Hogyan működött az elmúlt pár évtizedben Európa utolsó diktatúrája? Hogy őrizhette meg stabilitását ilyen hosszan? Milyen irányban változhat az elmúlt hetek után a belarusz helyzet?
A belarusz tüntetések az egész világ figyelmét felkeltették, és rengeteg tudósítást olvashatunk, láthatunk róluk az elmúlt hetekben. Ebben a cikkben arra törekszem, hogy röviden bemutassam a belarusz politikai rendszer működését, és rámutassak, hogy az elmúlt hetek eseményei kivételes pillanatot jelentenek az ország történelmében, emellett az állam helyzetéből, és a nemzetközi politikai színtér szempontjából is érdekes kérdéseket vethetnek fel.
Az ország vezetője Alexander Lukashenko, aki elcsalt választások sorozatával őrizte elnöki székét 1994. július 20. óta. Lukashenkonak mindössze két év alatt sikerült felépítenie egy hatékony és stabil autoriter rezsimet, azzal, hogy csírájukban leépítette azokat a demokratikus intézményeket, amelyek így képtelenek voltak gyökeret verni Belaruszban a Szovjetunió összeomlása után. Az országban vezető párt, vagy pártok híján nem volt lehetősége kialakulni egy új elit rotációs rendszernek, így az újdonsült elnök a régi nomenklatúra elitjének fejet hajtó tagjait tartotta meg, emelte vissza pozíciókba. A gazdaságot, és különböző ágazatait pedig állami irányítás alá vonta, bár az állam önállóságát ebben a kérdésben meg lehetett kérdőjelezni a jelentős orosz befolyás miatt.
A konszolidáció és az állandóság biztosításához azonban egyéb intézményi beavatkozások is szükségesek voltak, ezekkel Lukashenko különösen eredményesen intézte kiépített rendszerének védelmét. Kezdetektől fontos eszköz a tüntetések megakadályozása, gyakran alkalmazott módszerek erre a pénzügyi fenyegetés, a munkahelyről, egyetemről való kirúgás, a tüntetések vezetőinek különböző eszközökkel való félreállítása (megrendezett perek és a propaganda, mely szerint a békétlenkedők paraziták) segítségével. Emellett a puccsok megelőzésére is gondot fordított Lukashenko, ezért a különböző rendvédelmi szervek tagjait időnként rotálja, komoly személyes testőrsége van, és örököst sem biztosít, akinek segítségével elvehetnék alóla az elnöki széket, így gyermekeit is távol tartja a politikától. A harmadik fontos tényező az orosz-ügy feszültségének kezelése, amelynek lényege, hogy az orosz fél ne kezdeményezhessen az esetleges belarusz rezsimváltás ügyében. Lukashenko ezzel kapcsolatban eddig többnyire sikeresen pozícionált.
forrás: The Moscow Times
A belarusz politikai rendszer érdekessége, hogy legálisan működik benne a parlament és az ellenzéki pártok is, a választási eredmények azonban feltehetőleg a kezdetektől befolyásolva vannak, és az ellenzéket is fékezik a választásokra való felkészülésben (például szigorú hatósági engedély kell az ellenzéki események megszervezéséhez). Nem erősödhettek meg a kormánypártnak esetlegesen kihívást jelentő pártok vezetői, hiszen a karizmatikus politikai szereplőket tudatosan ellehetetleníti Lukashenko (és itt nem csak politikai eszközökre kell gondolni, hanem különböző indokokkal való bebörtönzésre is). Az ellenzéknek pedig a hatalomra jutás reménye nélkül kevés a motivációja az összefogásra, így fragmentáltan, kommunikációs csatornák hiányával küzdve nem voltak képesek a választói bizalom megszerzésére, ezáltal pedig nem jelentettek valódi alternatívát.
A belarusz helyzet pár fontos elemét érdemes még figyelembe venni a jelenlegi események tükrében. Belarusz fontos védelmi pont nyugat és kelet között. Lukashenko felismerte a lehetőséget a szuverenitásban, Oroszországgal máig is próbált pragmatikusan egy elsősorban gazdasági központon nyugvó kapcsolatot fenntartani, helyzetét pedig Európa és Ázsia között regionális békefenntartóként próbálta kialakítani, és ezt megtámogatta a nemzetben uralkodó narratíva, amely szerint az ország stabilitása a legfontosabb (lásd. a békétlenkedőket parazitáknak könyveli el a kormánykommunikáció).
Oroszország területi hódítását az orosz-ukrán konfliktus kapcsán csak, de facto ismerik el, és libikóka-szerűen folytatnak diplomáciai kapcsolatot nyugat és kelet felé is. Ennek a nyugati nyitásnak a kezdete egyébként Putyin hatalomra jutásához köthető, hiszen a keménykezű orosz vezető elődeivel ellentétben nem nézett jó szemmel a belarusz külpolitika függetlenedési törekvésekre, így Lukashenko európai segítséggel akarta betölteni az oroszok által hagyott űrt. A társadalom véleménye változó, de a többség a történelmi kötődés miatt még mindig jobban ragaszkodik Oroszországhoz, és kevésbé fontos számára a nyitás Európa felé.
Változott emellett a gazdaság is, hatalmas állami cégek állnak a csőd szélén, sürgető a privatizáció kérdése, amely az állampolgárok részéről sem élvez támogatást, és valószínűsíthetőleg oligarchák uralmát segítené elő. Az elöregedő nomenklatúra nem tudta kezelni már ezt a helyzetet, és Lukashenko kénytelen volt bevonni a döntéshozásba fiatalabb, esetenként liberálisabb nézetekkel rendelkező személyeket.
A változás szelei felvetették a kérdést, hogy vajon milyen irányba tarthat az ország. Ezen a ponton pedig Belaruszt is elérte a vírushelyzet. Az elmúlt hónapok eseménysorozatát Lukashenko májusi bejelentése indította el, miszerint a választásokat augusztusban tartaná meg, egy világjárvány közepén, amiről korábban nyilvánosan kijelentette, hogy egy kitaláció.
Az ekkor kezdődő tömeges felháborodásoknak jó alapot jelentett Syarhey Tsikhanouski blogger munkássága is, aki a koronavírus kitörése óta járta az országot, azzal a céllal, hogy különböző városokban és falvakban beszélgessen emberekkel, hogy megtudhassa, mit gondolnak valójában az országukról, és hogy dokumentálja az ottani élet valódi arcát - az innováció hiányát, a szegénységet, a tehetetlenséget, a jobb életre való remény hiányát. Állítása szerint az emberek meglepően nyitottak, sőt lelkesek voltak azzal kapcsolatban, hogy elmondják a véleményüket, hiszen eddig nem volt olyan fórum, amin keresztül ezt megtehették volna. Később, május 6.-án Tsikhanouski bejelentette szándékát miszerint elindul az elnöki szélért Lukashenko ellen, fő szlogenje pedig „Állítsuk meg a csótányt”-t lett (ami az egyik emlékezetes videójából származik). Támogatására pedig maszkkal ellátott tömegek érkeztek, hogy összegyűjtsék a választási induláshoz elegendő aláírást. Nem meglepő módon Tsikhanouski-t nem sokkal később börtönbe zárták koholt vádakkal, ami lehetetlenné tette az elnökjelölté válását. Ami azonban elválasztotta ezt az esetet a Lukashenko diktatórikus rendszerében eddig tapasztaltaktól az az, hogy a belaruszok nem adták fel, és az ellenzéki mozgalmak tovább folytatták működésüket. Tsikhanouski letartóztatása után támogatói találtak módot a lendület fenntartására - beszervezték feleségét, Svetlana Tihanovskaya-t, hogy helyére lépjen, és elkezdték gyűjteni az aláírásokat, hogy részt vehessen a választásokon.
Az elcsalt választásról, a több hete húzódó tüntetéssorozatokról, az ezekre reakcióként érkezett erőszakos állami rendvédelmi lépésekről, Tihanovskaya külföldre meneküléséről, és Lukashenko bujkálásáról Törökországban rengeteg sajtótermék tudósítását olvashattuk az elmúlt hetekben. A kérdés adott: lehetséges vajon, hogy pár hónap eseményei nyomán megbukjon egy évtizedek óta hatékonyan működő államhatalmi rendszer?
Mint utaltam rá, a Lukashenko rendszer régóta begyűrűződő válságokkal is küszködött, emellett az elnök kora és örökösének hiánya is arra utalt, hogy a mostani formájában hosszú távon már nem fog működni a belarusz politikai rendszer. Erre a helyzetre érkezett meg a rendszer eddigi legnagyobb válsága. Lukashenko nyugati pozicionálása, és Oroszországtól való függetlenedés folyatásának terve kútba esett. Ha ez a válság nem következett volna be a 65 éves elnök akár még egy huzamosabb ideig hatalmon maradhatott volna az eddigiek mintájára, többé-kevésbé zavartalanul. Ez a helyzet viszont valódi politikai alternatívát hozott létre, a társadalmi ellenállás pedig felkeltette a nemzetközi színtér figyelmét.
forrás: 112.international
Izgalmas kérdés, hogy a nemzetközi politikai szintér milyen hatékonysággal tud fellépni az egyre népszerűtlenebb diktátor ellen. A közös fellépés ügye nehéz, hiszen fontos biztonságpolitikai, stratégiai pontról van szó az Európai Unió és Oroszország (vagy nyugat és kelet) között, emellett pedig a vírushelyzet miatt a legtöbb ország inkább a belső ügyeivel van elfoglalva. Brüsszelben a belarusz válság több mint egy évtizede mond ellent az európai szomszédságpolitika elvi korlátjainak, és a Keleti Partnerség tehetetlenségére is rámutat arra vonatkozóan, hogy tekintélyelvű szomszédjaira bármilyen befolyást gyakoroljon. Az EU nagyszerű eszközei, a kereskedelem és az integráció kínálatai rendkívül gyengének bizonyulnak, amikor olyan államokról beszélünk, mint például Belarusz és Azerbajdzsán, amelyek kevésbé receptívek ezekkel az ösztönzőkkel szemben, és az EU-ban hiányzott az a stratégiai akarat, hogy az energia vagy a biztonsággal kapcsolatos diplomácia felhasználásával pótolja ezeket. A belarusz helyzet szankcionálásával kapcsolatban pedig megint terítékre kerülhet a kérdés, miszerint az EU külpolitikai infrastruktúrája képes e kezelni ilyen, és hasonló szituációkat.
Elnöki székének megőrzésében Lukashenkonak Putyin elnök nyomásgyakorlása lehetne utolsó mentsvára, csakhogy a két fél eltávolodása az elmúlt évtizedben, és Oroszország politikai érdekei nem mutatnak arra, hogy a belarusz elnök leváltását érdemes lenne megakadályozni. Oroszország érdeke a geopolitikai stabilitás, ennek érdekében pedig Putyin egy kontrollált, oroszbarát hatalomátadást vezényelhet le, melyet az is elősegíthet, hogy a belarusz ellenzék kifejezte szándékát, miszerint „kölcsönösen kedvező kapcsolatot” építene Oroszországgal.
„A legjobb opció az orosz kormánynak az, hogy kivárnak és előkészítik a Lukashenko-utódlást egy olyan rezsimnek, amely választási szempontból az ország oroszbarát többségére támaszkodna” - mondta a Financial Timesnak Dmitri Trenin, a Carnegie Moscow Center vezetője.
A belarusz politikai rendszer története tehát fordulóponthoz érkezett, ami hosszú távon azt is jelentheti, hogy az ország elindul a demokratizálódás útján. De ez a válság az európai országokat és Oroszországot is újra pozicionálásra késztette, így kérdés, hogy képes lesz e a volt szovjet ország e köztes állapotát megőrizni, vagy a labilis állapot Oroszország még nagyobb befolyásszerzéséhez vezet.
A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató.
Források:
-Artyom Schreibman (2018)-The House That Lukashenko Built, The Foundation, Evolution, and Future of theBelarusianRegime
-https://hvg.hu/vilag/20200818_putyin_merkel_feheroroszorszag
-https://444.hu/2020/08/14/reuters-csak-a-magyar-kormany-nem-buntetne-feheroroszorszagot
