- A választások tétjére irányuló kérdések közel ugyanazok, mint az elmúlt évtizedben.
- Az erőviszonyok is azonosak.
- Magyarországon 2018-ra minden feltétel adott lesz egy pragmatikusan működő domináns pártrendszerhez.
forrás: MTI Fotó: Marjai János
A választás tétjére irányuló kérdések tehát így hangzanak:
Mennyivel fogja megnyerni a Fidesz a választásokat?
Ki lesz a Fidesz után a második erő?
Fogja-e valaki egységesíteni, és ezáltal újra politikai tényezővé tenni az baloldalt?
Mely kis pártok fognak bejutni a parlamentbe?
2009-ben és 2013-ban a politikai elemzők, a sajtó és a magyar közélet egyaránt ezekre a kérdésekre kereste a választ. A 2018-as országgyűlési választás előtt bő fél évvel úgy tűnik, hogy a tét ugyanaz, mint az elmúlt két ciklusban: mekkora lesz a Fidesz többsége. Ez pedig alapjaiban befolyásolja az ellenzéki pártok mozgásterét.
A kétharmados felhatalmazás és a Fidesz kormányzási technikája következményeképp az ellenzék a politikai döntéshozatal perifériájára sodródott. Számukra 2010 óta az a valódi kérdés, hogy ki lehet a Fidesz utáni legbefolyásosabb erő. A kormányra kerülés egyszer sem volt realitás, még ha kampánytechnikai és/vagy kommunikációs megfontolásból sokkal árnyaltabban is fogalmaztak. 2017 szeptemberében úgy tűnik, hogy érdemi változást jővő tavasszal sem fogunk tapasztalni. Ez azonban szembemegy a pártok legalapvetőbb kétosztatú logikájával: kormányon, vagy ellenzékben lenni. Az ellenzék alaplogikája jelenleg csupán arra korlátozódhat, hogy a választók a legmeghatározóbb, vagy pusztán marginális ellenzéki erőként tekintenek rájuk.
Nézzük csak meg a széttöredezett baloldalt, illetve az MSZP helyzetét. Az egykori kormánypárt számára a legfontosabb cél – fél évvel a választások előtt – nem a kormányváltás, hanem az, hogy egységesítse a baloldalt, és ezáltal vezető szereplővé váljon. Teszi mindezt a teljes nyilvánosság előtt, immáron harmadik nekifutásra. A politikai cselekvőképesség, de minimum annak látszata kulcsfontosságú. Ebből azonban nem mutat semmit a szocialista párt. A hiányosságokra pedig még inkább rámutat a Fidesz mindenkori erőssége: a karizmatikus vezető és a külvilág felé mutatott egységesség. Jól látható, hogy ezek a feltételek jelenleg nem adottak a szocialistáknál.
A baloldal utolsó karizmatikus vezetője Gyurcsány Ferenc volt, akinek 2011-ben alakult pártja, a DK elsődleges feladata még mindig a parlamenti küszöb megugrása, ahogyan az elmúlt 10 évben alakult többi kis pártnak is.
Kivételt jelenthet a Jobbik, amely bár teljes arculatváltáson ment keresztül az elmúlt években, még mindig csak a második helyért küzd, hiszen eddig nem sikerült jelentős mértékben maga mögött hagynia radikális közelmúltját. Bár Vona Gábor egységesíti a pártot, messze nincs olyan karizmája, mint Orbán Viktornak, vagy éppen Gyurcsány Ferencnek.
Az eddig leírtak alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy mára Magyarországon domináns, vagy predomináns pártrendszer alakult ki. Ráadásul a különböző szakirodalmakban meghatározott feltételek 2018-ra valóban teljesülnek, amennyiben a mostani erőviszonyok változatlanok maradnak. Hogy mit is jelent ez? Egy olyan demokratikus politikai rendszerről van szó, ahol az erőviszonyok alapján van egy megkerülhetetlen, domináns párt, amely központi alkupozícióval rendelkezik.
A domináns pártrendszer legismertebb definíciója Sartori nevéhez kötődik, aki az alábbi feltételekhez köti:
- A domináns párt legalább 10%-kal több szavazatot kap, mint a második helyezett,
- Minimum abszolút többséget szerez,
- Stabil szavazói réteget tudhat magáénak,
- Legalább három egymást követő választáson győz.
Az utolsó feltétel a 2018-as választással teljesülhet be, mely abból a szempontból is érdekes, hogy erre – három egymást követő ciklus ugyanazzal a kormánypárttal – a rendszerváltás óta nem volt példa.
A következő elemzéseinkben igyekszünk felvázolni, hogy milyen pro és kontra érvek hozhatóak fel a domináns pártrendszer mellett, továbbá azt is, hogy az eddigi tapasztalatok alapján az egyes országokban hogyan alakult a domináns pártrendszerek jövője.
