Mi a kapcsolat a történelmi traumák és a kollektív nárcizmus között?

– interjú Forgács Józseffel, II. rész

2020. május 07. - Demeter.András

Interjúnk első részében a populizmus térnyeréséről, a magyar nyelv elszigeteltségéről és a benne megjelenő traumatizált nemzettudatról beszélgettünk Forgács Józseffel, a sydney-i University of New South Wales szociálpszichológia professzorával. Új könyvének egyik, Lantos Dorottyával közösen jegyzett fejezetében (Understanding Populism: Collective Narcissism and the Collapse of Democracy in Hungary) a magyarországi helyzetet elemzik szociálpszichológiai szemszögből. De mit jelent a kollektív nárcizmus és hogyan függ össze nemzeti traumáinkkal? Interjúnk második része.

fj_szerk22.jpg

Mit jelent a kollektív nárcizmus fogalma és miként értelmezhető Magyarország esetében?

Több szociálpszichológiai kutatás igazolja, hogy bizonyos politikai kultúrákat (így Lengyelországot és Magyarországot is) jellemez a „kollektív narcizmus” érzése. Ilyenkor egy csoport a kisebbrendűségi érzést és áldozatmentalitást egy nagyzoló, másokat lenéző, a saját csoport nagyszerűséget és erényeit vizionáló csoportidentitással kompenzálja. Ez a tudati beállítottság Bibó szerint hajlamossá tesz egy fajta „politikai hisztériára”. Ebben az állapotban egy politikai közösség elszakad a valóságtól és egy illuzórikus gondolatvilágba menekül, saját erkölcsi nagyságát és kivételességét hangsúlyozza, nem képes a valós problémákra reális megoldásokat találni, és befogadóvá válik a csoportot dicsőítő hazug politikai propagandára.

Ez a pszichológiai fogalom és annak jelenléte általában megfigyelhető a magyar lakosság körében?

Igen, sok országos felmérés igazolja ezt a fajta paradox nemzettudatot. Gyakran a megkérdezettek nagy része negatívan, pesszimistán értékeli az ország gazdasági, politikai és közjogi helyzetét, ugyanakkor ez a mélyen kritikus értékelés jól megfér egy irreálisan büszke, másokat (különösen a szomszédos népeket) lenéző és az országot idealizáló fellengzős nemzettudattal. Érdekes például a „hungarikumok” furcsa kultusza. Egy reális önbizalommal rendelkező országnak nem lenne szüksége arra, hogy hivatalos bizottságok mondják ki, hogy melyik kolbászra, fűszerre vagy italra kellene mostantól kollektívan büszkének lenni.

Milyen történelmi okok és traumák fűtik a kollektív nárcizmust?

Az elmúlt ötszáz év többnyire kudarcos történelme (idegen elnyomás, vesztes háborúk, sikertelen forradalmak) nagy szerepet játszik a kollektív nárcizmus térnyerésében. A traumatikus történelmi élmények magyarázatot igényelnek, és a nárcisztikus, önigazoló magyarázatokat gyakran az igazságtalanság, az árulás, az erőtlenség és az áldozat témái köré építik.

Az ország jelentős területeinek elvesztése az első világháborút követő trianoni békeszerződésben máig egy fel nem dolgozott trauma.

A magyar nemzeti identitás válságban szenved, mert a többnyire kudarcos történelem nem ad meggyőző alapot a hőn áhított pozitív nemzeti identitásra. Így a magyar nemzeti öntudatot inkább kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány, mások hibáztatása és a reális történelmi értékelés megtagadása jellemzi. Ezt a kisebbrendűségi érzést és áldozatmentalitást kompenzálja egy nagyzoló, másokat lenéző, a nemzet kivételességét hangsúlyozó ideológia. 

image015.png

„Ebben az állapotban egy politikai közösség elszakad a valóságtól és egy illuzórikus gondolatvilágba menekül, saját erkölcsi nagyságát és kivételességét hangsúlyozza.”

Miért ne érezhetnénk magunkat áldozatnak ilyen történelemmel a hátunk mögött?

Az áldozatmentalitás és önsajnálat pszichológiai értelemben nagyon káros ideológiák, hiszen reménytelenséget jeleznek, azt sugallják, hogy tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megváltoztatni sorsunkat, és így nincs is reményünk, hogy saját erőnkből sikereket érjünk el, hiszen leküzdhetetlen ellenséges erőkkel nézünk szembe. Ez a „tanult tehetetlenség” állapota, egy olyan pszichológiai jelenség, ami mind az egyént, mind a csoportot eleve kudarcra kárhoztatja.

Persze, ellenségekkel tele a padlás. Viszont a kormány kommunikációja át van itatva erővel, cselekvőképességgel. Azt sugallja, hogy rengeteg globális jelenségnek ellen tudunk állni és Magyarország jelentős tényezővé vált. Ez nem csökkenti a tehetetlenség érzést a kormánypárti szavazók körében?

Ezek csak üres szavak, a kormánypropaganda mögött nem áll sem effektív kormányzati teljesítmény, sem hatásos külpolitika. Magyarország az EU GDP-jének kevesebb mint egy százalékát adja, és megítélése soha nem volt ennyire rossz a világban. Ahelyett, hogy a fejlett nyugati demokráciákhoz közelednénk, olyan elmaradt keleti diktatúrák kegyeit keressük, mint Azerbajdzsán, Törökország vagy Oroszország. 

Azt is sokan mondják, hogy nem vagyunk szolidáris nép. A veszteségek, áldozatok miért nem növelik a saját csoporton belüli szolidaritást vagy a más csoportok iránti szolidaritást?

A szolidaritás hiánya részben az évszázadok óta tartó és a társadalmat atomizáló, infantilizáló autoriter rendszerek rovására írható. Ahova nem jutott el a felvilágosodás értékvilága és az egyén nem tanult meg autonóm módon viselkedni, hanem felülről várja a problémák megoldását, ott az emberek kevésbé éreznek felelősséget egymásért, hiszen maguk is kiszolgáltatottak.

Ha a világ igazságtalan, a politika pedig korrupt a magyarok szemében, - ahogy a fejezetben is említik - hogy lehet ilyen felhatalmazással kormányoznia bárkinek, nemhogy ugyanannak a vezetőnek, immáron 2010 óta?

Egy korrupt és autoriter vezető csak ott tud hatalmon maradni, ahol a választók egy része elfogadta, hogy a korrupció elkerülhetetlen, mert nincs tapasztalatuk racionális és átlátható politikai kultúráról. Így nagyon elterjedt a személyes tehetetlenség érzése is, sokan még választani sem mennek el.

Végignézve az előző 150 év történelmén azt látjuk, hogy három rendszer (Tisza, Horthy, Kádár) stabilan és hosszútávon működött. Most az általános választójog mellett, megszálló szovjet csapatok nélkül választunk egy elvileg elnyomó vezetőt és rendszert. Tényleg probléma ez? Vagy csak a sajátos magyar történelem és politika következménye?

Úgy tűnik, hogy a választók jelentős része generációk óta az autoriter, diktatórikus politikai rendszerekben szocializálódott, ezt tartja természetesnek, és így az alapvetően alattvalói viselkedési normák dominálnak.

A demokráciát is tanulni kell, szükség van egy független, magabiztos polgárságra, amely autonóm módon tud fellépni az államhatalommal szemben.

Sajnos ez nagyrészt hiányzik Magyarországon. Amit a miniszterelnök néha szándéktalan iróniával „polgárságnak” nevez, az egyáltalán nem a független polgárság fogalma, hanem pontosan az ellenkezője, a rendszernek kiszolgáltatott és behódolt kliensek osztálya.      

Mi akkor végső soron a kapcsolat a populizmus, a történelmi traumák és a kollektív nárcizmus közt?

A csoport által elszenvedett negatív élmények, mint például a történelmi traumák, egy sérült és veszélyeztetett csoport identitáshoz vezetnek.

A kollektív nárcizmus ezt a sérült csoportidentitást van hivatva kompenzálni, amennyiben egy irreálisan pozitív csoportértékelés igényét fogalmazza meg.

Ezt az érzelmi igényt tudja aztán kihasználni a populista propaganda, mely a csoport áhított kiválóságát és erényeit, továbbá az ellenségekkel szembeni hősies kiállását célozza meg, akár a történelemhamisítás módszereivel is.     

*** 

Forgács József a sydney-i University of New South Wales Scientia Professzora. Doktorátusát (D.Phil.), az oxfordi egyetemen szerezte, és fő kutatási területe a kísérleti szociálpszichológia, ezen belül is az emberek közötti viselkedés kognitív és érzelmi folyamatait tanulmányozza. Több mint 30 könyvet és több mint 250 tudományos cikket és könyvfejezetet publikált. Munkásságáért megkapta a tudományok doktora címet az oxfordi egyetemtől (DSc), az Alexander von Humboldt Kutatási Díját, a Kiváló Tudományos Munkásságért díjat, és a Rockefeller Ösztöndíjat, és tagjai közé választotta többek között az Ausztrál Tudományos Akadémia, a Magyar Tudományos Akadémia, a Pszichológiai Tudományokért Társaság, és az Amerikai Pszichológiai Társaság. Szerkesztője a nemzetközi „Frontiers of Social Psychology” könyv szériának (New York, Psychology Press), és a „Sydney Symposium of Social Psychology” szériának is. Kivételes kutatói teljesítményéért megkapta az Ausztrália Rend kitüntetést is

A bejegyzés trackback címe:

https://paradigma.blog.hu/api/trackback/id/tr3115661900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tireless treehugger 2020.05.08. 09:51:04

Lúzerségből épített nemzethy identitás.
Mindennapos gyász.
Hamis történelem hamis jelen hamis jövő.

Hogyan mondjam polkorrekten?: moslékzabáló aljanép?

Éva Bánki 2020.05.08. 14:17:22

Először nagyon tetszett a cikk, mert van valami nyilvánvaló kapcsolat traumatizáltság és közösségi nárcizmus között. Aztán kiültem a kertbe, és még alaposabban végigolvastam. A cikkszerző nagyon sok állítása nem állja ki nemhogy az ellenőrzés, már a rákérdezés próbáját sem. Ilyen szoros kapcsolat van a szolidaritás és a felvilágosodás értékvilága közt? Hm... És mi a helyzet Latin-Amerikával, ahova nem nagyon jutott el a felvilágosodás, de van nagyon erős "mi-tudat"?. És még számos fura, levegőben lógó kijelentése van a cikkszerzőnek. Mintha nem vitára ingerlő esszét, hanem tudományos cikknek álcázott politikai publicisztikát olvasnánk.

És egy fontos kérdést elkerül. Immár harminc éve a magyar balliberális kultúra alfája és omegája, hogy minden erővel gyengítse ezt az (amúgy tényleg létező) narcisztikus ön- és történelem-értelmezést. Volt itt minden: totemcafattól a nem-is-olyan-nagy-költő Arany-Jánosig. Iszonyatos energiák, pénzek, erőfeszítések -- teljesen értelmetlenül. A cikkszerző (ha már politizál) adós a válasszal: a folytonos pocskondiázás (mint politikai és kulturális program) miért a "nyugat" ismérve? Én mediterrán kultúrákkal foglalkoztam-foglalkozom, és sehol se találkoztam efféle "kultúrharccal", csakis Kelet-Közép-Európában. Egy olasz, egy spanyol, egy portugál szemében létezhet-e mások tervszerű alázásánál keletiesebb magatartás? Nemigen.

Másik érdekes kérdés volt, mért nem vezetett a folyamatos kultúrharc semmilyen eredményre? Túl durva volt, túl engedékeny? Túl sok embert alázott meg? Mi volt a baj vele? Nehéz ezt a cikket nem úgy olvasni, mint felszólítást egy még véresebb (és még kontraproduktívabb, ha tetszik, keletiesebb) kultúrharcra.

A közösségi / nemzeti "nárcizmus" tényleg óriási probléma. Egy kelet-közép-európai kórság. Máiig nem tudjuk, hogy lehetne ezt feloldani. A cikkszerző egy kicsit hozzátett ahhoz, hogy a dolog, a nemzeti nárcizmus még rosszabb legyen.

Untermensch4 2020.05.09. 08:33:17

@Éva Bánki: "Másik érdekes kérdés volt, mért nem vezetett a folyamatos kultúrharc semmilyen eredményre?"

Mert a "balliberális" címkéjűek is ugyanilyen gondolkodásmóddal működnek, alattvalókon akarnak uralkodni. A bolsevik "élcsapat" ugyebár eleve erre "rendeltetett" (hogy elvezesse az alattvalókat a kánaánba, mert ők jobban tudják de ők is "áldozatszerepben" vannak - virág elvtárs a villamoson...). Az úgy(ön)nevezett liberálisok meg szóban nagyon hadonásztak a szabadsággal de azt kínos másik oldalát nem akaródzott nekik megmutatni az érmének hogy a szabadsággal arányosan felelősség is jár. Hiszen szegény alattvalók nem szeretnének felelősséget, meg esetleg még eszükbe jutna hogy a hatalom birtokosainak a felelősségét firtassák...

És mi a helyzet Latin-Amerikával, ahova nem nagyon jutott el a felvilágosodás, de van nagyon erős "mi-tudat"?
Annyira erős hogy a függetlenségük elnyerése óta többször háborúztak egymással, a csatornaépítéshez simán le lehetett szalámizni kolumbiáról panamát... és bizonyára a társadalmi szolidaritás építette a gazdagokat a favellák népétől elválasztó falakat is, szögesdróttal.

Dan da Man 2020.05.09. 11:29:20

@Éva Bánki: Nem értek egyet. A cikkszerző segített felállítani a diagnózist. Az Általad feltett kérdések jogosak, de mellékvágányon vannak.
Megoldásokat kellene találni, a cél pedig az lenne, hogy változtassunk: ne sajnáljuk magunkat és hazudjuk óriásnak a törpe eredményeinket.
Az másodlagos kérdés, hogy másoknál ez miért van így.
Az pedig elsődleges igazság, hogy az Általad említett megközelítés láthatóan nem működött. Mindegy, hogy miért. Illetve nem mindegy, de nem változtat azon a tényen, hogy másik módszert kellene kitalálni. (És ezért nem "mindegy", mert az előző bukásából tanulhatnánk.)
Szóval attól, mert kimondta, hogy meztelen a király, nem őt kell hibáztatni a rendszer rosszaságáért. Ez pontosan a nárcisztikusok megközelítése: ha rosszat mondanak rólunk, akkor a másik téved/hazudik/bűnös abban, amit mond.

Éva Bánki 2020.05.09. 16:15:56

Kedves Dan da Man. Én elfogadom a kritikát. Okosabb szeretnék lenni, mint a magyarok többsége -- de nem "különb" vagy valami egészen más. Miért lennék teljesen mentes az egész magyar társadalmat meghatározó nárcizmustól. Honfitársaimmal szeretnék megváltozni, nem föléjük nőni.

Ezt leszögezve sem látok semmit a cikkben, ami arra utalna, hogy esetleg új utakat kéne keresni, hogy harminc éve tartó pocskondiázás talán mégsem volt egészen célravezető. A cikkszerző ilyen értelemben nem sok újat mutat.

Pedig annyi tanulság mindenképpen leszűrhető az elmúlt harminc évből: liberális eszméket vallva is tökéletesen beilleszkedhetsz egy keleties társadalomban. Keleti kényúrként ostorozhatod az "alattvalókat" (igen, egyszerre tekintve magadat az az "aljanép" urának és áldozatának), és ezzel tulajdonképpen megerősíted a társadalom egészének narcisztikus beállítódását. A rendszernek ugyanolyan része vagy, mint a sumér nyelvrokonságról deliráló nyugdíjas falusi tanító. Ez megy harminc éve, tulajdonképp ez a balliberális kultúrpolitika. És tulajdonképp semmivel nem vagy "nyugatiasabb" a nyugdíjas falusi tanítóknál, hiszen hírből sem ismered a toleranciát vagy a nagyvonalúságot.

Mielőtt számot vetnénk a magyar társadalom nárcisztikusságával, fel kell tennünk a kérdést, érdeke-e valakinek, hogy ez változzon. A magyar "nyugatias" értelmiségnek régesrég nincs semmilyen mondanivalója a "nyugat" vagy a liberalizmus erényeiről vagy a gyengéiről, harminc éve egyetlen témája van, az "aljanép" ostorozása, a magyarok elmaradottságnak hangsúlyozása. Ha ez nem lenne, felkopna az álluk. Úgy IGAZÁBÓL nem is akarják, hogy bármi változzon.

A magyarok narcisztikussága nyilván meg fog változni, mert mindez olyan képtelen és nevetséges. De ez nem a rendszerváltó elit érdeme lesz. Mert nem látom, hogy milyen valós érdekük fűződne ehhez. Ezt már egy másik nemzedék fogja megoldani. Talán egyszerűen azzal, hogy új vitapontokat jelöl ki, a vitát más mederbe tereli.

Kedves Untermench! Köszönöm a hozzászólását. Bár nem konkrétan a cikket érinti, de az biztos, hogy van valamiféle szolidaritás-eszme Latin-Amerikában is. Gondoljon csak a XVI-XVII. századi egyházak indiánvédő politikájára, a jezsuita kommunákra (talán itt folyt az első és egyetlen sikeres - a későbbieknél jóval kevesebb halálos áldozatot követelő - kommunista kísérlet), a mai latin-amerikai egyházak radikális baloldaliságára. A cikkszerző azt sugallta, hogy szolidaritás csak a felvilágosodás alapjain létezhet. Nos, ez biztosan nem igaz. Van példa "nem felvilágosult" társadalmakban is erre. Ez nem jelenti, hogy én például egy paraquayi kommunában szeretnék élni, hogy az efféléket követendő példának tartom, vagy hogy ne ismerném én is Latin-Amerika millió baját... Csak megjegyeztem.)

Éva Bánki 2020.05.09. 16:44:34

És mielőtt valaki még azzal vádolna, hogy "kívülről", "felülről", vagy csak ártatlanságot színlelve "osztom az észt", leszögezem, hogy én is a rendszer része vagyok, ahogy minden magyar értelmiségi. Talán csak annyiban más, hogy se a sértett és naív önimádókkal, se az ostorukat lóbáló, "nyugatiasan" toleráns önimádókkal nem tudok teljes szívvel azonosulni.

Azon jót kuncogtam, hogy ez egy olyan bátor cikk, amely kimondja, hogy a "király meztelen". Ilyen "kimondós cikkekkel" már a kilencvenes években is tele volt a padlás. És kb. annyi megoldást tudtak javasolni, mint a cikkszerző... semennyit. Dörgöljük az orruk alá, verjük a fejükbe... És annál több ilyen cikk született, minél nyilvánvalóbb lett, hogy ez a politika tökéletesen kontraproduktív.

Persze az ilyen kutatások is nagy szellemi teljesítményekből (Bibó, Szűcs Jenő) merítik a legitimitásukat. Ezek tényleg lenyűgöző és eredeti munkák.
De mivel (mint annyi ismétlésen és újragondoláson látszik) semmilyen társadalmi megoldás felé nem mutatnak (tul.képpen csak bebetonozták a magát nyugatiasnak tartó értelmiséget), ezért, szerintem új kiindulópontokat kell keresnünk.

manyi39 2020.05.10. 08:20:30

Ennek a vitának,ebben a mederben semmi értelme nincs. De jó lenne ha lenne.

Andy73 2020.05.11. 18:35:39

Látszik, hogy a világ másik végén él a professzor úr. Nagyon felületes és egyszerű elképzelései vannak Magyarországról és a magyarokról. Inkább tanulmányozza az ausztrál nép lelkét és annak a történelmét, arra inkább lehet rálátása. És az sokkal érdekesebb is lehet, ahogy a deportált angol rabokból és a sokféle nemzet bevándorlóiból, menekültjeből egy fejlett és gazdag ország fejlőd.ött ki. Talán próbálkozzon náluk hasonlóan leegyszerűsítő, homogenizáló, ugyanakkor gorombán sértő sablonokkal és elméletekkel.