra. Hatalomtechnikai módosítóknak az EBH megszüntetését és a választási törvény módosítását, valamint a közfeladatot ellátó vagyonkezelő alapítványokról és a közpénz definíciójáról szóló Alaptörvény módosítást előirányzó javaslat tekinthető, míg ideológiai jelentést hordozónak pedig az örökbefogadást módosító, és az Alaptörvény kilencedik módosításának nevelésről és a szülők neméről szóló része. Ebből az előbbi javaslatok célja hármas lehet: a választásokon a kormánypártok számára kedvezőbb szabályok hozása; bizonyos kellemetlen bírósági és hatósági eljárások megelőzése (mind diszkriminációval kapcsolatos ügyekben, mind közpénz eltűnésével kapcsolatban várhatóan kevesebb eljárás tud sikerrel járni az EBH átalakítása és a közpénzfogalom szűkítése nyomán); valamint egy esetleges nem földcsuszamlásszerű választási vereség esetén a károk minimalizálása (nagy kormánypárti vereség lenne szükséges ahhoz, hogy a vagyonkezelő alapítványi kezelésbe utalt, a Fideszhez közeli emberekkel telepakolt egyetemeket az állam vissza tudja szerezni). Az ideológiai töltetű javaslatok pedig, a lengyel kormány politikájához hasonlóan ellenségként a nem heteroszexuális és nem keresztény közösségeket jelölte ki, ami alkalmas lehet a saját tábor mozgósítására, valamint a keresztény egyházak lobbijának kielégítésére; kialakuló ideológiai viták által keltett zaj pedig csökkenti a hatalomtechnikai módosítókra irányuló figyelmet, valamint elvonja a kormány vitatott sikerű járványkezeléséről a figyelmet. Végül pedig ezeket a módosítókat hatalomtechnikai szempontból egyértelműen most volt célszerű beadnia a kormányzatnak. Ugyanis a járványellenes intézkedések miatt a gyülekezés tilos, így az ellenzék és a javaslatokat ellenzők nem tudják látványosan mozgósítani magukat, valamint a nemzetközi közvélemény is jobban van elfoglalva a közelmúlt terrortámadásaival, a koronavírus második hullámával és az amerikai választások körüli hercehurcával.

A szólásszabadságról röviden

Tanárgyilkosság Franciaországban, könyvdarálás Magyarországon. Mi köze ennek a két eseménynek egymáshoz? Ami összekapcsolja őket, az a szólásszabadság kérdése, de mielőtt rátérnék, pontosan hogyan, fontos megvizsgálnunk, mi is a szólásszabadság és miért övezi mind a mai napig vita.

A szólásszabadság

Az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozatának 19. paragrafusa (1948) így ír a szólásszabadságról:

„Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket."

Mindez azért nagyon fontos, mert enélkül a demokrácia intézménye és a tudományos élet nem tud egészségesen működni. Gondoljunk csak bele, hogyan vitatkozhatna a parlamentben két képviselő például az abortusz kérdéséről, ha valamelyik oldal képviselete tilos lenne, törvénybe ütközne? Vagy hogyan jöhetett volna létre a kvantumfizika, ha minden a newtoni mechanika területén nem értelmezhető gondolatot kizártak volna a tudományos diskurzusból?

A határok

Evidensnek tűnik tehát, hogy szólásszabadságra szükség van. Van-e azonban határa? Mi van, ha valaki például tagadja, hogy a Holokauszt megtörtént és ezt a véleményt terjeszteni próbálja? Ezt már kevesen hagynánk. És úgy tűnik ezzel nem vagyunk egyedül, ugyanis 16 európai országban - köztük Magyarországon - és Izraelben törvénybe van foglalva, hogy a szólásszabadság nem terjed ki a Holokauszt (és bizonyos országokban más népirtások) tagadására. Kérdéses, milyen általános érvényű szabályra következtethetünk ebből. Talán némi támpontot ad John Stuart Mill híres mondata, miszerint „az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan és egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába". A népirtások tagadásának betiltása tehát azért jogos, mert megvédi az áldozatok leszármazottait, az estleges túlélőket az őket ért támadásoktól. Nem kérdés ugyanis, hogy végtelenül kegyetlen támadás az, amikor valakitől elvitatják életének valószínűleg legmeghatározóbb, legszörnyűbb élményét.

Mi itt akkor a kérdés?

Mill kijelentése kiválóan alkalmazható a fenti esetre, a kérdés az, hogy mi a helyzet a kevésbé egyértelmű esetekkel. Ha egyszerűen megbántanak valamivel, az feljogosít-e az önvédelemre, így mások szabadságának korlátozására? Az általánosan elfogadott irányelv a jogalkotók között az, hogy más jogokat nem sérthet a szólásszabadság, tehát például a jó hírnévhez és becsülethez való jogot. Így sok országban bűncselekmény a rágalmazás, a becsületsértés. Emellett a szólásszabadság alól kivételt képez Magyarországon a közösség elleni uszítás és a gyűlöletbeszéd is. Ezekkel a kivételekkel kapcsolatban azonban nincsen világszerte konszenzus. Amerikában például a közvetlen fenyegetést jelentő, erőszakos cselekményt előrejelző kijelentéseken kívül semmi sem tilos, és hasonlóan szabad a véleménynyilvánítás az Egyesült Királyságban is. De itthon is sorra akadályokba ütköztek azon törekvések, amelyek a gyűlöletbeszéd szankcionálásának szigorítását tűzték ki célul. A korlátozások ellen szól az Európai Emberi Jogok Bíróságának egy 1976-os határozata is, mely szerint

„a szólás szabadsága nemcsak azokra az 'információkra' és 'eszmékre' vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek […], hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják […] a lakosság bármely részét”.

És ami Franciaországban a napokban történt, kiválóan bemutatja, milyen problémákat szülhet ez a nagy szabadság, hogy mennyire nehéz ezt sokaknak elfogadni, és hogy mennyire fontos újra meg újra visszatérnünk a határok kérdéséhez. Ráadásul nem csupán egyszeri esetről van szó, biztosan emlékszünk például a Charlie Hebdo botrányokra vagy a Jyllands-Posten ügyre.

Kép forrása: Reuters/Eric Gaillard

A magyarországi események a közbiztonság szempontjából jóval kisebb súllyal rendelkeznek, azonban a szólásszabadság határaival kapcsolatos kérdéseket szintén jól bemutatják. Dúró Dóra könyvdarálásának és a franciaországi támadás elkövetőjének üzenete ugyanaz: a szólásszabadság túllő a célon. Szerintük túl sokat engedünk meg, amikor hagyjuk, hogy egy gyermekkönyvben olyan kisebbségek képviselői szerepeljenek, mint például a homoszexuálisok, vagy hogy az újságokban, az iskolákban Mohamed prófétáról készült karikatúrák jelenjenek meg. A két törekvés létjogosultsága között persze van egy fontos különbség: míg a gyermekkönyv esetében egyértelműen látszik, hogy konstruktív szándékkal íródott (célja az érzékenyítés), kérdéses, hogy mások vallásának kigúnyolása milyen módon viszi előre a társadalmat. Itt azonban felmerül a túlzott szubjektivitás veszélye - amennyiben csak a szándék számít, a következmény nem, mindenki felmentheti magát a felelősség alól, mondván, jó szándékkal tette amit tett - a karikatúrák készítője azokat nem támadásnak szánta, csak mosolyt akart csalni az emberek arcára. És a másik út sem tűnik járhatóbbnak: ha csak a következmény számít, bármilyen véleménynek kétségbevonhatjuk létjogosultságát, mondván, hogy annak képviselete sért minket. Még mindig ott vagyunk tehát, ahonnan kiindultunk, az egyetlen egyértelműnek tűnő határ, hogy más szabadságjogokat nem sérthet a szólásszabadság. Látszólag lehetetlen úgy bővíteni a korlátozást, hogy az mindenki számára kielégítő legyen.

Bibó István szabadságértelmezése

A megoldás megtalálásában talán segíthetnek Bibó István gondolatai a szabadságról. Ő ugyanis úgy vélte, nem az a szabadság, hogy az egyén bármit megtehet, és nem igaz, hogy „az egyén szabadságának határa mások szabadságának határa". Szabad szerinte az, aki nem fél. Vagy jobban mondva: akinek nem kell félnie. Ezzel arra kíván rámutatni, hogy az, aki úgy próbál felülkerekedni a kiszámíthatatlan világ eseményeivel szembeni tehetetlenségén, hogy közben másokban valamilyen módon félelmet kelt (hatalmi pozíció betöltése által azt az érzést keresve, hogy az irányítás a kezében van), az nem jarul hozzá a társadalom szabadságának növeléséhez, sőt, visszaél a szabadságával. És ez ugyanúgy igaz a szólásszabadságra, mint a cselekvés szabadságára. Lehetőségeinkhez mérten tehát fel kell mérnünk, az emberekben levő félelem növelésére, vagy csökkentésére szolgál egy-egy törekvés.

Kép forrása: Wikipedia

Nézzük most meg ilyen szempontból a már megismert eseteket:

  • Ha a népirtások tagadásának megtiltása nem történik meg, azáltal elismerjük, hogy a történelem nem csak a történetírók különböző véleménye miatt, hanem természete szerint szubjektív. Ez azért ad okot a félelemre, mert ebben az esetben az általunk megélt múlt, életünk eseményei is kétségbe vonhatóvá válhatnak mások által.
  • Ha a Meseország mindenkié című könyvnek nem kell lekerülnie a polcokról az azt az üzenetet hordozza, hogy lehet gyermekeknek szóló könyvekben számukra nehezen értelmezhető, szokatlan szereplőket megjeleníteni. Ez már csak amiatt sem képes igazán félelmet kelteni az emberekben, mert ezen könyvek elolvasása, de még megvásárlása sem kötelező.
  • Ha Franciaországban továbbra is készíthetőek karikatúrák az egyes vallások prominens alakjairól, ezáltal szabadon kigúnyolhatóak maradnak, az azért lehet félelmetes az emberek számára, mert megnyitja a kaput az előítéletesség, majd a diszkrimináció felé.


A másik oldalról nézve viszont mindhárom esetben félelmet kelthet az emberekben, hogy a szólásszabadsághoz való jog „önkényesen” csorbítható. Úgy tűnik, ezeket a potenciális félelmeket mérlegre helyezve határozott döntéseket tudunk hozni az egyes esetekben. És elismerem, ez nem vezet objektív, mindenki számára elfogadható elvekhez. Azonban úgy gondolom, pontosan ezt kell látnunk - hogy ilyen elvek nem léteznek. Bibó István szabadságelmélete is csupán egy eszközt ad a kezünkbe, amely segíthet a saját döntéseink meghozatalában. Mert világos: bármennyire is törekszik a törvényhozás a félelem minimalizálására, önmagában nem képes szabaddá tenni a társadalmat. Ugyanis mindannyian felelősek vagyunk egymásért, rajtunk múlik mások szabadsága. És meg kell hoznunk a döntést: visszaélünk ezzel, vagy megtanulunk élni vele.

 

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, Politics, Philosophy and Economics szakos hallgató.

Török külpolitikai gyorstalpaló

Legkésőbb a szíriai menekültválság idejére mindenki számára világossá válhatott, hogy Európa és a Közel-Kelet határán fekvő Törökország a térségben igen jelentős szerepet játszik. Törökország lakossága több mint 80 millió főt tesz ki, gazdasági ereje nagy, a NATO-ban a második legnagyobb hadsereggel ő rendelkezik, földrajzi elhelyezkedése alapján pedig két kontinens és számos jelentős politikai rendszer között helyezkedik el – nem véletlen, hogy minden lehetősége megvan az országnak arra, hogy aktív és nem figyelmen kívül hagyható külpolitikát folytasson.  

 
EPA

Főbb hatalmi központok Törökország közelében

Törökország északnyugati határainál található az Európai Unió, ami katonai erejét tekintve kevésbé, viszont gazdasági erejét tekintve megkerülhetetlen erő a térségben. Kiemelendő az EU-s tagok közül Görögország és Ciprus, amely államok történelmi okokból hosszú ideje állnak szemben Törökországgal, és határosak is vele.

Északon, a Fekete- tenger túlpartján Oroszország terpeszkedik, amelynek régi vágya, hogy az orosz hadihajók számára a Földközi-tengeren is legyen biztonságos, állandóan nem befagyó kikötő, amely megtartása érdekében egészen messzi hajlandó elmenni. Erős hadserege és szénhidrogén-készletei, valamint Törökország környékén található szövetségesei és hatalmi érdekei miatt fontos Törökországnak figyelnie rá.

Törökország déli határai mentén különféle többé-kevésbé stabil arab államok találhatók, Észak-Afrikától keletre végig a Közel-Keleten. Kiemelkedő szerepet játszik a térségben az atomfegyverrel, valamint modern és óriási hadsereggel rendelkező Izrael, és a térség középhatalma, az iszlám síita ágának legfontosabb állama, Irán, ami szintén katonai ereje, kiterjedt milícia-hálózata és szövetségesi rendszere miatt erős.

Nagy létszámú népességet (kb. 30-40 millió fő) jelentenek a részint Törökországban, részint a környező országokban élő kurdok, akiknek önálló államalapítási kísérletei eddig kudarcba fulladtak, ennek ellenére mind a mai napig fontos céljuk ez.

Törökország szövetségi rendszerét tekintve a NATO tagja. Földrajzi helyzeténél fogva felbecsülhetetlen jelentőségű NATO bázisok vannak a területén, ezért is fontos a tagsága.

 

A török külpolitika főbb elvei régen és most

Hosszú ideig az államalapító Kemal Atatürk nyomán Törökország egyik fő külpolitikai elve az volt, hogy „béke otthon, béke a világban”, amelynek keretében Törökország békés bel- és külpolitikára törekedett. Másik meghatározó alapelv volt az, amit Erdogan elnök úgy fogalmazott meg, hogy „nulla probléma a szomszédokkal”, amelynek keretében igyekezett baráti diplomáciai és gazdasági kapcsolatot kiépíteni a közeli erőközpontokkal. Ez a két elv volt a meghatározó egészen Erdogan elnök hosszú regnálásának második feléig, amikor is Törökország gyakran megkezdte katonai erővel is megtámogatni külpolitikai céljait, amely viszont azzal az eredménnyel járt, hogy mára Törökországnak viszonylag kevés szövetségese maradt.

 

A török külpolitika és katonai beavatkozások főbb hatásirányai napjainkban és az emögött meghúzódó tényezők

Törökország, mint minden más aktív külpolitikát folytató állam, igyekszik alátámasztani különféle jól hangzó célokkal a törekvéseit. Előszeretettel hivatkozik az Oszmán Birodalom nagyságára és jóllétére, mint újra elérendő célra, egyfajta nacionalista érvként. Szereti feltüntetni magát, mint a világ törökjeinek legfőbb védelmezője. Szívesen utal a nemzetbiztonságra is, különösen a vele határos államok területén folytatott akciói során. Végül pedig, főleg az utóbbi időben ő is bejelentkezett az iszlám világ vezetésére törekvő államok listájára. Természetesen az esetek jó részében egyéb hatalmi érdekek húzódnak meg Törökország külpolitikai törekvései mögött.

 

Líbia

2020-ban Törökország is beavatkozott a líbiai polgárháborúban, jelentősrészt az ő fellépésének köszönhetően hiúsult meg a főváros, Tripoli bevétele, amit addig az ország másik legerősebb hatalma, Haftar tábornok ostromolt, aki a franciák, az oroszok és számos arab állam támogatását is élvezi. Törökország a Tripoli és szélesebb környékét, valamint Nyugat-Líbia egy részét uraló, az ENSZ által is elismert kormány oldalán lépett fel, nagy mennyiségű és modern haditechnika, katonai tanácsadók és kiképzők, valamint szíriai zsoldosok szállításával. Törökország segítségnyújtása során a térség történelmi múltjára hivatkozott, mely során hosszú ideig az Oszmán Birodalom része volt. Valójában Törökország egyezséget kötött a líbiai kormánnyal, amelynek keretében katonai segítségért cserében, Törökország széleskörű jogokat kap a két ország tengeri határán a tengerben fekvő szénhidrogén-mezők kiaknázására, amely nagy segítséget nyújthat Törökország kőolaj és földgáz igényeinek kielégítésében és ilyen forrásainak a diverzifikálásában.

 

Szíria (és Irak)

Szíriában Törökország a polgárháború kezdete óta támogatta a lázadókat diplomácia, katonai szállítmányok, kiképzés, tanácsadók, valamint a titkosszolgálata révén. 2016 óta viszont ez katonai együttműködéssé bővült, amelynek során mind a mai napig Szíria Törökországgal határos részén nagy területeken jelen van a török hadsereg. Törökország fellépésének hivatkozási alapjaként a nemzetbiztonságot (amely az ISIS, valamint a Kurd Munkáspárt terroristái miatt veszélyben van az érvelése szerint), valamint a területen élő török származású lázadók védelmét jelölte meg, humanitárius célokkal egyetemben (a háborús menekültek letelepítése és biztonsága). A valóság ezzel szemben az, hogy Törökország az amerikai kivonulás által keltett hatalmi űrbe próbált benyomulni, valamint a szíriai kurd függetlenségi törekvéseknek szeretne minden áron gátat szabni. Ennek érdekében viszonylag rövid ideig harcolt csak az Iszlám Állam ellen, viszont többször is a kurdok ernyőszervezetei ellen (SDF, YPG), valamint a lázadók védelme érdekében a szír kormánycsapatokkal is összecsapott. A kurdok szervezeteit következetesen a főleg Törökországban aktív, terrorszervezetként nyilvántartott Kurd Munkáspárttal (PKK) azonosítja, és nemzetbiztonsági okokból, őket terroristának bélyegezve próbál fellépni ellenük.

Irakban szintén a kurd függetlenségi törekvésekkel szemben van problémája, gyakran vezet az iraki hegyekben terroristának tartott kurd harcosok ellen rajtaütéseket.

A szíriai konfliktus során óriási feszültséget okozott Oroszországgal, amikor a török légvédelem a török határ közelében lelőtt egy orosz vadászgépet. Ezt a konfliktust azután Erdogan elnök bocsánatkérése oldotta fel, amelyet követően nagyrészt helyreállt a két ország kapcsolata, annak ellenére, hogy számos háborús konfliktusban továbbra is ellenkező oldalakat támogat a két hatalom.

Szintén konfliktusforrás az Európai Unióval szemben a szír és egyéb háborús menekültek kérdése. Törökországban nem kedvező a menekültek helyzete, nem véletlen, hogy szívesebben tartózkodnának inkább az EU területén, amely viszont, részben politikai, részben gazdasági értelemben nem bírta a menekültnyomást. Ezért megállapodást kötött Törökországgal, mely értelmében Törökország feltartja az EU felé tartó menekülteket, némi pénzért és gyakorlatilag az EU törökországi politikai történéseivel kapcsolatos hallgatásáért és kritikamentességért cserébe. Rendszeres diplomáciai csörte tárgya, hogy EU-s kritikák esetén Törökország az országában tartózkodó, több millió főre rugó menekültek elengedésével fenyegetőzik.  

 

Azerbajdzsán, Hegyi-Karabah és Örményország

Örményországgal Törökország hagyományosan rossz kapcsolatokkal rendelkezik, a két ország határai le vannak zárva egymással lassan 27 éve, és nincsenek diplomáciai kapcsolataik. Ennek oka még az Oszmán Birodalom által folytatott népirtásban keresendő, amelynek megtörténtét Törökország mind a mai napig tagadja, és amely kérdés az örmények számára viszont kulcsfontosságú, mivel mind a mai napig félnek attól, hogy a történelem megismétli önmagát, és Törökország újabb népirtást hajt végre az ország lakosságával szemben.  

Azerbajdzsánnal ezzel szemben a közös kultúra, vallás és a rokon népesség okán kiváló kapcsolatokat ápol Törökország.

Nem véletlen, hogy az idén Azerbajdzsán és Örményország között Hegyi-Karabah birtoklásáért folytatott háborúban Törökország rögtön Azerbajdzsán mellé állt, őt hadianyaggal, vadászgépekkel és diplomáciai támogatással ellátva, de nem zárkózott el a katonai támogatástól sem.

 

Katar

Katarban pár éve, a kormányzattal szorosan együttműködve Törökország egy nagy katonai bázist tart fent, valamint rendszeresen támogatja az országot segédszállítmányokkal. Az aktív török támogatás oka az, hogy Törökország vezető szerepre szeretne törni a Közel-Keleten és az iszlám világban is, és ennek érdekében stratégiai szempontból előnyös, hogy a másik hasonló szerepre törő ország, Szaúd-Arábia közvetlen szomszédságában van katonai bázisa, az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján. Ugyanis a Katar környéki arab államok évek óta gazdasági blokád alatt tartják Katart, névleg a terrorizmus elleni harc jegyében. Emögött inkább az áll, hogy Katar kísérletet tett a rá nehezedő szaúdi függés lazítására, a térség másik hatalmi központjával, Iránnal jó kapcsolatot ápol, valamint az Al-Jazeera hírügynökség fenntartásával jelentős befolyással van a Közel-Kelet politikájára. Törökország pedig természetesen nem hagyott ki egy olyan alkalmat, ahol borsot törhet a szaúdi királyság orra alá.

 

Észak-Ciprus

Ciprus szigetének északi része 1974 óta történelmi okokból a török hadsereg megszállása alatt áll, és területén egy kizárólag Törökország által elismert állam található, Észak-Ciprus néven. Ennek az államnak a létezése a török hadseregtől és segélyszállítmányoktól függ, ugyanis a nemzetközi embargók hatása miatt másként nem tudna életben maradni. A terület mind a mai napig feszültség forrása Görögország, Ciprus és Törökország között, ugyanis mindezidáig nem sikerült rendezniük a terület sorsát. Törökország egyébként a ciprusi török lakosság védelmének okán vonult be a szigetre, és úgy tűnik, hogy ez a nacionalista ok elegendő indok számára az ott tartózkodására, annak ellenére, hogy nem jövedelmező a megszállás számára semmilyen más szempontból (ha eltekintünk Ciprus szigetének kedvező geopolitikai helyzetétől).

 

Görögország (és Ciprus)

Törökországnak az első világháború után, függetlensége kikiáltását követően a területét meghatározó békeszerződés alapján az Égei-tenger térségében nagyon kevés sziget, és ezzel együtt kevés tengeri terület jutott. Ez akkoriban még nem volt súlyos probléma, viszont később a kőolaj és a földgáz fontossá vált, és az is felismerésre került, hogy a tengerek és óceánok milyen jelentős lelőhelyeket jelentenek e téren. Az utóbbi időkben kőolajat és földgázt keresve Törökország gyakran merészkedik be ciprusi és görög felségvizekre kutatóhajókkal, amiket időnként hadihajókkal is megtámogat; ez feszültséget okoz közte és az EU-s szomszédai között, akik a szuverenitásuk megsértését látják ezekben a lépésekben.   

 

Összegzés

Egyértelmű, hogy a mai török külpolitika egyik fő eszközévé lépett elő a katonai beavatkozás. Ennek oka a hagyományos diplomácia eszközeinek hatástalanságán túl a nacionalista és iszlámbarát belpolitika igényeinek kielégítése, valamint a kurd szeparatizmustól való félelem megerősödése. Rövidtávon nem úgy tűnik, hogy Törökországnak ez az új külpolitikai stílus nagy károkat okoznak, viszont közép és hosszú távon problémát jelenthetnek a korábbi szövetségeseinek elhidegülése és elpártolása, valamint az egyre gyengülő gazdaságon sem segítenek az ország növekvő katonai kiadásai és a katonai fellépései miatti potenciális gazdasági szankciók sem, ami szintén belpolitikai konfliktusok forrása lehet.

 

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató és jogász. 

Miért támadják a Kutyapártot?

A magyar politikában már egy ideje jelen lévő Magyar Kétfarkú Kutyapárt újonnan nemcsak, hogy vicces, és tevékeny, legújabban közügyeket lát el. 2020 októberére rendkívül nagy port kavart a XII. kerület, azaz a Hegyvidék önkormányzatába bejutott kutyapártos vezető, Kovács Gergő, aki az első hírek elolvasása után csupán a saját feladatait látta el. Vajon miért szúr szemet ennyire az ellenzéknek egy viccpárt? Tényleg a Kutyapárt veszi el a szavazatokat?

kg.jpg

 

Viccpárt, vicces párt

Ami korábban egy rendkívül szórakoztató jelenségnek indult, elmondható, hogy mára a politikának megkerülhetetlen szereplője lett a Kétfarkú Kutyapárt, amely az eddigi legnagyobb eredményét tavaly, az önkormányzati választásokon érte el, hiszen több jelöltjük is önkormányzati tisztviselővé választatott. Ez eljuttatta a pártot addig a kijelentésig, ahol a párt választott aztán a viccpártból a megbízatását komolyan véve a köztisztviselői feladatkörét bár néhol viccesen, de közel sem viccként látja el. Egy ATV-s interjúban a viccpárt kérdésnél így legitimmé vált „vicces pártra” helyettesíteni.

Nem kívánt szereplő

Természetesen a megválasztott képviselők nemcsak éltek a rájuk szabott feladattal, hanem igyekeztek ténylegesen feltárni az adott önkormányzat működését: a képviselői jogosítványaikkal élve olyan közérdekű adatokat szeretnének nyilvánosságra hozni, amelyek korábban is megkérdőjelezhetőek voltak a hegyvidéki önkormányzat működésében. Szembetűnő, hogy bizonyos adatokat egyes kormányközeli kft-k nem küldenek el szerződésekkel kapcsolatosan, illetve fény derült olyan pályázatra is, amely bár meg volt hirdetve, arról valószínűleg senki nem tudhatott.

A Hegyvidék alapvetően egy decens, és egy nagymúltú, kevésbé megkérdőjelezhető polgármesterrel, Pokorni Zoltánnal az élén működik, aki 2006 óta a kerület vezetője. A XII. kerület vezetésében ez a porszem lett maga a Kutyapárt, amely ezek után nagyon szimpatikusan hangzik az ellenzék számára, a kormánypárttal szembeni kritikusság miatt.

Mindezek ellenére az ellenzék képviselői sem nézik jó szemmel a tevékenykedést, ugyanis Kovács Gergő tevékenységének köszönhetően több olyan projektet, bizottságot kellett lefújni, amely az ellenzéki képviselők érdekeltségébe is beletartozott.

A fogás hiánya

Természetesen a munkavégzésért támadni valakit illegitim. Kissé gyanús is lehet egy ellenzéki szavazónak, hogy miért támadnak egy ennyire alacsony támogatottságú pártnak a képviselőjére. Vincze Géza, MSZP-s képviselő és évtizedek óta hegyvidéki testületi tag több alkalommal is nemtetszését fejezte ki, elsősorban a tisztelet hiányára hivatkozva. A tisztelet hiánya elsősorban a póló viselésére, illetve az éles kérdések, és a kerület ügyeiben történő szerződések és adatok kritikus áttekintésére vonatkozik.

34821833_bd7f80d3a3f3d175cd36c1b805dc2bc9_wm.jpg

Forrás: Index.hu - Trenka Attila

Miért lehet támadni a Kutyapártot?

Bevett példa elsősorban ellenzéki oldalról az a mondat, amely igazából relatíve egy alibi indok, és könnyen egy szintén olyan gyors válasszal is lehetne cáfolni, mely szerint a Kutyapárt elveszi az ellenzéki szavazatokat. Az ellenzéki szavazatok pedig 2018-ban is, de 2022-ben pedig kruciális jelentőséggel bírnak, ami az egyre kevésbé titkon megfogalmazott kormányváltást illeti. Természetesen erre a válasz is nagyon egyszerű a Kutyapárt részéről, szerintük valószínűsíthető, hogy a pártjuk bár kevés, de annál stabilabb szavazói bázissal bír, emiatt egy kutyapártos szavazó valószínűleg nem szavazna senki másra.

Természetesen támadni lehet, hiszen egy viccpártnak a tendenciózus megkomolyodása nemhogy érdekes folyamat, de egyre több beleszólásával végül releváns politikai szereplővé nőheti ki magát a Kutyapárt. 2022-ben a jelenlegi mérések alapján ha nem is erős, az ellenzék számára mégis egy nem kívánatos versenytársai lesznek a kutyák.

Két szék között

A kétfarkúak esete amiatt különleges, hiszen egyelőre olyan határozott tervekkel rendelkeznek, amelyre eddig egyik párt sem volt képes, ilyen például a jelöltindítási szándékuk a következő választásra vonatkozóan, emiatt a gesztus miatt még kevesebb támadási felületet hagyva. A visszalépésekkel és a minimális jelöltállítással pedig teret engednek a lehetséges kormányváltásnak. Az ellenzék elsőszámú feladatnak találja a kormányváltást, emiatt nehezen tud mit kezdeni a Kutyapárttal, hiszen egy nem várt versenyzőt, illetve „hátráltatót” látnak bennük.

A Kutyapárt pedig köszöni szépen, tökéletesen megvan a két szék között, a saját lehetőségeikhez képest mindent megtéve, és már annyira nem is a pad alatt. Ha nem is egy valós, kormányváltásra alkalmas szereplőt, annál inkább egy érdekes és egyre meghatározóbb tagját találtuk meg a Kutyapártban a magyar politikai szférában.

Kiemelt kép: A Magyar Kétfarkú Kutyapárt Facebook oldala

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató.

Egy időközi választás margójára

Koncz Zsófia a Fidesz jelöltje nyerte a vasárnapi időközi választást. Bíró László az ellenzéki összefogás jelöltje közel 2000 szavazattal alulmaradt a borsodi választókerületben. A 2018-as választáshoz képest a részvétel alacsonyabb volt, mivel a választásra jogosultak kevesebb, mint 50 százaléka vett részt a voksoláson.

Annak ellenére, hogy csupán egy egyéni választókerület mandátumáról döntöttek a választópolgárok, mind az ellenzék, mind a kormányoldal számára komoly tétje volt a választásnak. A Fidesz-KDNP esetében a tét a parlamenti 2/3 volt, bár a valósághoz hozzátartozik, hogy a német nemzetiségi képviselő, illetve az ex-jobbikos, ma már a Mi Hazánk pártot erősítő politikusok az esetek többségében a kormányoldallal együtt szavaznak. Ezzel szemben az ellenzék esetében a 2022-es választási stratégia főpróbájának lehettünk szemtanúi.

A Fidesz számára megtört a jég, hiszen kilenc év után most először kerülhettek ki győztesen egy időközi választásból. A korábbiakban, 2014-ben Újpesten, 2015-ben a veszprémi és tapolcai időközin, illetve az év elején Dunaújvárosban, a kormányoldal jelöltjei rendre alulmaradtak az ellenzéki kihívókkal szemben. Azonban a megelőző évek időközi választásainak igencsak mások voltak a körülményei.

2014-ben Kiss Péter halálát követően került sor egy időközire Újpesten. A hagyományosan baloldalinak tekinthető Újpesten a győzelmet az MSZP-s Horváth Imre szerezte meg. Horváth győzelme a közvélemény-kutatások alapján várható volt, azonban nagyarányú győzelme sokakat meglepett. Ekkor a Fidesz kifejezetten elhibázta kampányát, hiszen például Orbán Viktor sem kampányolt a kormányoldal jelöltje mellett. Ebből kifolyólag a választókat nem sikerült eléggé mobilizálniuk, sokan maradtak otthon, valamint ekkoriban a Fidesz népszerűsége is komoly csökkentést mutatott. Így történhetett meg az, hogy Hollósi Antal több mint 10 ezer szavazattal kevesebbet kapott 2014 novemberében, mint az áprilisi választásokon. 

2015-ben két időközire is sor került. Előbb az év elején Veszprémben, majd Tapolcán áprilisban. A veszprémi időközit a függetlenként induló Kész Zoltán nyerte meg, akit több ellenzéki párt is támogatott. A Fidesz ekkor nemcsak a választást, hanem kétharmados többségét is elveszítette az Országgyűlésben. A tapolcai időközit Rig Lajos, a Jobbik jelöltje nyerte meg, ezáltal a párt megszerezte első egyéni mandátumát. Veszprém esetében a választás tétje a kétharmad ledöntése volt. Az ellenzéki pártoknak a média segítségével sikerült a választás tétjét országos méretűvé tenni, ami az ellenzéki szavazókat akkor sokkal jobban mozgósította. Azonban a Fidesz nem volt érdekelt abban, hogy növelje az időközi tétjét, ennek köszönhetően a mozgósítás a kormányoldal részéről nem sikerült megfelelően.  A tapolcai kampányban Orbán Viktor már személyesen is részt vett, azonban még az ő jelenléte sem volt elég ahhoz, hogy a Fidesz jelöltje nyerje meg a választást. Azt is fontos kiemelni, hogy 2015-ben a pártpreferenciák teljesen máshogy néztek ki. Bár a Fidesz akkor is stabilan vezetett, a manapság látható hatalmas fölénnyel még nem rendelkezett. Az MSZP és a Jobbik is „viszonylag” közel volt a kormánypárthoz.

A 2020-as dunaújvárosi időközin a Fidesz önálló jelöltet nem is indított, csupán az egyik független jelölt mögé álltak be. Ennek köszönhetően az összellenzéki támogatással induló Kálló Gergely könnyedén nyerte meg a dunaújvárosi választást.

idokozi.png

Horváth Imre, Kész Zoltán, Rig Lajos, Kálló Gergely

Mint látható a korábbi időközi választások esetében a körülmények nem a Fidesznek kedveztek. A kampányaik nem sikerültek jól, nem tudták kellőképpen mozgósítani a választókat, a ciklus közben a Fidesz országos elutasítottsága növekedett, például az internetadó ügye kapcsán, a népszerűségük jóval alacsonyabb volt, mint manapság, vagy egészen egyszerűen önálló jelöltet sem indítottak.

A vasárnapi időközin Koncz Zsófia magabiztos győzelmet aratott, mivel nagyjából 5% volt a különbség közte és Bíró László között. A győzelem okát elsősorban a jól felépített kampányban lehet megtalálni. Köszönhetően annak, hogy a kormányoldal erőforrások terén hatalmas fölényben van, az elmúlt hetekben kiválóan építhették fel jelöltjüket. Koncz Zsófia a választókerület összes településére ellátogatott, illetve miniszterek és államtitkárok kampányoltak mellette. Ezen felül a Fidesz Bíró László korábbi botrányos kijelentéseit is saját előnyére tudta fordítani. Arról is fontos említést tenni, hogy a választókerület felépítése is Koncz Zsófiának kedvezett. Rengeteg kistelepülés található itt, ahol a Fidesz mindig is a legerősebbnek számított. Ezt a mostani eredmények is alátámasztják, hiszen gyakorlatilag az összes kistelepülésen Koncz Zsófia győzött.

Az ellenzéki összefogás stratégiája jelen esetben nem bizonyult sikeresnek a választási győzelem szempontjából. Azt viszont semmiképpen nem lehet kijelenti, hogy ez a stratégia eleve kudarcra van ítélve. Most két jelentősebb hibája volt az ellenzék kampányának. A szavazóikat nem sikerült kellőképpen mobilizálniuk, illetve valós tétet sem voltak képesek megfogalmazni a választással kapcsolatban. A fő üzenetük a 2/3 ledöntésének a lehetősége volt, de ez a valóságban csak papíron valósulhatott volna meg, gyakorlatban nem. Ezen felül a Fidesz már korábban is, 2015-től kormányzott kétharmados többség nélkül, de lényeges változás akkor sem következett be kormányzásuk szempontjából. A mobilizációs problémát egy előválasztással valamelyest lehetett volna orvosolni, azonban ezt sem a választókerület felépítése, sem az idő szűkössége nem tette lehetővé. A mostani időközin több tényező is a kormányoldal jelöltjét segítette. Egyrészt maga a választókerület, ami leginkább kis falvakból épül fel, másrészt a Bíró László körüli botrányok, amik szintén nem voltak jó hatással a végső eredményekre ellenzéki szemszögből nézve. Mindezekkel együtt azonban elmondható, hogy Bírónak sikerült egyesíteni a különböző pártok szavazóinak túlnyomó részét, ami bizakodásra adhat okot ellenzéki térfélen a 2022-es választások vonatkozásában.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató.

„A pszichológia leírja a világban létező jelenségeket” - interjú Nyúl Boglárkával, az ELTE PPK kutatójával, a pszichológusok állásfoglalása kapcsán

Könyvdarálás és nyilatkozatháború. Az elmúlt hetekben parázs vita alakult ki a Meseország mindenkié című mesekönyv megítéléséről. A téma különösen izgalmas pszichológiai szempontból, nem véletlen, hogy a szakmát művelők egy csoportja nyílt állásfoglalás keretén belül fejtette ki szakmai véleményét. Propagandaműről vagy egy ártalmatlan meséről van szó? Miért ennyire átpolitizált a téma? Hogy látja a pszichológia tudománya a kérdést 2020-ban? Erről beszélgettünk Nyúl Boglárka szociálpszichológussal, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének munkatársával.

121967209_347248510056161_6234272929351650025_n.jpgNyúl Boglárka szociálpszichológus, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének munkatársa

Kezdjük az elején. A pszichológus szakma olvasásra ajánlja az ominózus mesekönyvet, vagy jelezni szeretné, hogy nem veszélyes annak olvasása? Más szóval: mekkora az esélye annak, hogy valaki azért lesz homoszexuális, mert gyerekkorában felolvastak neki egy mesét, amiben a királyfi választottja azonos nemű?

Ez egy nagyon népszerű félelem, de aki ettől félne, azt a tudomány megnyugtatja, mert nincsenek jelenleg olyan tudományosan hiteles, módszertanilag megbízható kutatások, amik azt mutatják, hogy valakinek a szexuális orientációja megváltozna annak hatására, hogy találkozik homoszexuális emberekkel.

Jó, de mi a helyzet a kisgyerekekkel? Az ő orientációjuk eleve adott, vagy befolyásolhatják korai élmények, akár egy ilyen mesés történet?

A kisgyerekeknél is ez a helyzet. A könyv azért nem való nekik, mert nem az ő nyelvükön íródott, túl bonyolultak, hosszúak a mesék.

Egyáltalán mit tudunk jelenleg a kérdésről? Mi okozza, hogy valaki a saját neméhez vonzódik?

Ebben még nincs tudományos konszenzus, csak annyi, hogy bonyolult a kérdés. Az eddigi kutatások azt találták, hogy mindenféleképpen van valamilyen genetikai alapja a homoszexualitásnak, de nincs egy gén, amihez köthető, a genomban vannak közöttük hasonlóságok. Ugyanakkor mivel a genetika nem magyarázza a szexuális orientációt száz százalékban, a környezetnek is van szerepe. (Szakirodalom az interjú végén.)

Jogos a kormányközeli véleményformálók aggodalma? Egyre több a hagyományostól eltérő szexuális orientációjú/nemi identitású ember?

Az biztos, hogy többen mernek előbújni. A társadalom elfogadóbb az LMBTQ+ emberekkel szemben, mint például a II. világháború alatt, amikor halálbüntetés vagy kémiai kasztráció járt a homoszexualitásért. Gondoljunk csak Alan Turing-ra, aki a börtön és a „libidócsökkentést célzó hormonkezelés” közül választhatott. A melegjogi mozgalmaknak nagy szerepe van abban, hogy egyre elfogadottabb lett a homoszexualitás, a Stonewall riot-ot egyfajta fordulópontnak tartják, ennek az első éves évfordulóján tartották meg az első Pride felvonulást. De fontos lépés volt az is, hogy 1973-ban a homoszexualitás kikerült a mentális betegségek kézikönyvéből.

Ha ezek tudományos tények, miért nincs a témában szakmai konszenzus?

Szakmai konszenzus van, értékrendi nem feltétlenül.

A pszichológusok is emberek, sokan sokféle meggyőződéssel. De azt gondolom, hogy szakmailag senki nem gondolja, hogy a homoszexualitás betegség lenne.

Az értékrendi eltérések miatt ilyen átpolitizált a téma?

Ennek a témának (sem) kellene átpolitizáltnak lennie, de sajnos az. Az emberek között egyrészt ez okozza a különbséget. Másrészt, az emberek fenyegetve érezhetik magukat más csoportoktól, egyszerűen azért, mert mások. Az utóbbi években a közbeszédben megteremtett fenyegetettség érzés ezt csak még jobban táplálja. Ugyanakkor a pszichológus szakmai etikai kódexe azt mondja, hogy a pszichológus tartózkodik minden olyantól, ami „negatív diszkriminációt alkalmaz életkor, nem, nemi azonosság, szexuális irányultság, etnikum, kultúra, nemzetiség, vallás, fogyatékosság, gazdasági-szociális helyzet, vagy egyéb, a törvény által tiltott ok alapján.” Úgy gondolom, hogy ezt számos pszichológus érzi magáénak.

Ahogy lenni szokott, a vitázó felek ideológiai elfogultsággal vádolják egymást.

Lehetséges, hogy ez a vád, de a tiltakozó pszichológusok állásfoglalása tudományos tényeket vonultat fel, hiteles szakcikkek idézésével. Így ez nem ideológia, hanem tudományos érvelés. 

Létezik egyáltalán jobb és baloldali, vagy konzervatív és liberális pszichológia?

Inkább azt mondanám, hogy a szociálpszichológiát a története miatt jellemzi az, hogy arra keresi a kérdést, hogy hogyan csökkenthetőek a csoportok közötti konfliktusok, miért követik az emberek vakon a hatalmat és mikor válnak „gonosszá”. A II. világháború számos szociálpszichológiai kutatást inspirált, például, hogy hogyan történhetett meg a Holokauszt, miért tesznek alapvetően jó emberek elfogadhatatlan dolgokat. A kérdések most is hasonlóak: miért előítéletesek az emberek, miért érzik fenyegetve magukat más csoportoktól, miért gondolják azt, hogy nem lehet békében egymás mellett élni.

És általában jellemzi valamilyen szemlélet a pszichológiát? A kiinduló téma kapcsán azért olvashattunk már háttérhatalmakról, az érzékenyítés mögött megbújó gender- és meleglobbyról, egyszóval: a liberális befolyásról. Igazak ezek a vádak?

A pszichológia tudományos módszerekkel igyekszik megismerni a világot. Fontos, hogy nem előíró módon fogalmaz a dolgokról, hanem leírja a világban létező jelenségeket.

Ha a csoportközi konfliktusok témáját nézzük, akkor az is azt mondja, hogy a csoportok egymás ellen hangolása, az előítéletesség kirekesztéshez vezet. Ugyanakkor, ahogy említettem, van a pszichológusoknak egy etikai kódexe, amely kimondja, hogy a pszichológus arra törekszik, hogy mindenkit egyenlően kezeljen és ne diszkrimináljon.

Mit gondolsz, valódi problémáról van szó, vagy egy szakma képviselőit szeretné megosztani és meggyengíteni a politika?

Nem gondolom, hogy a pszichológus szakma lett volna a célpont. Ugyanakkor az valódi probléma, hogy úgy érzik, hogy egy mesekönyv ledarálható, és hogy olyan kijelentések hangozhatnak el politikusok szájából, amik elhangzottak.

Ezek a dolgok nem egy légüres térben történnek.

A legjobb, ha egy piramist képzelünk el, aminek körülbelül a közepén helyezkedik el a könyvek megsemmisítése. A piramis alját jóval ártatlanabbnak tűnő dolgok alkotják: vegyük alapul a romákat, mert a könyvben ez a csoport is megjelenik.
Az, hogy „cigány vicceket” mesélnek emberek, még nem tűnne hátborzongatónak, hiszen ezek „csak viccek” – mondhatja a mesélő. Holott ezek a viccek teremtik meg a normatív közeget annak, hogy az emberek azt érezzék, hogy lehet „cigányozni”. Mivel a „cigányozás” rendben van, ez megteremti azt az érzést, hogy nem gond, ha valakivel nem akarok együtt dolgozni, mert roma, és így tovább.
Mindig az alsóbb szint legitimálja a felsőbbet, így nincs egy üvöltő piros vonal, amire azt mondja az ember könnyen, hogy azt nem lehet átlépni, mert mindig piciket lép felfelé. Így járulnak hozzá a romákkal kapcsolatos viccek ahhoz, hogy emberek azt érezzék, hogy sokkal súlyosabb, akár a megsemmisítésükkel kapcsolatos hangok is rendben vannak. A könyvdarálás is legitimálja a felette lévő erőszak-formákat, ebben rejlik a tett veszélye.

Mi lehet az oka, hogy az állásfoglalást aláírók és az ellenpetíciót aláírók együttesen is kevesebben vannak, mint ahány pszichológus van itthon? Egyáltalán mennyire foglalkozik politikai ügyekkel ez a szakma?

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az ellenpetíciót nem pszichológusok között indították, biztosan vannak az aláírok között pszichológusok, de az nem egy szakmai állásfoglalás, hanem egy véleménynyilvánítás, amihez természetesen minden joguk megvan. Ezért fontos megkülönböztetni a pszichológusok állásfoglalásától, ami tudományos eredményekre támaszkodva íródott.

Azt gondolom, hogy vannak olyan ügyek, ahol meg kell szólalnunk, ha van mondanivalónk.

Úgy éreztük, szakmai kötelességünk felhívni az emberek figyelmét arra, amit a pszichológia mint tudomány mond ma arról, hogy miért fontos a tőlünk különböző vagy érintett csoport tagjaként a hozzánk hasonló karakterekkel való találkozás. 

És mennyire foglalkozik a politika a pszichológiával? Érdeke lehet itt is megvívni a kultúrharcot?

Erre nem tudok szakmai szempontból válaszolni.

Miért éri meg most ebbe beleállni?

Azért, mert nincs rendben, hogy téves, a tudomány mai álláspontjának nem megfelelő információk jussanak el az emberekhez. Ez szakmabeliként felelősségünk és kötelességünk is.

Fontos, hogy leszögezzük, mi nem támadjuk a hagyományos családmodellt, mi azt mondjuk, hogy ne legyen az sem támadva, aki nem abban él.

Sokszor szóba kerül az ellenségképzés mint politikai és egyben pszichológiai jelenség. Szerinted ki lehet most az ellenség? Konkrétan az LMBTQ+ emberek vagy azok, akik védik vagy képviselik őket?

Ezt majd a jövő eldönti, alapvetően az elmúlt pár év alapján az, akivel az emberek jobban mobilizálhatóak: menekültek, romák, LMBTQ+ emberek, de még folytathatjuk a felsorolást.

Tudsz ajánlani egy mesét, amit bármelyik világnézetű ember felolvashat a gyerekének, az garantáltan hozzátesz valamit a lelki és mentális egészségéhez? 

Erre személyesen tudok válaszolni, én az Avarbarna mesét nagyon szerettem. Ez a történet megmutatja azt, hogy egy kislány lehet, hogy nem szeret szép ruhákba öltözni, de szeret fúrni-faragni vagy fára mászni. Ezzel szerintem sokan tudnak azonosulni. A mese megmutatja, hogy sok nehézséggel találkozik, mert nem a tőle elvárt dolgokat csinálja. De ha egy elfogadó közegbe kerül, akkor ott kiteljesedhet és az ő meséjének is lehet „boldogan éltek még meg nem haltak” a vége.

Nyúl Boglárka, szociálpszichológus. Diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte, jelenleg az ELTE Szociálpszichológia Tanszékének munkatársa. Doktori témája a nemi erőszak társadalmi megítélése és az előítéletesség. Kutatásait rangos nemzetközi konferenciákon és szaklapokban publikálta. 2019-ben elnyerte az Új Nemzeti Kiválóság Program doktorjelölti ösztöndíját.

 

Az interjúban hivatkozott szakirodalmak:

•Ngun, T. C., Ghahramani, N., Sánchez, F. J., Bocklandt, S., & Vilain, E. (2011). The genetics of sex differences in brain and behavior. Frontiers in neuroendocrinology, 32(2), 227-246.
•Reardon, S. (2015). Epigenetic Tags Linked to Homosexuality in Men. Nature.
•Sanders, A. R., Martin, E. R., Beecham, G. W., Guo, S., Dawood, K., Rieger, G., ... & Duan, J. (2015). Genome-wide scan demonstrates significant linkage for male sexual orientation. Psychological medicine, 45(7), 1379-1388.

Mit csináltak a tavaszi hullám alatt a politikusok?

Politika az online térben a járvány idején

A koronavírus-járvány a politikát is az online térbe kényszerítette már az első hullám idején is. Igaz, az Országgyűlés ülésezett, a választókkal való kapcsolattartás azonban átkerült az online térbe, elsősorban a közösségi média felületekre. A Paradigma Intézet ezt a tendenciát felismerve 2020. március 23. és május 31. között, mintegy 10 héten át tartó adatgyűjtési időszakban vizsgálta 60 magyar politikus Facebook-használatát. A kutatás legfontosabb megállapításait, egyben a járvány második hulláma kapcsán is releváns tapasztalatait alább közöljük, a teljes kutatást pedig szeptember 28-án tesszük közzé.



Kutatásunkban arra törekedtünk, hogy minél szélesebb körű információt gyűjtsünk össze a magyar politikusok Facebook-használatáról. Nem arra voltunk kíváncsiak, hogy ki mire használja a felület adta lehetőségeket, és arra sem törekedtünk, hogy különösebb minőségi sorrendet állítsunk fel az egyes oldalak, az egyes bejegyzések között.  Inkább azt szerettük volna felmérni, hogyan használják politikusaink a Facebookot: mikor, mennyit, milyen típusú tartalmakat osztanak meg, mennyit költenek hirdetésekre, milyen hatékonysággal szereznek új követőket?

Elsődleges tapasztalatunk, hogy nem létezik egyféle jó megoldás, ami alapján jól lehet üzemeltetni egy politikusi Facebook-oldalt. A vizsgált 60 politikus között vannak pártelnökök, kormánytagok, országgyűlési és EP-képviselők, polgármesterek, kormánypártiak és ellenzékiek. Sikerességük egy mérőszáma lehet persze a lájkolók számának növekedése, ám ehhez mindig hozzá kell tenni, hogy mindezt milyen oldalhasználati aktivitással, milyen hirdetésekkel és hány ezer, konkrétan csak a Facebook-felhasználók kezdőlapján való megjelenésért kifizetett forinttal lehetett elérni.

Természetesen azt nem tudjuk, hogy egy-egy politikusi oldal mögött mekkora kommunikációs csapat áll, hiszen az akár 5-6 főt is magában foglalhat. A posztolási gyakoriság és különösen a relatíve nagy erőforrásbefektetést igénylő bejegyzés típusok magas száma alapján azonban következtethetünk arra, hogy az adott politikus munkáját egy komolyabb kommunikációs team segíti. Ilyen munkaigényesebb tartalmak közé tartoznak a szerkesztett képek, az előre megvágott és sok esetben külön feliratozott hosszabb videók, míg a viszonylag egyszerűbb tartalmak közt említhetjük az egyszerű szöveges posztot vagy a képfeltöltést.

Kutatásunk során 60, az országos vagy a budapesti politikai életben meghatározó politikus Facebook-tevékenységének megismerésére vállalkoztunk. Ennek megfelelően többféle ún. politikusi halmazt is ki tudtunk alakítani (például kormánypártiak, ellenzékiek, kormánytagok, országgyűlési képviselők, polgármesterek, fideszesek, momentumosok stb.). Itt meglepő módon igazán markáns mintázatokat nem tudtunk felfedezni, sem a mennyiséget, sem pedig a minőséget vizsgáló kereséseinkkel, kivéve a kormánypárti és az ellenzéki politikusok között. Bizonyosan a két táboron belül is nagyok lehetnek az eltérések, ám az jól látszik, hogy a kormánypártiak körében az egyik legnépszerűbb kommunikációs formává a saját képpel ellátott üzenetközlés vált. Ez a formátum tehát arra törekszik, hogy az átadni kívánt politikai üzenet mellett, a politikus képével, személyes imázsával is megfogja a Facebook-felhasználókat. Az ellenzékiek esetében ez a formátum még gyerekcipőben jár: ők nem saját magukat, hanem hivataluk, pártjuk üzeneteit vagy pusztán szimbolikus ábrákat, szöveges üzeneteket jelenítenek meg a képeken.

Szijjártó Péter csak 2019 decemberében hozta létre Facebook-oldalát, ám az első hullám idején így is impozáns mértékben tudta növelni likeolói számát. Mások sem panaszkodhatnak, ám nekik ez már jóval többe került a Facebook Hirdetéstár adatai alapján.

Kutatásunk eddig hazánkban bizonyosan egyedülálló és újító része, a politikusok Facebook-hirdetésre költött összegeinek feltárása. Itt nem csak olyan megfigyelésekre tehettünk szert, hogy egyik vagy másik politikus többet vagy kevesebbet költött online hirdetésre, hanem arra is, hogy mindezt milyen típusú hirdetésekkel (oldalhirdetés vagy egy bejegyzés kiemelése) érte el, de azt is megtudhattuk, hogy a lájkolók számának növekedését figyelembe véve, mennyire volt hatékony az adott politikus. Emellett komplex mérőszámként bevezettük az ún. Facebook-hatékonyság indexet. Ez azt mutatja meg, hogy adott időszakban a hirdetések számát, a ráköltött összeget, a posztok számát és típusait, valamint a lájkolók számának változását figyelem bevéve mennyire hatékonyan használják az adott Facebook-oldalt.

 A további eredményekért kövesse a Paradigma Intézet Facebook-oldalát, ahol hamarosan kutatásunk egészet is közzétesszük.

A bejegyzés szerzője politológus, a Paradigma Intézet munkatársa.

Magyarország, a kamupártok országa

A rendszerváltáskor a pártok voltak azok a társadalmi szereplők, akik tulajdonképpen egymás között, tárgyalásos formában, de persze a „nép” támogatásával, részleteiben is megteremtették a demokratikus Magyarországot. A pártok kiemelt szerepe ezt követően sem csökkent, sőt mára odáig jutottunk, hogy pártot alapítani és választáson indulni akkor is megéri, ha az egyéni meggazdagodáson túl nincsen semmilyen politikai ambíciónk.

Régen elmúlt már az az idő, amikor titokban, poros könyvespolcok szegélyezte szobák zsúfoltságában; esetleg soha véget nem érő, a nemzet felemelkedését célul kitűző sátras előadások és megbeszélések során; vagy éppen egy teljesen véletlenszerű, éjszakába nyúló beszélgetésen a Ménesi úti kollégiumban alapítanak pártok, alapozzák meg hazánk sorsát. Mára a pártalapítás többségében nem ideológiák vagy ügyek mentén történik, nem a társadalmi csoportok képviselete, a szakpolitikai javaslatok elfogadtatása a cél, de még csak nem is a hatalom megszerzésére irányuló tevékenység. „Egy cél van csak”: egy kisszámú csoport számára gyors, könnyű és nagymértékű gazdasági haszonszerzés. Az ilyen típusú pártokat hívjuk kamupártoknak.

 

Az 1990-es és 2000-es években bejegyzett pártok nagy része már megszűnt, feloszlatta magát, vagy feloszlatták, ám a drasztikus pártszám növekedés így is szembetűnő az utóbbi 8 évben, és mindig kiugró az országgyűlési választásokat megelőző évben, az új jogszabályi környezet hatására. A birosag.hu adatai alapján saját készítés.

Magyarországon mindig is két csoportra lehetett osztani a hivatalosan létező, tehát a bíróság által bejegyzett pártokat. Vannak azok a pártok, amelyek képviselettel rendelkeznek a parlamentben, országos lefedettségük van az önkormányzati szinten, és persze ilyen széles körű országos szervezettségük is. Ezek azok a pártok, amelyeket mindannyian ismerünk, amelyekre akkor gondolunk, ha meghalljuk azt a szót, hogy „párt”.

Vannak azonban azok a pártok vagy pártszerű szerveződések, akik bőven a küszöb alatt vannak, és szinte teljes homályban tevékenykednek. Ismerünk, ismertünk ezek közül a pártok közül többet is, akik kis rétegpártként akár évtizedek óta részesei a politikai életnek, (ilyenek például a Thürmer Gyula nevével fémjelzett kommunisták is) és a pártalapítás normál természetéből adódóan mindig van jó pár új, eddig teljesen ismeretlen formáció is.

A 2010 után elfogadott új választási törvény viszont éppen az előbb említett, homályban mozgó politikai szereplők életét forgatta fel fenekestül. Már a 2014-es országgyűlési választások során is megmutatkozott az új választási rendszer egyik sajátossága: nagyon könnyű pártként elindulni a választáson.)

Ahol pedig a jogalkotó lehetőséget teremt, ott a lehetőséggel tömegesen élni is fognak: új, eddig sosem látott mennyiségű párt jött létre, indult el a választáson, majd pedig a felvett állami támogatást az igen gyatra eredmények ellenére sem fizették vissza teljesen. Ezzel egyenként akár több száz millió forinttal is megrövidítették az államkasszát. Az utóbbi 6 év nagy gazdasági és politikai biznisze lett a kamupárt vagy másnéven a bizniszpárt alapítás: ezek a szervezetek  többmilliárd forintot nyúltak le pár választás alatt.

 

Az országos listát állító pártok száma az egyes országgyűlési választásokon. Saját készítés.

Habár a kamupártok történetét több ízben is feldolgozták két tényező ezidáig mindig marginális szempont volt: miért nem tesz ez ellen a jelenség ellen valamit az Országgyűlés; illetve, hogy milyen kihatása van ennek a teljes pártrendszerre?

Az első kérdés esetén a szokásos válasz, hogy bár 2017-ben és 2018-ban is lezajlottak jogalkotási folyamatok, amik névleg a kamupárt-jelenség felszámolására irányultak, ám valójában ennek eredményei igen csekélyek. Sem a pártok száma nem csökkent, sem pedig az eltűnt milliárdok nem találtak vissza az államkasszába. Ez, legalábbis az előbbi bizonyosan a kormánypártoknak érdeke, hiszen még a legkisebb támogatottságú kamupártok is az ő ellenzéküktől visznek el szavazatokat. Ráadásul a választási rendszer jellegéből adódó formális szabályrendszerben mindig a legerősebb pártnak, tehát a Fidesz-KDNP-nek kedvez az, ha minél inkább osztott, tagolt a pártrendszer egésze.

És persze ott van az a gazdasági szempont, ami igazán a szürke zónába tereli ezeket a pártokat. Ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor mondhatjuk akár azt is, hogy pusztán a könnyű haszonszerzés reményében játsszák ki a kamupártok vezetői a jogszabályok adta lehetőségeket (utólag persze már az Állami Számvevőszék sem tesz olyan vaskos lépteket ezen pártok felkutatása érdekében, mint a valódi pártok irányába), ám nyilván ebben a sokszor maffiaszerűen működő hálózatban is megjelenhetnek olyan valódi pártok, valódi politikai és gazdasági érdekcsoportok, akik a háttérben kötik össze a kellemeset a hasznossal. Magyarán, lehet, hogy a szavak szintjén és az őszintének tűnő állampolgári kezdeményezéseken túl, a politika rejtett világának, vagy legalábbis egy részének, igenis érdekében áll fenntartani ezt a struktúrát, mind formailag, mind pedig tartalmilag.

A másik kérdés, hogy van-e bármilyen kihatása a pártrendszer egészére ezeknek a pártoknak. A válasz a fentiekből következik: kevés kivételtől eltekintve a politika egészére csekély a hatásuk. Azontúl, hogy a kamupártoknak köszönhetően megszokottá váltak az asztalterítőnyi méretű szavazólapok, rajtuk olyan pártokkal, amiknek 80 százalékáról az átlag választópolgár még sosem hallott, és a politológus is csak jó 50 százalékukat tudja beazonosítani, érdemi befolyásuk a pártrendszer egészére nincsen (nem megfeledkezve a 2014-es Budapest 15-es egyéni választókör eredményéről).

Mindez pedig alapvetően befolyásolja az állampolgárok politikai rendszerbe és a pártokba vetett bizalmát. Nem arról van szó, hogy a magyar rendszer ne lenne elég nyitott (csak az utóbbi 10 évben a kezdeti négy helyett, ma már legalább nyolc pártnak van parlamenti képviselete), inkább az a probléma, hogy vannak olyan szereplők ezen a piacon, akik még kopogtatni sem szeretnének a kapun, megelégszenek a persely feltörésével és a gyors távozással.

A szerző politológus, a Paradigma Intézet munkatársa.

süti beállítások módosítása