Nem csak az félidős választás közeledik, hanem az ország felé tartó bevándorlók tömege is – összegezhetnénk Donald Trump legfőbb üzenetét az amerikai választók felé. Ami ott „bevándorlási krízis” az a hazai médiában „migránskaraván” és „Soros-expressz”. Miért vezethet politikai sikerre a félelem sulykolása? Hogyan lehet félelemkeltéssel szavazatokat maximalizálni? A vox.com cikke alapján nyolc pszichológiai magyarázó tényezőt tekinthetünk relevánsnak, amit a jelenkori politika előszeretettel használ.

Az emberiség történelme során alapvetően úgy fejlődött, hogy igyekezett kellő körültekintéssel kezelni az új jövevényeket. Miért szükséges akkor a Fox News-nak mégis azt terjeszteni, hogy a Mexikó és az USA felé tartó menekültek leprásak vagy himlősek (még ha ezek a betegségek tulajdonképpen régen el is tűntek)? Miért nevezi őket terroristáknak és bűnözőknek, akiket a Soros-féle liberális összeesküvők szabadítanak a nyakukra?

Az ilyen felhangú retorika alkalmas a félelemkeltésre valamint arra is, hogy segítségével kísérletet tegyenek a menekültek emberi mivoltának elhomályosítására.

Az embernek látszó tárgyak és „inváziójuk” elleni hadviselés alátámasztható, indokolható és alkalmas lehet Trump szavazóinak mozgósítására.

A félelem az egyik alapérzelmünk, amit könnyen aktiválhatnak politikai üzenetekkel. A félelem pedig alkalmas egy láncreakció beindítására. Sok esetben inkább polarizálja véleményünket és további, a félelmeinket megerősítő információk keresésére sarkall. A csoportközi konfliktusok szociálpszichológiai értelmezésének egyik alapja, hogy megértsük a félelem működését és annak következményeit.

Az idegenektől való félelem velünk született hajlam 

Legtöbb esetben a bevándorlással együtt jár az idegenektől való félelem is. Észlelés után ösztönösen kategorizáljuk a környezetet, gyakorta alakul ki csoportközi helyzetekben az „ők” és „mi” szereposztás a fejünkben.

A szociálpszichológia tudománya régen kimutatta, hogy ehhez nem is szükséges semmiféle különösebben fenyegető vagy karakteres jelleg. Ha pusztán ún. minimális csoportközi helyzetben, két csoportra, „pirosakra” és „kékekre” osztunk néhány embert, azonnal mérhetővé válik a félelem, az egymással való szembenállás, a rivalizálás, az elfogultság és az előítéletek jelenléte.

A saját csapatunk tagjait felértékeljük, a csapatszellem pedig erőssé tesz minket - valakivel szemben.

A történelem előtt idők túlélési versenyében ez mindenképpen egy adaptív és hasznos ösztönös válaszunk volt.

Elvesztheti emberi vonásait akitől félünk 

Az emberi működésre sokan úgy tekintenek, mint evolúciós alapokon kódolt programra. Ha például látunk egy újszülöttet, annak meg akarjuk csipkedni az arcát, míg ha egy fenyegető idegen közeledik felénk, akkor vagy felvesszük vele a harcot vagy elfutunk előle. Pszichológiai vizsgálatok igazolják, hogy a saját csoportunk tagjaival ellentétben a kívülállókat kevesebb emberi értékkel ruházzuk fel. Ez pedig egyik irányban az empátiát, másik irányban az agressziót erősítheti fel a kevésbé értékes, ellenben fenyegető csoport tagjaival szemben.

A dehumanizálás egyenlő az erőszak igazolásával

Történelmi példák sora is igazolja, hogy amint elkezdünk az emberekre, emberek alkotta csoportokra nem emberként tekinteni, azokat állati vonásokkal felruházni, akkor haragunk és megvetésünk irányukba csak növekedni fog.

Nem emberi lények elpusztítása pedig kevesebb morális kérdéssel és felelősséggel jár.

A dehumanizáló mondatok általánossá tétele csökkenteni fogja együttérzésünk az emberi jellegétől – akár Twitteren – megfosztottakkal szemben. A dehumanizáló út szimbolikus tetteken túlra, a népirtásokhoz is elvezethet.

Ha félünk, a veszély is nagyobbnak tűnik

Hajlamosan vagyunk a veszélyeket eltúlozni, ha azok alapja inkább a félelem mintsem a realitás. Egy kísérletben során például arra kérték a résztvevőket, hogy becsüljék meg a New York és Mexikóváros közti távolságot. Aki nem szívlelte a mexikói bevándorlókat azok átlagosan közelebbinek, és így fenyegetőbbnek érezték a veszély egyik megszemélyesített változatát, a nem kedvelt ország fővárosát.

A rémhírek tovább élnek, mint a tények

Társadalmunk evolúciója fényévekkel gyorsabb mint biológiai fejlődésünk. Fejben még a vadonban élünk. Az agyunk éber és folyton a külvilágot pásztázza, hogy a fenyegetésekre megfelelő választ tudjunk még idejében adni. A fenyegetőnek észlelt idegenekkel kapcsolatos hírek szintén szenzitívek, ragadósak és figyelemfelkeltők. A szájról szájra terjedő történetek közösségformáló erővel is bírnak (vö. visszhangkamra és véleménybuborék). 

Az adatok elemzése idő- és energiaigényes absztrakt feladat. Kognitív rendszerünk egyik alapbeálltása, hogy minél előbb, minél egyszerűbb választ adjon a kérdéses, bizonytalan helyzetekben. Modern korunk információ/dezinformáció-áradatában ez még nehezebb feladat.

Alapvető hiedelmeink előfordulhat, hogy tévútra visznek minket.

Van, aki immúnis a külső fenyegetettségre 

Sok amerikai kutatása jutott arra az eredményre, hogy a fehér amerikaiak többsége nehezen viselné, ha a jelenlegi kisebbség kerekedne felül és alkotná a jövőben a többséget. Úgy néz ki, hogy a demográfiai változásokkal járó társadalmi kérdések zéró összegű játszmaként állnak össze fejünkben. A győztes mindent visz. Ez a szemléletmód persze nem igaz mindenkire, de hatásos politikai eszköznek látszik.

Lehetséges a félelmeket valami pozitív dologgá formálni 

A bevándorlók/menekültek iránti negatív megnyilvánulások inkább érzelmi, semmint racionális alapúak. Friss kutatások arra jutottak, hogy feloldható az „ők” vs. „mi” ellentét az érzelmeink újraértékelésével. Leghatékonyabb módszernek egy személyes történet bemutatását találták, mely sokkal kézzelfoghatóbb az adatoknál, és a pozitív odafordulás a személyhez később a racionális újrakeretezés alapjaként szolgálhat.

A határok átjárhatóak 

Bár a kategorizálás alapfunkciónk, agyunk nem feltétlen képes megfogalmazni pontosan, hogy pontosan kik is „ők”. Ilyenkor önkényes keretek mentén húzza meg a határokat, hogy értelmezhető legyen a minket körülvevő világ és csökkentsük az egymásnak ellentmondó tartalmak keltette feszültséget.

A korábban már említett minimális csoportközi helyzet kísérletei során például volt, hogy bizonyos résztvevőknek azt mondták, hogy csak egy véletlen hiba miatt kerültek a jelenlegi csapatukba, igazából a másikhoz tartoznak. Amint megtörtént a csere, az empátia iránya is megváltozott, ahogy az ellenérzéseké is. Persze ezek laboratóriumi körülmények közt megfigyelt jelenségek, a valóságban ennél összetettebb a kérdés.

Úgy tűnik azonban, hogy a szociálpszichológiai kutatásokra támaszkodva kijelenthetjük: ha nincs is mód kontaktusra a két csoport tagjai közt, a perspektíva felvétel is alkalmas lehet az előítéletek és a félelem csökkentésére. Ezek csökkenő tendenciája pedig megkímélheti a két csoportot a köztük formálódó konfliktus eszkalálódásától, melyhez most a puskaport a moralitást hátrébb rangsoroló vezetők szolgáltatják. Ugyanis

a félelemkeltés kiváló módszer a szekértábor harcba hívására, így a szavazásra buzdításra is.

Választások – jó esetben – mindig lesznek. Kampányoló politikus és a szavazók igénye, a kereslet-kínálat találkozása pedig – jó esetben – változhat.

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.