Sok vészharang kondult már meg a közösségi médiában kialakuló véleménybuborékok kártékony hatásaira figyelmeztetve. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy könnyedén kerülhetünk és ragadhatunk bele ebbe a buborékba. Az emberek hajlamosak az információik nagy részét innen beszerezni, és az így erősödő világképük még inkább motiválttá teszi őket, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy teljesen elfogadhatatlannak tartsák az eltérő véleményeket.

kép forrása: flickr.com

Bármelyik csoport működésének mélyére igyekszünk nézni, kívülállóként értelmezni az olvasottakat nem könnyű, ugyanakkor a tárgyilagosság vagy a távolságtartás a segítségünkre lehet. Ha a két csoport aktív tagjainak –kormánypárti és ellenzéki – egymásról kialakított elemi képéről kellene tudósítanunk, azt a következőképpen tehetnénk meg.

1. A kormánypártiak szerint az ellenzék az „okoskodó ostobák” csoportja. Az aktív ellenzékiek ugyan elfogadják, hogy ők okosabbak, de diplomatikusan meg kell jegyezzék: a kormánypártiak csak úgy simán, egyszerűen ostobák.
2. A kormánypárti buboréklakók és közösségi életet élők nem is kívánják már megérteni ezt a szerintük felfoghatatlan ellenzéki viselkedést. Az ellenzékiek nyomatékosítják: ők megpróbálták megérteni a kormánypártiakat, de nem sikerült és/vagy teljes mértékben értik a NER működését, ezért nincs mit hozzátenni a vitához.

Cinikus sóhajok közt vonulnak el a hadak, de nincs sok idő pihenni: a cinizmus végül nem nyújt védelmet a hamis hírek és érzelmeken alapuló vélemények ellen, sokkal inkább megerősíti a másikat lejárató narratívákat; így a meccseknek sosincs vége.

Politikai pszichológiai alapvetés, hogy a politizáló ember nem egy kondicionálható gépezet. Korábbi előfeltevései mentén megszűri az őt érő ingereket, és ha nem is racionálisan, de döntést hoz. Talán valóban nem lehetséges ilyen mennyiségű információt feldolgozni, de mára úgy néz ki, hogy a döntése után mégiscsak kondicionálható az egyén. A konzisztencia fenntartása pedig posztmodernül fogalmazódik meg: az ellentmondás-mentesség fenntartásához ellentmondásokra van szükség. Például a globalizmus megállíthatatlan étvágya és károkozása miatt a jobboldali emberek és cikkírók aggódtak, a baloldal pedig a multinacionális tőke vasárnaponkénti, alanyi jogon járó profitszerzéséért harcolt. Emlékszünk, ugye?

Az ideológia is csak érzelmi kisülés, semmi több.

Nem ritka kormányközeli vélemény, hogy a baloldaliak és a liberálisok részben a pragmatizmus hiánya, az „egyrészt-másrésztezés” miatt gyengék. Voltak is erre példák szép számmal – lásd: kisebbségvédelem itthon vs. határon túl. Azonban a véleménybuborékokban való horgászás közben mintha most pont ebben a bugyorban találkoznánk pragmatikus érvekkel, és persze ezzel egy időben 2010 óta tartó parttalan értetlenkedéssel. A témák is már-már „méreten aluliak”, kénytelen vagyunk visszadobni, hiszen előbb-utóbb a miniszterelnök személyéről nyilatkoznak, és benne látják minden baj forrását. Érdekesebb kép tárul elénk a másik kamrából, ahol:

Egyrészt a kormányzó jobboldal gatyába rázta a gazdaságot, nőtt a fogyasztás, ami a GDP-mutatókkal igazolható, másrészt a liberálisok sem a hazát, sem Istent nem ismerik, csak a fogyasztást éltetik.

Egyrészt a liberálisok identitást nélkülöző, közösségekben nem hívő, individualista, üres és értéksemleges emberek, másrészt a liberálisok identitása bűnös dolog, hisz mégiscsak liberálisok, nyitott társadalmat akarnak, emberi jogok mögé bújnak, és persze közösséget vállalnak az EU-val meg Sorossal.

Egyrészt a jobboldali értékrend a családban, a közösségben, a tiszteletben és a szeretetben ölt testet, másrészt a „haza nem lehet ellenzékben”, és csak az a magyar, akinek az unokája is az lesz.

Egyrészt az EP-ben a hazánkat elmarasztaló jelentést elfogadni nettó hazaárulás és gerinctelenség, másrészt a török elnök tiszteletére megmásítani történelmi tényeket, az diplomácia és pragmatizmus.

Egyrészt a nyugati világ nem követendő példa, hiszen haldoklik, nincs nemzeti karakter és lemond a saját polgárairól, másrészt, ha az egyetemek átalakításáról van szó, érdemes követni a nyugati példát: kivonulhat az állam, jöhetnek a külföldi hallgatók, ez a modell a fenntartható.

Ebben a zajos, digitális koktélpartiban igyekszik mindkét tábor összecsemegézni a saját vallásos valóságát.

Ha feljövünk a friss levegőre, tehetünk egy kísérletet a látottak összefoglalására, és arra, hogy megírjuk a krédóját a mai politika online aktivistájának. Ha mindenki elhiszi, igazzá válik. Ténnyé lesz, amit gondolok. Vívd meg virtuális harcodat a vezetődért vagy a vezető ellen. A másik oldalon mindenki ostoba. Visszhangozva üzend meg a másiknak: „ha boldog akarsz lenni, maradj ostoba”.

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.