A tüntetések egy szociálpszichológus szemével – interjú Lantos Nórával, az ELTE doktoranduszával

2018. december 21. - Demeter András.

Az elmúlt szűk két hét történései után célszerű megvizsgálni a demonstrációkat egy kicsit más szemszögből is. Milyen pszichológiai tényezők szükségesek, hogy az emberek utcára menjenek? Mi érinti meg a fiatalokat annyira, hogy állást foglaljanak, holott máskor az látszik, a politika nem áll a figyelmük fókuszában? Lantos Nóra Annával, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszék doktoranduszával beszélgettünk, akinek fő kutatási területe a kollektív cselekvés és az aktivizmus pszichológiai motivációinak feltárása.

tunti.jpg

Kép: Mónus Márton, MTVA

Mi viszi rá az embereket, hogy alkalomadtán az utcára menjenek? Milyen pszichológiai tényezők motiválják az embereket ilyenkor?

Szociálpszichológiai nézőpontból három fontos tényezője van ennek.  Az első, hogy egy ügyhöz, mozgalomhoz való kapcsolódás közös identitást, azonosságtudatot alakít ki, amely a megmozdulás alapja lesz. Ezt formálódhat egy közös vélemény alapján is, mondjuk egy törvénnyel kapcsolatban. Aztán a közös sérelem felismerése érzelmi válaszokat is generál. Az ilyen érzelmek, mint a düh, harag vagy a felháborodás aztán az üzemanyaga lehet egy közös cselekvésnek. Végezetül nagyon fontos a hatékonyság érzése. Akkor tudnak közösen cselekedni az emberek, ha úgy érzik, hogy „ennek most van értelme”.

A rendszer megítélése mennyire fontos szempont?

Nagyon fontos szempont, ugyanis növeli a cselekvőkészséget, ha a tüntetők úgy érzik, hogy egy rendszer illegitim, igazságtalan és instabil, azaz változtatható.

Az instabilitás talán azért annyira nem jellemző erre a rendszerre.

Ez igaz, de a tehetetlenségből fakadó frusztrációnak is lehet szerepe, akkor jöhet, a „nincs mit veszíteni” érzés, ami szintén aktivizáló hatású.  Ez az alaphangulat kedvez az erőteljesebb, radikálisabb véleménynyilvánításnak is. Mindent összevetve a mostani események során vélhetően

a közös rendszerellenes identitás az, ami igazán mozgatja a tüntetőket.

Sokat halljuk, hogy politikai apátiától szenved a társadalom, különösen a fiatalok. A Political Capital egyik kutatása szerint például a magyar fiatalok 67 százaléka nem szimpatizál a rendszerrel, ugyanakkor 91 százalékuk tartózkodik a politikától, tüntetésekre nem járnak. Most mégis nagyon sok a fiatal a tüntetők soraiban. Mi lehet ennek az oka?

A tüntetések formája és célja is fontos tényező lehet. A forradalmi hevület például inkább a fiatalokra jellemző. Alapvetően a fiatalok még kognitív értelemben nyitottabbak, több ingerre vágynak. Úgy vélem, hogy a fiatalok aggódnak a jövőjükért és ezért átlátják ennek a törvénynek a következményeit.

A szabadság korlátozása nem egy absztrakt vagy morális, hanem egy teljesen kézzelfogható kérdés.

Ebben az életkorban persze a társas hálók is erősebben működnek, ha beindul egy folyamat, akkor viszik magukkal az ismerősöket, barátokat, ez is egy szervező erő.

Az életkori tényezők befolyásolják egy tüntetés sikerességét?

Általában elmondható, hogy a radikalizmus segítheti a tüntetések sikerességét, de ez nem életkorfüggő. Elég, ha 2006-ra gondolunk. A fiatalok támogatása azért sem meglepő, mert a köreikben népszerű ellenzéki pártok is rendszerellenesek.

Ha rájuk ez a jellemző, akkor mi a jellemző az idősebb generációkra?

Az, hogy kevésbé nyitottak az ilyen üzenetekre, a megmozdulásokban való aktív részvételre. Fontosabb nekik a biztonság és a nyugalom. De ez pszichológiai szempontból teljesen érthető és normális.

A tüntetőkön kívül egyre hangsúlyosabban jelennek meg az ellenzéki pártok képviselői is. Fontos, hogy politikai szereplők vezessenek egy demonstrációt?

Nem, az alulról szerveződő mozgalmak hatásosabbak. Ugyanakkor mindig kellenek vezetők, akik ideális esetben „kitermelődnek” és az arcai lehetnek egy tüntetésnek, ez ugyanis identitásépítő tényező.

A kollektív cselekvés arról is szól, hogy a közvéleményt a saját oldalára állítsa egy csoport,

üzenjen az embereknek, amivel formálhatja a többséget, hogy nem véletlen aktív most ez a csoport. Egy ilyen közös identitáson alapuló tüntetés célja az is, hogy szimpatizánsokat keressen, akik az ügy mellé állnak.

Félelemkaraván

Miért működik a félelemkeltés, mint kampányeszköz?

Nem csak az félidős választás közeledik, hanem az ország felé tartó bevándorlók tömege is – összegezhetnénk Donald Trump legfőbb üzenetét az amerikai választók felé. Ami ott „bevándorlási krízis” az a hazai médiában „migránskaraván” és „Soros-expressz”. Miért vezethet politikai sikerre a félelem sulykolása? Hogyan lehet félelemkeltéssel szavazatokat maximalizálni? A vox.com cikke alapján nyolc pszichológiai magyarázó tényezőt tekinthetünk relevánsnak, amit a jelenkori politika előszeretettel használ.

migri.jpeg

Az emberiség történelme során alapvetően úgy fejlődött, hogy igyekezett kellő körültekintéssel kezelni az új jövevényeket. Miért szükséges akkor a Fox News-nak mégis azt terjeszteni, hogy a Mexikó és az USA felé tartó menekültek leprásak vagy himlősek (még ha ezek a betegségek tulajdonképpen régen el is tűntek)? Miért nevezi őket terroristáknak és bűnözőknek, akiket a Soros-féle liberális összeesküvők szabadítanak a nyakukra?

Az ilyen felhangú retorika alkalmas a félelemkeltésre valamint arra is, hogy segítségével kísérletet tegyenek a menekültek emberi mivoltának elhomályosítására.

Az embernek látszó tárgyak és „inváziójuk” elleni hadviselés alátámasztható, indokolható és alkalmas lehet Trump szavazóinak mozgósítására.

A félelem az egyik alapérzelmünk, amit könnyen aktiválhatnak politikai üzenetekkel. A félelem pedig alkalmas egy láncreakció beindítására. Sok esetben inkább polarizálja véleményünket és további, a félelmeinket megerősítő információk keresésére sarkall. A csoportközi konfliktusok szociálpszichológiai értelmezésének egyik alapja, hogy megértsük a félelem működését és annak következményeit.

Az idegenektől való félelem velünk született hajlam 

Legtöbb esetben a bevándorlással együtt jár az idegenektől való félelem is. Észlelés után ösztönösen kategorizáljuk a környezetet, gyakorta alakul ki csoportközi helyzetekben az „ők” és „mi” szereposztás a fejünkben.

A szociálpszichológia tudománya régen kimutatta, hogy ehhez nem is szükséges semmiféle különösebben fenyegető vagy karakteres jelleg. Ha pusztán ún. minimális csoportközi helyzetben, két csoportra, „pirosakra” és „kékekre” osztunk néhány embert, azonnal mérhetővé válik a félelem, az egymással való szembenállás, a rivalizálás, az elfogultság és az előítéletek jelenléte.

A saját csapatunk tagjait felértékeljük, a csapatszellem pedig erőssé tesz minket - valakivel szemben.

A történelem előtt idők túlélési versenyében ez mindenképpen egy adaptív és hasznos ösztönös válaszunk volt.

Elvesztheti emberi vonásait akitől félünk 

Az emberi működésre sokan úgy tekintenek, mint evolúciós alapokon kódolt programra. Ha például látunk egy újszülöttet, annak meg akarjuk csipkedni az arcát, míg ha egy fenyegető idegen közeledik felénk, akkor vagy felvesszük vele a harcot vagy elfutunk előle. Pszichológiai vizsgálatok igazolják, hogy a saját csoportunk tagjaival ellentétben a kívülállókat kevesebb emberi értékkel ruházzuk fel. Ez pedig egyik irányban az empátiát, másik irányban az agressziót erősítheti fel a kevésbé értékes, ellenben fenyegető csoport tagjaival szemben.

A dehumanizálás egyenlő az erőszak igazolásával

Történelmi példák sora is igazolja, hogy amint elkezdünk az emberekre, emberek alkotta csoportokra nem emberként tekinteni, azokat állati vonásokkal felruházni, akkor haragunk és megvetésünk irányukba csak növekedni fog.

Nem emberi lények elpusztítása pedig kevesebb morális kérdéssel és felelősséggel jár.

A dehumanizáló mondatok általánossá tétele csökkenteni fogja együttérzésünk az emberi jellegétől – akár Twitteren – megfosztottakkal szemben. A dehumanizáló út szimbolikus tetteken túlra, a népirtásokhoz is elvezethet.

Ha félünk, a veszély is nagyobbnak tűnik

Hajlamosan vagyunk a veszélyeket eltúlozni, ha azok alapja inkább a félelem mintsem a realitás. Egy kísérletben során például arra kérték a résztvevőket, hogy becsüljék meg a New York és Mexikóváros közti távolságot. Aki nem szívlelte a mexikói bevándorlókat azok átlagosan közelebbinek, és így fenyegetőbbnek érezték a veszély egyik megszemélyesített változatát, a nem kedvelt ország fővárosát.

A rémhírek tovább élnek, mint a tények

Társadalmunk evolúciója fényévekkel gyorsabb mint biológiai fejlődésünk. Fejben még a vadonban élünk. Az agyunk éber és folyton a külvilágot pásztázza, hogy a fenyegetésekre megfelelő választ tudjunk még idejében adni. A fenyegetőnek észlelt idegenekkel kapcsolatos hírek szintén szenzitívek, ragadósak és figyelemfelkeltők. A szájról szájra terjedő történetek közösségformáló erővel is bírnak (vö. visszhangkamra és véleménybuborék). 

Az adatok elemzése idő- és energiaigényes absztrakt feladat. Kognitív rendszerünk egyik alapbeálltása, hogy minél előbb, minél egyszerűbb választ adjon a kérdéses, bizonytalan helyzetekben. Modern korunk információ/dezinformáció-áradatában ez még nehezebb feladat.

Alapvető hiedelmeink előfordulhat, hogy tévútra visznek minket.

Van, aki immúnis a külső fenyegetettségre 

Sok amerikai kutatása jutott arra az eredményre, hogy a fehér amerikaiak többsége nehezen viselné, ha a jelenlegi kisebbség kerekedne felül és alkotná a jövőben a többséget. Úgy néz ki, hogy a demográfiai változásokkal járó társadalmi kérdések zéró összegű játszmaként állnak össze fejünkben. A győztes mindent visz. Ez a szemléletmód persze nem igaz mindenkire, de hatásos politikai eszköznek látszik.

Lehetséges a félelmeket valami pozitív dologgá formálni 

A bevándorlók/menekültek iránti negatív megnyilvánulások inkább érzelmi, semmint racionális alapúak. Friss kutatások arra jutottak, hogy feloldható az „ők” vs. „mi” ellentét az érzelmeink újraértékelésével. Leghatékonyabb módszernek egy személyes történet bemutatását találták, mely sokkal kézzelfoghatóbb az adatoknál, és a pozitív odafordulás a személyhez később a racionális újrakeretezés alapjaként szolgálhat.

A határok átjárhatóak 

Bár a kategorizálás alapfunkciónk, agyunk nem feltétlen képes megfogalmazni pontosan, hogy pontosan kik is „ők”. Ilyenkor önkényes keretek mentén húzza meg a határokat, hogy értelmezhető legyen a minket körülvevő világ és csökkentsük az egymásnak ellentmondó tartalmak keltette feszültséget.

A korábban már említett minimális csoportközi helyzet kísérletei során például volt, hogy bizonyos résztvevőknek azt mondták, hogy csak egy véletlen hiba miatt kerültek a jelenlegi csapatukba, igazából a másikhoz tartoznak. Amint megtörtént a csere, az empátia iránya is megváltozott, ahogy az ellenérzéseké is. Persze ezek laboratóriumi körülmények közt megfigyelt jelenségek, a valóságban ennél összetettebb a kérdés.

Úgy tűnik azonban, hogy a szociálpszichológiai kutatásokra támaszkodva kijelenthetjük: ha nincs is mód kontaktusra a két csoport tagjai közt, a perspektíva felvétel is alkalmas lehet az előítéletek és a félelem csökkentésére. Ezek csökkenő tendenciája pedig megkímélheti a két csoportot a köztük formálódó konfliktus eszkalálódásától, melyhez most a puskaport a moralitást hátrébb rangsoroló vezetők szolgáltatják. Ugyanis

a félelemkeltés kiváló módszer a szekértábor harcba hívására, így a szavazásra buzdításra is.

Választások – jó esetben – mindig lesznek. Kampányoló politikus és a szavazók igénye, a kereslet-kínálat találkozása pedig – jó esetben – változhat.

 

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.

2+2=5

Tudósítás a véleménybuborékból

Sok vészharang kondult már meg a közösségi médiában kialakuló véleménybuborékok kártékony hatásaira figyelmeztetve. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy könnyedén kerülhetünk és ragadhatunk bele ebbe a buborékba. Az emberek hajlamosak az információik nagy részét innen beszerezni, és az így erősödő világképük még inkább motiválttá teszi őket, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy teljesen elfogadhatatlannak tartsák az eltérő véleményeket.

5497134432_9c680ecc8f_b.jpg

kép forrása: flickr.com

Bármelyik csoport működésének mélyére igyekszünk nézni, kívülállóként értelmezni az olvasottakat nem könnyű, ugyanakkor a tárgyilagosság vagy a távolságtartás a segítségünkre lehet. Ha a két csoport aktív tagjainak –kormánypárti és ellenzéki – egymásról kialakított elemi képéről kellene tudósítanunk, azt a következőképpen tehetnénk meg.

  1. A kormánypártiak szerint az ellenzék az „okoskodó ostobák” csoportja. Az aktív ellenzékiek ugyan elfogadják, hogy ők okosabbak, de diplomatikusan meg kell jegyezzék: a kormánypártiak csak úgy simán, egyszerűen ostobák.
  2. A kormánypárti buboréklakók és közösségi életet élők nem is kívánják már megérteni ezt a szerintük felfoghatatlan ellenzéki viselkedést. Az ellenzékiek nyomatékosítják: ők megpróbálták megérteni a kormánypártiakat, de nem sikerült és/vagy teljes mértékben értik a NER működését, ezért nincs mit hozzátenni a vitához.

Cinikus sóhajok közt vonulnak el a hadak, de nincs sok idő pihenni: a cinizmus végül nem nyújt védelmet a hamis hírek és érzelmeken alapuló vélemények ellen, sokkal inkább megerősíti a másikat lejárató narratívákat; így a meccseknek sosincs vége.

Politikai pszichológiai alapvetés, hogy a politizáló ember nem egy kondicionálható gépezet. Korábbi előfeltevései mentén megszűri az őt érő ingereket, és ha nem is racionálisan, de döntést hoz. Talán valóban nem lehetséges ilyen mennyiségű információt feldolgozni, de mára úgy néz ki, hogy a döntése után mégiscsak kondicionálható az egyén. A konzisztencia fenntartása pedig posztmodernül fogalmazódik meg: az ellentmondás-mentesség fenntartásához ellentmondásokra van szükség. Például a globalizmus megállíthatatlan étvágya és károkozása miatt a jobboldali emberek és cikkírók aggódtak, a baloldal pedig a multinacionális tőke vasárnaponkénti, alanyi jogon járó profitszerzéséért harcolt. Emlékszünk, ugye?

Az ideológia is csak érzelmi kisülés, semmi több.

Nem ritka kormányközeli vélemény, hogy a baloldaliak és a liberálisok részben a pragmatizmus hiánya, az „egyrészt-másrésztezés” miatt gyengék. Voltak is erre példák szép számmal – lásd: kisebbségvédelem itthon vs. határon túl. Azonban a véleménybuborékokban való horgászás közben mintha most pont ebben a bugyorban találkoznánk pragmatikus érvekkel, és persze ezzel egy időben 2010 óta tartó parttalan értetlenkedéssel. A témák is már-már „méreten aluliak”, kénytelen vagyunk visszadobni, hiszen előbb-utóbb a miniszterelnök személyéről nyilatkoznak, és benne látják minden baj forrását. Érdekesebb kép tárul elénk a másik kamrából, ahol:

Egyrészt a kormányzó jobboldal gatyába rázta a gazdaságot, nőtt a fogyasztás, ami a GDP-mutatókkal igazolható, másrészt a liberálisok sem a hazát, sem Istent nem ismerik, csak a fogyasztást éltetik.

Egyrészt a liberálisok identitást nélkülöző, közösségekben nem hívő, individualista, üres és értéksemleges emberek, másrészt a liberálisok identitása bűnös dolog, hisz mégiscsak liberálisok, nyitott társadalmat akarnak, emberi jogok mögé bújnak, és persze közösséget vállalnak az EU-val meg Sorossal.

Egyrészt a jobboldali értékrend a családban, a közösségben, a tiszteletben és a szeretetben ölt testet, másrészt a „haza nem lehet ellenzékben”, és csak az a magyar, akinek az unokája is az lesz.

Egyrészt az EP-ben a hazánkat elmarasztaló jelentést elfogadni nettó hazaárulás és gerinctelenség, másrészt a török elnök tiszteletére megmásítani történelmi tényeket, az diplomácia és pragmatizmus.

Egyrészt a nyugati világ nem követendő példa, hiszen haldoklik, nincs nemzeti karakter és lemond a saját polgárairól, másrészt, ha az egyetemek átalakításáról van szó, érdemes követni a nyugati példát: kivonulhat az állam, jöhetnek a külföldi hallgatók, ez a modell a fenntartható.

Ebben a zajos, digitális koktélpartiban igyekszik mindkét tábor összecsemegézni a saját vallásos valóságát.

Ha feljövünk a friss levegőre, tehetünk egy kísérletet a látottak összefoglalására, és arra, hogy megírjuk a krédóját a mai politika online aktivistájának. Ha mindenki elhiszi, igazzá válik. Ténnyé lesz, amit gondolok. Vívd meg virtuális harcodat a vezetődért vagy a vezető ellen. A másik oldalon mindenki ostoba. Visszhangozva üzend meg a másiknak: „ha boldog akarsz lenni, maradj ostoba”.

 

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.

3. A gazdasági rendszer jövője – A digitális kapitalizmus?

2018-ban a világon teljesen elterjedtté vált tőke magántulajdonlása, hiszen Marx utópisztikus gondolatait a történelem betette a megfelelő polcra. Az alapkonfliktus azonban erősen meghatározta az utóbbi kétszáz év történelmének alakulását. A 21. század elejére eljutottunk oda, hogy a tőke fogalma változóban van. Elképzelhető, hogy a szocializmus által vizionált küzdelem folytatódni fog a jövőben, csak az elmélet alapfogalmai fognak lecserélődni.

mythos-social-media-x.jpg

 kép forrása:dasfilter.com

Érdemes belegondolni tehát, hogy miként fog kinézni a világot alapjaiban megváltoztató, és a fejlődés motorjaként funkcionáló gazdasági rendszer jövője. 

Az ipari forradalom óta a tőke ugyanis kézzelfogható dolgokat jelentett, szövőgépeket, szállításra alkalmas hajókat. A rendszer a termelés maximalizálását tartotta szem előtt, így ezen erőforrások fejlesztésébe fektette az energiáit. A rendszer a növekedés logikájára épült, amihez egyre több emberre volt szüksége. 

A 21. században ez azonban máshogy kezd kinézni. A legnagyobb cégek egészen más típusú tőkére támaszkodva, és az eddigiektől teljesen különböző módon működnek. Vegyük példának Microsoftot. A cég 2006 környékén 250 milliárd dollárt ért, de ebből valójában csak 70 milliárdja volt. Többsége készpénz vagy egyéb pénzügyi eszközök voltak, míg mindösszesen 3 milliárdot értek a szerverei, számítógépei. A cég legnagyobb értékét a brand és a szellemi tulajdon képezte.

2018-ban a Standard and Poors 500 legértékesebb vállalatánál a tárgyi eszközök mindössze a teljes érték húsz százalékát tették ki, ami pont a fordítottja a hetvenes években tapasztaltaknak.

A huszonegyedik század elején a tőke jelentős része a neuronjainkban és a szilíciumcsipekben található, nem pedig a gyárépületekben. A komputerizáció tulajdonképpen a leghétköznapibb eszközöket is kezdi bevenni, így egyre több mindennek a benne futó szoftver adja a legfőbb értékét. A tudás, ami az ilyen termékek megtervezéséhez és megépítéséhez szükséges, a „know-how” a tőke részét képezi.

A mesterséges intelligencia fejlődése még tovább bővíti a tőke fogalmát. A tanulékony gépek és algoritmusok, melyek már az emberek helyett dolgoznak, olyan adatbázisokon nyugszanak, melyeket más emberek adataiból állítottak össze. Ezeket az algoritmusokat viszont szintén úgy lehet birtokolni, mint az elmúlt évtizedekben egy gyártósort vagy egy kamiont.

Ezek a folyamatok alapjaiban változtatják meg a munka és a tőke viszonyát. A gépek egyre nagyobb önállóságra tesznek szert, így a tőkének egyre kevesebb munkásra lesz szüksége, sőt a mesterséges intelligenciával szinte teljesen helyettesíteni is lehet azt.

De ennek ellenére egyelőre a munka nem veszti el a fontosságát, hiszen az emberek maguk is egyfajta tőkét képeznek. A legnagyobb piacvezető cégeknél a legjelentősebb tőkének a vállalati kultúra, azok a folyamatok és a normák számítanak, melyek a szakképzett emberek közötti interakciókat formálják. Ez pedig az emberek fejében alakul ki, formálódik és változik.

Persze tagadhatatlan, hogy a munka veszít a fontosságából, és lesznek, akik kiszorulnak a piacról. Egyesek szerint a munkások a jövőben nem a munkahelyükön, hanem a szavazófülkében érvényesülhetnek, hiszen olyan személyekre, pártokra adják majd le a szavazataikat, akik bizonyos juttatásokkal kompenzálják őket. Egy dolog biztos, hogy a technológia gyors fejlődése rengeteg olyan munkakört fog megszüntetni, amit most emberek látnak el.

Más elmélet szerint azokat az adatokat, amiket a például a Google-nek vagy a Facebooknak szolgáltatunk ki, nem tőkének, hanem munkának kéne tekinteni, amiért a felhasználóknak fizetnének a techcégek, teljesen átalakítva ezzel a piacot. Azonban nem zárható ki, hogy az egyre értékesebb személyes adatokért – melyeket aztán szintén komoly profittal értékesítenek – előbb-utóbb a felhasználóknak fizetni is fognak a szolgáltatók. Ez mindenesetre elég problematikus lenne, és sokat kellene bíbelődni azzal, hogy akár egy fotó lájkolásért is aprópénzt kapjunk.

Érdekes lesz a jövő átalakuló piaca, illetve a vele járó kihívások is. Kérdés, hogy milyen pragmatikus, megvalósítható és piacpárti intézkedésekkel lehet majd megoldani a kiszoruló munkaerő problémáit.

Forrás: https://www.technologyreview.com/s/611480/a-digital-capitalism-marx-might-enjoy/

2. A választási kampány, ami meghekkeli az agyat

Egy bő évtized alatt rengeteget változott a politika: a nagymintás kutatások által kulcsszavakkal felmért kampányszlogenektől eljutottunk a facebookos tevékenységre épülő, személyre szabott kampányüzenetekig. A Trump-kampányt segítő Cambridge Analytica módszere azonban már nem biztos, hogy a következő elnökválasztás során is a leghatékonyabb módszerek közé fog tartozni. fb_algo.jpg

kép forrása: hotelspeak.com

Az egyik legjobban fejlődő szegmensben a „neuropolitikai tanácsadók” a választók spontán reakciói alapján hozzák meg a döntéseket. Ehhez pedig egy pillanatnyi hezitálás vagy egy apró grimasz elég, hiszen egy kamera azonnal felismeri azt, hogy a választó hogyan reagál az elé tolt kampányhirdetésre. A választói szándék pontosan látható lesz anélkül is, hogy a szavazó tudatosan cselekedne. Pedig sokak számára már az is elég félelmetesen hangzik, hogy a web2-es tevékenység alapján pontosan meghatározhatók az ember preferenciái. Itt viszont elég a másodperc töredéke, és a következő hirdetés már biztosan sokkal érdekesebben fog kinézni, mint az előző három.

Bár nincs megerősítve, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy már a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban is használták a neuromarketing eszközeit. A technológia fejlettsége azonban még jelenleg sem tart ott, hogy nagyobb hatásfokkal dolgozzon, mint a Facebook-tevékenység elemzése.

Még ha a politikusok nem is ismerik el az ilyen technológiák használatát, ne legyenek kétségeink: hogyha az plusz szavazatként jelenne meg a számukra, akkor bizony igénybe vennék. Hiszen a politika lényege mégiscsak a hatalomra kerülés. 

A kérdés tehát az: hol tart most ez a technológia? A döntéseink valóban a saját döntéseinek tekinthetők, ha egy üzenet tudat alatt befolyásol minket? Milyen hatással lesz ez a demokrácia jövőjére?

A szemmozgás követésével vagy az arc szkennelésével megalkotott algoritmusok személyre szabott rendszere, valamint az agy tudat alatti üzenetekkel való bombázása elég disztópikusan hangzik, pedig közel sem az. Végül is a politikai kampányoknak mindig az volt a célja, hogy ott ingereljék a választókat, ahol az a leghatásosabb. A biometrikus adatokkal operáló technológiák pedig tovább emelhetik a tétet.

Méghozzá olyan üzenetekkel, melyeket nem ismernek el vagy nem tudnak róluk. Az Egyesült Államokban már találkozhatunk a neuro-fókuszcsoport fogalmával, ahol az agyi aktivitást nézik, miközben kampányanyagokat mutogatnak a résztvevőknek. A kutatók fejre csatolt elektródákkal mérhetik azt, hogy mekkora erőfeszítésbe telik az alanynak feldolgoznia a hallottakat, vagy az mennyire kelti fel az érdeklődését.

Ezek mellé pedig a szemmozgást figyelő kamerákkal és a bőrre szerelt elektródákkal még pontosabb biológiai reakciókat is figyelni lehet egy-egy kampányanyag tesztelése közben. Bár minden választóra nem lehet elektródákat szerelni, de a fókuszcsoportos méréseken keletkezett „bioadat” elég megbízható. Például, ha egy 50 fölötti, közepes jövedelmű nő minden egyes migrációt tematizáló videónál félelmet érez, akkor már nem lesz nehéz levonni a következtetéseket, és ezek alapján felépíteni a célzott kampányt.

Ez viszont 2018-ban még mindig elég költséges, illetve a hatékonyság szempontjából sem tökéletes – bár a hagyományos módszereknél már sokkal hatékonyabb.

Az összes okostelefonon megtalálható kamera, illetve az egyre kifinomultabb arcelismerő szoftverek viszont itt komoly áttörést hoznak. A szem mozgásából és az arc apró változásaiból is rendkívül pontos adatokhoz lehet jutni, hiszen az ezeket olvasó algoritmusok pontosan lefordítják, hogy mit érez az adott választó. Lehet, hogy a gazdaság és az egészségügy miatt „tudatosan aggódó” választó végső döntését nem is a racionális félelmei mentén lehet befolyásolni – egy Orbán Viktoron furcsán álló nadrág, vagy éppen Soros György ölelése a kerítés előtt sokkal hatásosabb lehet a plakátokon.

Az arc rezdüléseit pedig nem csak az okostelefon használata közben tudja a kamera megfigyelni. Egy már létező technológia a politikus beszéde közben a tömegre irányított kamerával képes „csodát tenni”. Az arcok sokasága ugyanis szintén olvasható egyszerre, ezzel pedig a tömeg általános hangulatát is pontosan be lehet lőni. Nincs már szükség a tömeggel egy húron pendülő vérbeli politikusra, aki megérzi, hogy tud a közönsége kedvében járni. A technológia segítségére támaszkadó politikus real-time információk birtokában hozhat bármilyen döntést, alakíthatja a következő mondatát, uralva ezzel a pillanatot.

A demokrácia szemszögéből nézve a technológia ilyesfajta fejlődése sok kérdést felvet. 

A demokráciának sok definíciója létezik, de az azért kijelenthető, hogy olyan választókat feltételez, akik felfogják a körülöttük zajló eseményeket, és ezekhez képest valamilyen szinten racionális döntést hoznak. Ha azonban a neurokampányok feleolyan jól működnek, mint amilyennek ígérkeznek, akkor a rendszer természete alapjaiban fog megváltozni.

A választók a tudtuk nélkül is befolyásolhatóak. Amennyiben egy politikai kampány tudatosan arra épít, hogy a tudtuk nélkül befolyásolja a választókat, akkor arról érdemes társadalmi vitát folytatni. Főleg úgy, ha ez tovább erősítheti a már most is komoly társadalmi feszültségeket szülő törzsi mentalitást. Ami lássuk be, nem tesz jót. 

Arról, hogy Magyarországon (ahol a politika átláthatósága óvatosan fogalmazva is hagy kívánnivalót maga után) mennyire működnek hasonló kampánytechnikák, semmit nem lehet tudni. Viszont az biztosra vehető, hogy a jövőben biztosan eljut hozzánk is. Hogy mit lehet tenni?

Az ilyen befolyásolás alapvetően a bizonytalan szavazókat tudja egy meghatározott irányba billenteni. Ha valaki „vallásos” szinten tartozik egy politikai közösséghez, akkor azt a jelenlegi tudásunk szerint nehéz lesz kibillenteni. Minél tájékozottabb és stabilabb egy választó, annál nehezebb így megváltoztatni, befolyásolni a világképét. Mondjuk nehéz olyan történelmi időszakot találni, ahol a stabil és tájékozott választó lett volna a politika érdeke.

Forrás: https://www.technologyreview.com/s/611808/the-neuropolitics-consultants-who-hack-voters-brains/ 

Akié a vár, azé az ideológia

A konzervatív és liberális eszmék körforgásáról

A politikai oldalak küzdelmei és versengése nem mai jelenség. Aki küzdelemmel elfoglalja a régóta áhított várat, törvényszerűen annak megtartásában válik érdekeltté. Az uralkodás velejárója a pozíció és a javak féltése, a státusz megőrzése iránti igény, míg akit kiebrudaltak, odakint rendezheti sorait és újult erővel láthat neki az ostromnak. Kérdés, hogy kit hajt a félelem és kit a gyűlölet, és ki mennyire képes szellemileg megújulni pozíciójában. 

cochem-3262225_1280.jpg

Kép forrása: Pixabay

Amerikában nem érdemes konzervatív és liberális kategóriáról beszélni, és a jövőben a világ többi országában is újraértelmezést kívánnak majd ezek a fogalmak – vallotta John Lukacs már 2005-ben. Igaza lett. A liberalizmus eladhatósága csökken és csökkenni fog, hiszen legfontosabb céljait teljesítette és azokat nagyrészt a jobboldal is magáévá tette. A működéséhez elengedhetetlen keretrendszer, a liberális demokrácia pedig fokozatosan átadja helyét a populista berendezkedéseknek.

A történelem mechanikus szemlélete nem célravezető, a „tézis-antitézis-szintézis formula talán logikus, de nem történelmi” (Lukacs, 2005; 2008, 198. o.). Ugyanakkor ha nem a forradalmak szerepét vizsgáljuk, hanem a jobb- és baloldal, vagy a liberális és konzervatív tábor viadalát, szemünk elé tárul egyfajta ciklikusság. Képzeljük el, hogy a két nagy, egymással szemben álló oldal örök küzdelme a nagybetűs vár bevételéért folyik, immáron több száz éve. Aki a várat éppen uralja, nem tehet mást, mint küzd annak megtartásáért.

Az ostromlónak pedig egyetlen cél lebeg a szeme előtt: elfoglalni a várat.

Hagyományosan a jobboldaliak féltek a világ átalakulásától, a XX. századra azonban változás állt be. A jobboldalt és képviselőit inkább a gyűlölet hajtotta, a félelem pedig a baloldal motorja lett. A status quo megőrzésében érdekelt jobb-/konzervatív oldal ellenfeleit így a „haladás”, a progresszió képviselőinek lehetett csak elkeresztelni, hiszen éppen ők ostromoltak és találtak ki rendszerdöntögető jelszavakat, ők használtak friss politikát.

Nyugaton a második világégést követően, és kiváltképp a ’68-asok megjelenésével a „haladók” diadalmaskodtak. Bevették a várat. Szükségszerűvé vált a helyzethez való ragaszkodásuk. A konzervatívok és a jobboldaliak kint ragadtak, de nem restelltek megújulni. A tanulságokat levonták, az ostromló üzemmód a sorok rendezését követelte meg tőlük. Jelenleg a világszerte – így itthon is – feléledő jobboldali (vagy legalábbis magukat annak hirdető) erők feltűnését és felemelkedését láthatjuk. Ezt a felemelkedést sok esetben kísérik anomáliák, cinizmus és trollkodás, de vegyük észre: a liberális demokrácia keretrendszerének hiányosságait és paradox módon a szabályait kihasználva, a korábban a várat birtokló elit cinizmusát eltanulva trollkodnak. Immáron a vár uraként.

Ezért is különösen érdekes a harmadik kétharmad után a baloldali médiatúlsúlytól, a liberális kultúrterrortól, az egyetemi szakok családrombolásától és az ellenzéki „erők” csapásaitól való félelem.

Mondjuk ki: itthon a jobboldal, a konzervatív erők diadalmaskodtak. Ezt a meccset megnyerték, már nyolc éve a váron belül vannak. És ott is lesznek még minimum négy évig. A kérdés leginkább az, hogy a következő választásig képes lesz-e bármilyen szellemi megújulásra odabent, vagy a korábbi, baloldali várkapitánysághoz hasonló eltunyulás, ötlettelenség, dogmatikus gőg és meghasonulás a következő lépés.

Vajon odabent a saját hatalmuk foglyaivá válnak-e?

Talán nem elhamarkodott kijelentés, hogy a liberalizmus és a szélsőséges jobboldal eszközeinek bekebelezésén túl a korábban említett és folytonosan kivetített félelem, illetve felfokozott harci morál pont ennek elkerülését szolgálja.

Ungár Péter pár nappal ezelőtti írásában a váron kívül rekedt (vagy bent még sosem járt) társait szólította fel politizálásra a moralizálás helyett. Az ostromlók zászlajára pedig a mértékletesség jelszót festené, tekintettel arra az ősi mondásra, hogy az ellenfelet nem az erős, hanem a gyenge pontján kell támadni. Tehát: ha nem tetszik, hogy a Fidesz egy vagy két témát szajkózik megállás nélkül, akkor ideje gondolkodni, dolgozni és saját narratívát gyártani, ugyanis

a kormány témái mentén a vár bevehetetlen.

Bárki is fogja vezetni ezt az ostromot, a bemutatott definíció szerint ő és csapata a progresszív szellemiség jegyében újulhat meg és választhat egy frissebb, energikusabb és ötletesebb taktikát. A próbatétel pedig az lesz, hogy tudnak-e élni ezzel a lehetőséggel, van-e ütőkártya, ami segíthet a létszámfölény és az erős vár ellenében, valamint ami az urnákhoz viszi a végvári csatát passzívan szemlélő vagy teljes közönyt mutató embereket. Afelől pedig nem lehet kétségünk, hogy a középkori harcokkal ellentétben nincs téli pihenő. A csapatok felszerelését és megerősítését már most el kell kezdenie mindkét oldalnak.

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.

1. A politika jövőjéről

Joggal merülhet fel a kérdés 2018-ban, hogy a technológia fejlődése milyen hatással van a politikára, illetve annak jövőjére. Rengeteg változás zajlott le a területen az elmúlt szűk évtizedben, és hogy a jövőben ez hogyan fog kinézni, csak találgatni lehet.

algo.jpg

kép forrása: hbr.org

Tíz évvel ezelőtt az iPhone újdonságnak számított, még a televízió volt a politikai reklámok és viták elsődleges platformja. A közösségi média is valami érdekes nóvumnak számított, nem pedig a tömegek életét és napi rutinját alapjaiban befolyásoló tényezőnek. A 2009-es iráni tüntetéshullám után kapott csak nagyobb figyelmet a web2 közösségszervező ereje, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Gondoljunk csak bele, hogy az Egyesült Államokban – ahol az elnökválasztási kampányok alatt mindig is a legmodernebb és legfejlettebb kampányeszközök felvonultatását lehet látni – milyen alapvető változások zajlottak le a kampánystratégiák tekintetében. A választási kampányok bár sokat fejlődtek az elmúlt kb. 200 évben, de az alapvetéseik szinte végig változatlanok maradtak. Ehhez képest az elmúlt tíz évben a technológia adta lehetőségek egyre markánsabban jelentek meg, illetve váltak a győztes stratégia kulcsává.

Ahogy Obama 2008-as kampánya során is az online jelenlétet és az ezzel felturbózott közösségszervezést szokás megjelölni a volt elnök sikerének egyik kulcsaként, addig két ciklussal később Donald Trump győzelmét is a big data típusú adatbázisokból építkező, személyre szabott és sajátos szegmentálási logikával dolgozó kampány hozta el.

Ahogy pedig a szavazói viselkedés mozgatórugói is egyre inkább számszerűsíthetők, úgy jelennek meg és váltják egymást évről évre az új eszközök. Abba azért érdemes belegondolni, hogy Magyarországon mely politikai pártoknak lehet meg a szükséges anyagi – és ezzel technikai – hátterük ahhoz, hogy a legmodernebb eszközöket is bevonják a kampányukba.

Ha maradunk a telefonos hasonlatnál, a legmodernebb big data alapú választói profilozás és a hagyományos kampánymódszerek között akkora különbség van, mint a 2000-es évek elején az újdonság erejével ható mobiltelefon és az éppen legújabb iPhone X között. Óriási. A Trump-kampányban naponta 60 ezer különböző Facebook-hirdetést generáltattak, melyekben az egyes szavazók szín- és szópreferenciáit is szem előtt tartották. A kampány végére hozzávetőlegesen 5,9 millió egyedi hirdetés jutott el a választókhoz.

Magyarországon még azért közel sem tart itt a politika, de az, hogy a közösségi hálózatokban való részvétel aránya a lakossághoz viszonyítva Magyarországon legmagasabb az EU-n belül, előrevetíti a folyamatokat. Azonban míg az Egyesült Államokban elképzelhetetlen lenne a legmodernebb újításokat figyelmen kívül hagyni, addig azt nehéz elképzelni, hogy Magyarországon pl. bármelyik ellenzéki párt hasonló stratégiával vágott volna neki az elmúlt három parlamenti választásnak. A kormánypártról viszont már nem állítható ez ilyen bizonyossággal, és a választási eredmények is bizonyos szintig igazolják a feltételezést. Azonban hozzá kell tenni, hogy az ellenzéki életképtelenségnek ennél mélyebb gyökerei vannak.

Mire lehet számítani akkor? Tíz év múlva lesz-e akkora változás, mint mondjuk 2008 és 2018 között?

Az biztosra vehető, hogy a mostaninál még több választói adat és még jobb algoritmusok lesznek, melyek még tisztább képet tudnak majd festeni a választói profilokról. A politikusok üzenetei is egyre gyorsabban fognak terjedni, ahogy ténylegesen minden választó kezében ott lesz egy okostelefon. A viralitás is elképesztő fegyvertény, melyre az online tér egyre inkább lehetőséget biztosít. Trump példája is mutatja, hogy miképpen lehet több mint 5 milliárd dollárt érő médiajelenlétet generálni csak erre építve. Nem kérdés, hogy előbb-utóbb ez itthon is meg fog jelenni – sőt az MKKP már most is erősen épít erre. Ezek azonban csak kiragadott példák.

A következő írásokban a jövő politikájára fogok koncentrálni, illetve arra, hogy a technológia fejlődése hogyan befolyásolja jelenleg, és hogyan tudja majd alakítani a politika szinte már kőbe vésett szabályait.

Hogy fog kinézni a világ 2050-ben? - A változáshoz való alkalmazkodás

Előző posztunkban Yuval Noah Harari könyvének bevezető szakaszával foglalkoztunk, amely a mit is kellene tanulni kérdésre keresi a választ. A szerző szerint 2018-ban az utolsó dolog, amire a tanulóknak szükségük van, az a még több információ, melynek jelentős része sohasem hasznosul. Ezzel szemben egyre nagyobb szükség lenne a hasznos és haszontalan információk közötti különbségtételre, a rendelkezésre álló információmorzsák hatékony szelektálására, majd pedig felhasználására. Harari szerint az információ mellett a diákoknak még egy sor előre meghatározott készséget kell elsajátítaniuk – így például az egyenletek megoldását, az idegen nyelvek magabiztos használatát vagy adott esetben a programozást. Mindezeket a kompetenciákat anélkül kell megszerezniük, hogy tudnák, 2050-re a munkájukhoz milyen készségekre lesz majd szükségük. Elképesztő mennyiségű időt és energiát fordítanak mind a tanárok, mind pedig a diákok az idegen nyelvek, vagy a programozás megfelelő szintű elsajátítására; pedig biztosra vehető, hogy a mesterséges intelligencia hibátlanul fog fordítani a Föld összes nyelvén, míg a programozásra megtanított program sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldásokat fog kitalálni, mint az ezeket megalkotó ember.

yuval_harari_at_ted330_photo_dian_lofton.jpg

kép forrása: blog.TED.com

Szóval akkor mit is kellene tanítani? Több szakértő szerint a „négy K" az oktatás jövője. Ez nem más, mint

  • a kritikai gondolkodás,
  • a kommunikáció,
  • a kollaboráció,
  • és a kreativitás.

Sőt, az iskoláknak le kellene építeniük a technikai jellegű tudás átadását, és az általános életcélok elérésére kellene felkészíteniük a hallgatókat. A technikai tudás ugyanis adott lesz pár évtizeden belül, sok esetben már most is az. A legfontosabb készség szinte biztosan a változás, és az azzal való megküzdés lesz. Megőrizni a képességet az új dolgok megtanulására és a belső egyensúly megőrzésére. 

Ahogy a változás a természetéből adódóan felgyorsul, nemcsak a világgazdaság működése, de azon meghatározás is nagy valószínűséggel megváltozik, hogy mit jelent embernek lenni. 1848-ban Marx úgy fogalmazott a Kommunista kiáltványban, hogy Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek”. Marx itt elsősorban a társadalmi és gazdasági rendszerre gondolt, 2048-ra viszont az emberek kognitív struktúrai fognak elpárologni, vagyis pontosabban az adatfelhőkbe szállni.

1848-ban az ipari forradalom következményeként milliók veszítették el állásukat az agráriumban és vándoroltak a városokba, hogy gyárakban dolgozzanak. Amennyiben pedig sikerült megragadniuk egy munkahelyen, akkor joggal számíthattak arra, hogy az életük végéig ott fognak dolgozni. 

2048-ra nem elképzelhetetlen, hogy az embereknek nem a városba kell majd költözniük, hanem a kibertérbe, esetleg az adott munkakörhöz egy olyan érzékelésre lesz szükségük, melyet csak egy beültetett mikrochip tesz majd lehetővé. 

Annak ellenére, hogy nincs messze, nem igazán lehet meghatározni, hogy miként fog kinézni ez a szép, új világ. Az biztos, hogy ha valaki megpróbálja leírni a 21. század közepét, és az sci-finek hangzik, akkor jó eséllyel távol áll az igazságtól. De ha valaki egy időgéppel odamenne megnézni, és úgy igyekezne elmagyarázni a 21. század közepét, és mondanivalója nem hangzana science fictionnek, akkor biztosan nem mondana igazat. A részletek bizonytalanok, az viszont biztosra vehető, hogy más lesz, mint amihez most szokva vagyunk.

Az ilyen ütemű technológiai fejlődés az emberiség egyik legidőállóbb alapvetését teszi majd zárójelbe. Azt, hogy az emberi élet alapvetően két szakaszra bontható: egy fiatalkori tanulószakaszt követ egy felnőttkori munkaszakasz. Az ember az élete első időszakában begyűjti az érvényesüléshez szükséges(nek vélt) információkat, fejleszti képességeit, kialakít egy olyan világképet, melynek értelmét látja és kialakul az identitása. 

Amennyiben valaki az élete első tizenöt évét a családi rizsföldön dolgozva tölti el Dél-Kínában, akkor is a tanulás ennek az életszakasznak a célja. Megtanulja, hogyan kell rizst termeszteni, de a többi termesztővel való együttműködést, vagy a kerekedőkkel való alkudozást is itt sajátítja el. A tanulási szakasz után pedig az előző készségek használatával lehet majd érvényesülni. Természetesen ezeket lehet csiszolni, fejleszteni, sőt új készségeket is megtanulni, de az alapok a tanulási szakaszban kerülnek lefektetésre. 

A 21. század közepére a felgyorsuló technológiai változás és az egyre csak hosszabbodó élettartam ezt a hagyományos alapvetést fogja felborítani. Ennek eredményeként pedig egyre kevesebb folytonosság lesz a különböző életszakaszokban, és egyre gyakrabban fog felmerülni az a kérdés, hogy pontosan ki is vagyok én? Ez pedig elképesztően stresszes lesz.

A változás alapvetően mindig stresszel jár, és egy bizonyos életkor után az emberek nem szeretik a változást, és ami a legfontosabb, nem akarnak már megváltozni. 15 évesen minden folyamatosan változik, az ember teste is fejlődik, ahogy naponta új horizontok nyílhatnak meg egy-egy élmény hatására.

Ezzel szemben 50 évesen az emberek többsége már nem akar változást, rájött, hogy már nem fogja megváltani világot. A stabilitás és állandóság egyre inkább felértékelődik, hiszen rengeteg időt és energiát beletett a karrierjének, identitásának felépítésébe. Minél több munka volt benne, annál nehezebb elengedni, hogy aztán valami teljesen újba kezdjen az ember. Természetesen van helye apróbb változásoknak és új élményeknek, de a középkorú emberek többségének esze ágában sem lenne teljesen újragondolni az életét. Tegyük hozzá, hogy ezidáig nem is nagyon volt szükség erre.

Bár a felnőtt agy sokkal tanulékonyabb, mint azt korábban feltételeztük, a gyerekéhez képest mégis sokkal nehezebb bármit is beletölteni. 2050 után viszont szükség lesz arra, hogy az ember újra-újragondolja az életét. Főleg az életének egy olyan korai szakaszában, mint az ötvenes évei.

Ebben a világban ugyanolyan nehéz lesz majd a saját múltbeli élményeinkre támaszkodni, mint az emberiség kollektív múltbeli tapasztalataira. Mind az emberiség egészének, mind az egyéneknek olyan félelmetes újdonságokkal kell majd szembesülniük, mint a szuperintelligens gépek, a bionikus testrészek vagy az emberi érzelmeket tűpontosan befolyásolni képes algoritmusok.

Hogy kell cselekedni, amikor ilyen mennyiségű újdonság jön szembe és nincs lehetőség sem az egész befogadására, sem pedig a feldolgozására? Milyen készségek kellenek egy olyan világban, ahol a bizonytalanság az egész rendszer legfontosabb alapeleme lesz? És a jelenlegi oktatási szemléletmód segít-e ezen bármit?

Két képességre egész biztosan minden érvényesülni kívánó embernek szüksége lesz: komoly rugalmasságra és belső egyensúlyra. Ezeket pedig nem lehet úgy megtanítani, mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét, vagy az első világháborúhoz vezető folyamatokat. A változásokkal és kihívásokkal teli világgal szembeni ellenálló készséget nem igazán lehet könyvekből vagy a padsorban ülve megtanulni. Főleg úgy, hogy mind a tanárok jelentős többségéből, mind pedig az egész közoktatási rendszerből hiányzik az a rugalmasság, amire most, 2018-ban szükség lenne. 

Az ipari forradalom egyik legnagyobb vívmánya a futószalagszerű közoktatás globális elterjesztése volt. A városokban több nagy épület van, közel hasonló méretű és berendezésű termekkel, padokkal, székekkel. Ezekbe a termekbe bemegy 20-30 diák, akik közel ugyanabban az évben születtek és a város bármelyik ilyen iskolaépületében szinte azonos információkat tanulnak a földrajzról, a történelemről vagy a biológiáról.

Nemzetközi szinten is konszenzus kezd kialakulni arról, hogy – az elvitathatatlan múltbéli eredmények ellenére is – a rendszer alkalmatlan arra, hogy a jelenkori kihívásokra felkészítse a diákokat. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy olyan alternatíva még nem született, ami hasonló hatékonysággal tudna működni egy fejlett nyugati nagyvárosban vagy egy közép-afrikai kistelepülésen.

A bejegyzés alapjául szolgált: https://www.wired.co.uk/article/yuval-noah-harari-extract-21-lessons-for-the-21st-century

Hogy fog kinézni a világ 2050-ben? –  Mit kellene tanulni?

Bár Yuval Noah Harari új könyve csak a hónap végén fog megérkezni a könyvesboltok polcaira, mégis kifejezetten izgalmasnak ígérkezik az Orbán Viktort is inspiráló izraeli szerző új kötete. Oly szempontból pedig még érdekesebb az általa felvázolt jövőkép, hogy azok a folyamatok, melyek az emberiséget érintő kihívásokhoz vezetnek, már jelenleg is javában zajlanak. A politikai döntéshozók részéről viszont nemigen mutatkozik szándék annak megakadályozására, hogy a baj ajtóstul rontson a házba. Nem igazán vannak olyan szakpolitikai tervek és elképzelések, melyek megoldást kínálnának a már most látható problémákraHarari a Wired című portálon egy hosszabb cikkben fejti ki, milyen témakörökre fog kitérni az új könyvében – ezeket fogjuk most végignézni. 


harari.jpgkép forrása: thetimes.co.uk

  1. Mit kellene tanulni?

A közoktatásban nem a lexikális tudáson, de még nem is a programozáson kellene lennie a hangsúlynak, hanem a rugalmasságon. Azon, hogy a jövő munkavállalói a változó környezetre reagálva újra „feltalálhassák” magukat. Hiszen jelen pillanatban a folyamatos változás okozta bizonytalanság számít az egyetlen biztos pontnak. 

Egy ma születő gyermek harminckét éves lesz 2050-re. Feltehetőleg kiváló egészségnek fog örvendeni 2100-ra, és jó esélye van arra, hogy a 22. század közepéig jólétben éljen. Milyen ismeretekre, képességekre lesz szüksége, hogy munkát találjon 30 év múlva, és milyen kompetenciákat kell birtokolnia, hogy képes legyen igazodási pontokat találni a folyamatosan változó világban?

Ezekre a kérdésekre sajnálatos módon nem tudjuk a választ, mivel ahogy a múltban, úgy jelenleg sincs jövőbe látó képességünk. A történelmi múlttal ellentétben azonban van egy lényeges különbség. Mégpedig a technológia elképesztő ütemű fejlődése, mely lehetővé teszi, hogy mesterséges szerveket, testet és végső soron tudatot készítsen magának az ember a nem túl távoli jövőben. Ez az eddigieknél is megjósolhatatlanabbá teszi a jövőt. 

Ezer évvel ezelőtt nehezen volt elképzelhető, hogy egy fiatalnak az érvényesüléshez teljesen más kompetenciákra lesz szüksége 1050-re, mint a szüleinek 1018-ban. A változás mértéke sokkal kiszámíthatóbb volt. Ezzel szemben szinte lehetetlen megmondani, hogy 30 év múlva hogyan fog kinézni a munkaerőpiac. (Abba is érdekes belegondolni, mi is lesz pontosan az állam feladata. Például a bürokrácia teljes megszűnésének a lehetősége is ott lebeg a horizonton. Ez rengeteg érdekütközést kódol magába, mellyel majd kiválóan lehet technológiaellenes, neoluddita, populista üzeneteket építeni.)

2018-ban a magyar oktatási rendszer elsősorban nagy mennyiségű lexikális tudást igyekszik betölteni a tanulók fejébe – azt is inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az oktatás ilyesfajta megközelítésének sokáig volt létjogosultsága, hiszen egészen a közelmúltig az információ igencsak szűkös erőforrás volt, ami rengeteg szűrőn jutott el az emberekhez.

Érdemes belegondolni, hogy az 1800-as években egy falusi magyar iskolában kifejezetten kevés információhoz juthattak a hallgatók a világról. Nem volt se rádió, se napilap, se TV, de a helyi könyvtár – ha egyáltalán volt – sem bővelkedett a világ megismerését elősegítendő irodalomban. A vallási és szépirodalmi szövegek kivételével nem igazán volt más olvasnivaló. Ezen változtatott a modern iskolarendszer, ahol az írás és olvasás elsajátítása mellett a történelmi, földrajzi és biológiai alapismeretek is a tananyag részévé váltak. Ez elképesztő fejlődést jelentett az eddigiekhez képest, viszont 2018-ban szinte biztosra vehető, hogy az oktatásnak újabb irányváltásra lenne szüksége.

Az információ szinte bárhol és bármikor szabadon elérhető. A cenzúra ebben a környezetben nemigen lehet megoldás, így annak helyét a dezinformáció és az alternatív igazságok vették át. Szinte végtelen mennyiségű online kurzus, tanulmány és cikk érhető el csupán pár kattintással. Mivel kifejezetten nehéz kiszűrni a lényeget a rengeteg ellentmondásos információ közül, és tényleg minden csupán egy kattintásra van, nehéz rászánni magunkat egy hosszabb elemzés elolvasására, így könnyen macskás videók nézése lesz a történet vége. 

2018-ban az utolsó dolog, amire a tanulóknak szükségük van, az a még több információ, melynek jelentős része sohasem hasznosul. Ezzel szemben egyre nagyobb szükség lenne a hasznos és haszontalan információk közötti különbségtételre, a rendelkezésre álló információmorzsák hatékony szelektálására, majd pedig felhasználására.

Ennek ugyanakkor nem kéne újdonságként hatnia, azonban az önálló gondolkodás helyett még mindig a magolás az iskolában elért eredmények alapja. Az eddigi recept úgy írható le, miszerint a nagy mennyiségű megtanult információ valamennyi értelmezési szabadsággal kombinálva elégséges lesz az életben való érvényesüléshez. Amennyiben az értelmezés nem is működik zökkenőmentesen, akkor is lesz idő még javítgatni rajta, és talán a következő generáció számára egy koherensebb világkép lesz az eredmény. Harari szerint viszont ez a vonat már elment. A mostani generáció döntései alapjaiban változtatják meg az emberiség jövőjét. 

A bejegyzés alapjául szolgált: https://www.wired.co.uk/article/yuval-noah-harari-extract-21-lessons-for-the-21st-century

Kell-e javítani a demokrácián?

Jason Brennan, a Georgetown Egyetem politikaifilozófia-tanára még 2016-ban került a figyelem középpontjába, amikor egész egyszerűen „túlértékeltnek” minősítette a demokráciát, mivel szerinte ebben a berendezkedésben a tájékozatlan választók tömege dönt. Kritikájával a rendszer morális alapjait kérdőjelezte meg, ezzel együtt pedig bevezette az episztokrácia fogalmát, ahol is a politikailag tájékozott állampolgárok szavazata nagyobb súllyal bírna, tehát az általa kidolgozott berendezkedés előnyben részesítené a politikailag tájékozott választókat. Ezzel pedig a liberális demokrácia egyik alapvetését is megkérdőjelezi, azaz: egy választó = egy szavazat.

n-democracy-voting-hands-628x314.jpg

kép forrása: Huffingtonpost.com

A populizmus globális térnyerése óta a felvetése és a téma jelentősen meghatározza a közbeszédet. (Gondoljunk csak bele, a Jobbik is valami hasonlóról beszélt még a közelmúltban.) A szerző nemrég interjút adott, és ismét előkerültek az elméletével, demokráciakritikájával kapcsolatos legfontosabb kérdések.

Kiindulási pontként szerinte a hatalom gyakorlójával kapcsolatos elvárásokat kell meghatározni. Ennek két fő pillére az, hogy a hatalmat jóhiszeműen és kompetensen kell gyakorolni. Ha e két feltétel nem teljesül, akkor – jobb esetben – erősen erodálódik a hatalmat gyakorló legitimációja. Ezen elvárások viszont társadalmanként különböznek. Így fordulhat elő, hogy például tömegek tekintik legitimnek a kínai, vagy éppenséggel az orosz politikai vezetést elsősorban azért, mert ahhoz vannak hozzászokva.

Szerinte meg kell törni az a tabut, hogy a demokrácia nem tehető jobbá, hiszen az ismert előnyei mellett sok hibája is van, melyeket ki lehetne javítani. Érvelése szerint demokratikus keretek között a politika logikája arra ösztönzi a választókat, hogy előzetes információszerzés nélkül, irracionálisan és „törzsi” hozzáállással válasszanak. A szavazók többsége ugyanis meglepően pontosan tisztában van azzal, hogy mit kellene tudnia ahhoz, hogy felelős döntést hozzon a szavazófülkében, csak éppenséggel ezek az ismeretek hiányoznak. Azaz tudják, hogy mit nem tudnak, a döntés pedig ennek ellenére megszületik.

Az egyének magánélete hozható párhuzamként. Az emberek többsége igyekszik felelős döntést hozni, amikor a saját életével kapcsolatos elhatározásait hozza meg. Pedig ezeknek a döntéseknek minimális hatása van másokra vagy a társadalom egészére. Az állampolgárként, választóként hozott döntés viszont egészen más. Az akkor hozott döntéseknek nagyon komoly következményei vannak másokra, viszont a felelősségvállalás, mely az élet többi területén megjelenik az emberek – többségének – döntéshozatalában, az itt minimum hiányos.

Bár kritikusai szerint a demokrácia felerősíti az identitás alapú konfliktusokat, mégis sikeres abban, hogy megjelenítse a különböző társadalmi csoportok érdekeit. Idáig ez rendben is lenne. A probléma azzal kezdődik, hogy a választók többsége nem a saját érdekeit átgondolva, valamint a politikai pártok és programok ismeretében hozza meg azt a döntését, mellyel alapjaiban határozza meg az ország irányát. A döntés sok esetben minimális ismeretekkel és érzelmi alapon jön létre. Az érvelés szerint a választók jelentős része így is ki van zárva döntésből. Ezen az alapon felmerülhet a kérdés: miért szavazhat egy 40 éves ember, illetve miért nem adhatja le a voksát egy 16 éves egyén, ha hasonlóan keveset tudnak és ugyanúgy érzelmi alapon döntenek?

Nagy-Britanniában például majd 350 évig pluszszavazatot jelentett a felsőfokú végzettség. Ez azonban nem lehet jó irány, hiszen a diploma semmilyen szinten nem járul hozzá a választó politikai tájékozottságához, megfontolt döntéséhez. Az ugyanúgy érzelmi alapon születik meg.

A hibái ellenére a demokratikus berendezkedés mégis nagyban hozzájárult a jólét és a stabilitás elterjedéséhez, megszilárdulásához. Miért gondolja azt a szerző, hogy az episztokrácia jobb lenne? A demokrácia az eddig kitalált legjobb rendszer, de miért alapvetés, hogy nem lehet jobbá tenni? A demokrácia diszfunkcionalitásának komoly szakirodalma van, így joggal merül fel a kérdés, hogy miért ne lehetne a problémákat kijavítani.

Brennan szerint az episztokrácia nem a végzettséghez kötné a szavazat súlyozását, hanem ahhoz, hogy a szavazó mennyire van tisztában országa közjogi rendszerével, a pártok kínálatával, ígéreteivel, illetve végül, de nem utolsósorban a saját érdekeivel. Ezek ismerétben a választó lehet, hogy pontosan ugyanúgy döntene, mint hiányukban, mégis ott lenne a lehetőség egy tájékozottabb döntés meghozatalára.

 

A teljes interjú itt olvasható:

https://www.vox.com/2018/7/23/17581394/against-democracy-book-epistocracy-jason-brennan