Forrás: AFP/Getty Images

Július 30-án lemondott a Skót Konzervatív és Unionista Párt vezére, Jackson Carlaw, aki csak hat hónapig töltötte be a pozíciót. Carlaw-nak – mint nyilatkozta – arra a „fájdalmas konklúzióra” kellett jutnia, hogy jelen helyzetben nem ő az alkalmas személy arra, hogy a skót függetlenedés ellen kiállva vezesse a Tory-k (=Konzervatívok) skót alpártját. Ugyanis szerinte a 2021. májusában tartandó skót parlamenti választások kampányidőszakában egy „fiatalabb és frissebb hangra” van szükség. „Számomra semmi sem fontosabb annál, hogy kiálljak Skócia Egyesült Királyságban elfoglalt helyének ügye mellett.” Boris Johnson miniszterelnök azt mondta párttársáról, aki 1978 óta aktív tagja a Konzervatívoknak, hogy nagyon fontos „szolgálója” volt a pártnak. (BBC)

A Konzervatívok jelenlegi unionista és euroszkeptikus politikai termékkínálata Angliában és Walesben egyaránt mérhetően népszerű, azonban az Egyesült Királyság más részein, Észak-Írországban és Skóciában már kevésbé. Gyakorlatilag minden 2007 utáni skóciai politikai megmérettetés eredménye azt a gondolatot erősítette, hogy Skócia Egyesült Királyságról való leválása elkerülhetetlen és mindössze csak idő kérdése. A 2016-os Brexit-népszavazáson a skótok 62%-a szavazott arra, hogy az Egyesült Királyság maradjon az Európai Unióban; az egész Királyságban ez az arány 48.1% volt. 

Vagyis Skócia – akárcsak Észak-Írország – akarata ellenére lépett ki az EU-ból, amennyiben a népszavazás regionális eredményeit nézzük. A fő függetlenség-párti politikai erő, a Skót Nemzeti Párt (SNP) az elmúlt bő tíz év összes választásán a legtöbb mandátumot nyerte el a többi történelmi, mainstream párttal szemben mind a skót, mind a westminsteri parlamenti választásokon. Az SNP és a szintén unió-ellenes zöld párt politikusai a westminsteri alsóház 59 skót székéből 48-at (81.4%), a skót parlament 129 székéből pedig 67-et (51.9%) foglalnak el jelenleg. Röviden: meghatározó és az Egyesült Királyság egységére nézve veszélyes mértékű társadalmi támogatással bír a skót közélet szeparatista tábora.

Az elmúlt évek politikai eseményeinek sorában kivételt képez a magas részvételi arányú (84.6%) 2014-es Skócia függetlenségéről szóló népszavazás eredménye: a résztvevők többsége, 55.3% voksolt a függetlenség ellen. Az eredmény azonban nem jelenti azt, hogy Skócia nem fog leválni. A Panelbase júniusi és júliusi közvéleménykutatásai (ld. itt, itt és itt) ugyanis azt mutatják, hogy a biztos szavazók (akik egy tízes skálán 8-10-re mondják annak az esélyét, hogy elmennek szavazni) körében 3-7%-kal többen vannak a függetlenség-pártiak. A kérdés az, hogy a Skóciában kormányzó SNP-nek sikerül-e abban a pillanatban kiírnia népszavazást, amikor éppen többen vannak a mozgósítható függetlenség-pártiak, mint nem.

Boris Johnson és Jackson Carlaw könyökpacsiznak (július 23.) (Forrás: Twitter)

Itt jön vissza a képbe Carlaw lemondásának fontossága. A Konzervatívok – mint jelenlegi és az utóbbi öt év másodszámú pártja – a rajtuk kívül a Munkáspártból és a Liberális Demokratákból álló unionista koalíció kulcsfontosságú tagjai. Ezért sok múlik azon, hogy a májusi skót választásokon egy karakteres vezető nélküli, belső küzdelmektől meggyengült Konzervatív Párttal találja-e szemben magát az SNP. Ha az SNP egy többségi kormányt tud alakítani, vagyis a mandátumok több, mint 50 százalékát meg tudja szerezni, sokkal nagyobb politikai nyomást tudnak gyakorolni Johnson kormányára, hogy az népszavazást írjon ki (ti. a skót kormány nem írhat ki népszavazást, ez a központi kormányzat alkotmányos joga).

Lehetséges forgatókönyvek

Áprilisban megjelent tanulmányukban Anderson és Keil (2020) négy lehetséges forgatókönyvet határoz meg a jelenlegi alkotmányos válság jövőjére vonatkozóan.

1. A 2021-es skót parlamenti választáson nagy aránnyal (többséggel) nyer az SNP, ami fokozná a Londonra helyezett nyomást, hogy népszavazást írjon ki. A szerzők nem tartják valószínűnek, hogy a válsághelyzetben született és folyamatos válságkezelésre (Brexit, koronaválság) kárhozott londoni kormány proaktívan hozzájárulna egy újabb kataklizmaszerű alkotmányos forradalomhoz: Skócia függetlenedéséhez. Az SNP-nek és vezetőjének, Nicola Sturgeon-nek viszont ez lenne az ideális, mivel így törvényes keretek között, az Egyesült Királyság alkotmányával összhangban tudna végbe menni a függetlenedési folyamat, ami óriási legitimitást adna egy független skót államnak. A választási esélyeket illetően annyit érdemes megjegyezni, hogy a Skóciában alkalmazott választási rendszer (Additional Member System, AMS) csökkenti egy többségi kormány megalakításának az esélyét.
2. Unilaterális (London ignorálása) és a brit alkotmány szerint illegális népszavazás útján történő függetlenedés. Ezt Sturgeon elutasítja, mivel mint ahogy Katalóniában is történt, a népszavazás az unionisták bojkottjába torkollna. Az a 45-50%, aki a függetlenedés ellen szavazna, nem ismerné el az eredményt, illetve a nemzetközi diplomácia sem valószínű, hogy elfogadná az új állam létezését.
3. A skót és westminsteri kormányzat közötti jogi „leszámolás” a bíróságokon a népszavazás-kiírási jog kapcsán. Ez jobb lenne mind az SNP-nek, mind egy lehetséges skót államnak, mint egy „illegális” függetlenedés, de a brit kormány beleegyezése nélkül nem lenne feltétlenül könnyű létrehozni és fenntartani egy független Skóciát. 
4. Az utolsó lehetőség, hogy elveszti hatalmát az SNP a választásokon, ami ellehetetlenítené a függetlenségi mozgalmat és egy második népszavazást. Ez nem valószínű. A What Scotland Thinks augusztus 10-i adatai alapján a választók 47%-a az SNP-nek adná regionális listás szavazatát (minden pártnak egy-egy képviselőjelölti listája van Skócia nyolc választási régiójában) és 57%-a egyéni választókörzeti szavazatát. A második helyen lévő skót konzervatívok esetében ezek az arányok 21 és 20 százalékon állnak.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, jelenleg Culture, Politics and Society szakon hallgató.