A területi egység mellett az egy nemzethez tartozás érzése az, ami egyben tart és megőriz önállónak egy nemzeteket. De mitől érezzük egy nemzethez tartozónak magunkat? A szeretteink, az ismerős föld, vagy a közös nyelv miatt?  Ha csak az egységes Németország létrejöttét vizsgáljuk a 19. században, számtalan olyan intézkedést találunk, mely a közös identitást kívánta formálni. Talán nem is gondolnánk elsőre olyan jelentőségteljesnek, de ezek az intézkedések akkor ki kellett, hogy terjedjenek a közös mértékegység használatától egészen az iskolarendszer megszervezéséig, ami aztán alapul szolgálhatott a közös nyelv és tudásbázis kiépítéséhez. Egy ilyen közös identitást formál az is, hogy hívjuk magunkat, és mások hogy nevezik meg közösségünket.

Nevet adni valakinek ősi szokás, melyben benne rejlik a gesztus, akit elnevezek, hozzám tartozik. Gondoljunk csak arra, mikor a szülő nevet ad születendő gyermekének, vagy mikor házasságkötés után az asszony felveszi férje nevét. Ezek a gesztusok identitást határoznak meg, összetartozásról árulkodnak. Fontos azonban szétválasztani a két előbbi esetet. Mikor a gyermekünknek választunk nevet, az ő beleegyezése nélkül, egy számára előre elkészített keretbe érkezik, ami rendjén is van így, lévén, hogy mi felelünk érte öntudatra ébredéséig. Viszont mikor a házastársak veszik fel egymás nevét, önként választanak identitást, érett felnőtt ember módjára akarják kifejezni, hogy egymáshoz tartoznak. És nincs ez máshogy csoportszinten sem. Hogy elismernek-e minket olyan néven, ahogy mi hívjuk magunkat, valahol annak a jele, hogy felnőttként, legitim partnerként vagyunk kezelve a másik fél által. Az elnevezés gesztusának ez az az identitásalakító szerepe, ami miatt diplomáciai vita kerekedhet egy településneveket felsorakoztató emlékmű felett.

Trianon kerek évfordulóján valahol várható volt, hogy lesznek nézeteltéréseink szomszédainkkal, arra viszont talán senki nem számított, hogy épp egy félrefordítás lesz, ami elsőként okoz megosztottságot. A június elején felavatott sátoraljaújhelyi Trianon-emlékmű avatásáról posztolt képet Magyarország miniszterelnöke közösségi oldalán, melyen ez a felirat látható: „Fiume - Tengerre magyar!“. A kép több oldalon is felháborodást váltott ki a horvát sajtóban a félrefordításnak köszönhetően, mely így szól: „Fiume, a magyar tenger“. És bár elsők közt voltunk, akik független államként ismertük el Horvátországot a ’90-es évek elején, azért az ügyből kerekedhetett volna nagyobb purparlé egy olyan pattanásig feszült helyzetben, mint Trianon századik évfordulója. Egészen nagy szerencse, hogy a diplomácia nem csak nemzeti érzések, de gazdasági érdekek mentén is szerveződik, és azért a horvát GDP-nek még mindig igen nagy részét teszi ki a magyarokra épülő turizmus.

 (A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. Forrás: Index.hu)

Egy ilyen szándékolatlan diplomáciai konfliktus után kérdés milyen lesz a nemzetközi sajtóban az államalapítás ünnepén leleplezendő azon emlékmű visszhangja, mely 12537 olyan település magyar nevét viseli magán (egy 1913-as jegyzék alapján) melynek egy része sosem volt magyar többségű, magyar ajkú, magyar öntudatú. A 20. század elején ugyanis az Országos Községi Törzskönyvbizottság a postai kézbesítést megkönnyítendő intézkedése során számtalan településnek adott új (magyar) nevet, ám ezek az elnevezések sokszor mindössze pár évig éltek, talán épp azért, mert nem gyökereztek mélyen magyar táptalajban.

Nehéz diplomáciai és identitáspolitikai kihívás egyensúlyozni egy ehhez hasonló nemzetközi helyzetben, különösen akkor, ha valamely aktornak feldolgozatlan sebei vannak az adott történelmi eseménnyel kapcsolatban. És mert két emberhez hasonlóan két nemzet közti jó kapcsolat is a helyes önismeretre épül, kezdjük most csak önmagunkkal. Egy a magyarok történelmi emlékezetével kapcsolatos kutatás 1900-tól napjainkig megjelent történelemkönyveket vizsgált a narratív tartalomelemzés eszközeivel, ami alapján megállapítható, hogy a magyarokat ért 20. századi traumák közösségi szintű feldolgozása éppen hogy csak kezdetét vette.

De mi lehet a feloldása egy ilyen helyzetnek?  Jó hír, hogy egyáltalán nem garantált a rossz viszony két nemzet közt akkor sem, ha az egyik fél kapcsolatukban áldozatként tekint önmagára, mint mi Trianon kapcsán. A kulcs abban rejlik, hogy a másikra hogy tekintünk, mint akinek szintén vannak sérelmei, vagy mint akiknek a történelme, és hagyományai arra sem teszik méltóvá, hogy az alapján saját nevén nevezzük.