Idén a tanévkezdet sem a szokványos módon ment végbe. Ahogy nem láttunk a 2020 előtti időkben unalmas tanévnyitó beszédeket maszkban hallgató iskolásokat, úgy nem igen láttunk eddig ekkora erővel,lelkesedéssel mégis kétségbeeséssel szemesztert nyitó egyetemistákat se, mint ahogy most láthatjuk a Vas utcai hallgatókat.
Fotó: Zsolnai Péter
A dolgok mégis sínen vannak. Az alapítványi átalakítást nem minden intézmény „kéri” valamely hallgatója „önként” megírt kiáltványa segítségével. Mivel az ilyen önkéntes felajánlás a szocializmus idejében is ritka volt, az meg pláne, hogy egy intézmény vezetése és a hallgatók ellentmondjanak a hatalomnak, így ebből most ügy lett. Naivitás viszont egy pillanatig is azt hinni, hogy nem tökéletesen és egyértelműen politikai ügyről van szó.
Ahogy korábban minden kételkedőt azonnal több oldalról nyugtattak a CEU kapcsán, úgy kellett volna megnyugodni az MTA ügyében is, hiszen egyik esetben csak egyszerű adminisztratív teendőknek kellett volna megfelelni, másik esetben pedig csak a nyugati mintákat követve tettük piaci értelemben is versenyképessé az Akadémiát. Most pedig azt kellett volna elhinni, hogy nem a Fidesz kultúrharca a lényeg, illetve nem Vidnyánszky Attila szeretné magának az egyetemet.
Minden esetben pontosan az a végkifejlet volt a kívánatos és az előre eltervezett, amit aztán dokumentálhattunk is. A CEU Bécsbe költözik, az MTA-nál pedig néha az ITM-et vezető miniszter dönt a pályázati pénzekről. Az SzFE esetében, ami váratlan, az a hallgatók látványos tüntetése majd épületfoglalása, illetve a tanárok és a vezetés felmondása.
A szolidaritás és az a közös cselekvés, ami után már nem lehet csak úgy egyszerűen bevonulni az épületbe az új vezetésnek.
Hogy ezenkívül történt-e bármi váratlan? Ha úgy vesszük, igen. A kormányközeli médiát olvasva, hallgatva, illetve a kormánypárt szimpatizánsait tömörítő közösségi média csoportokban történő „eszmecserék” olvasása arra alkalmas, hogy kimondjuk: nem pusztán pártállamban élünk, hanem ez elemi vágya a kormány szimpatizánsainak. Ha nincsenek is vele tisztában, de végső soron érthetően kommunikálják ezt az igényt. Nevezetesen azt, hogy a Fidesznek a saját képére kell formálnia állami intézményeket állami pénzből, mert mint erős és hatalmon lévő párt ez a dolga, ez a kötelessége. A „baloldal” pedig csináljon sajátokat, saját pénzből. Hogy ezek az intézmények nem kellene, hogy politikai ügyeket szolgáljanak, az fel sem merül. Ez a mintázat ismeretlen.
Az van, amit az erősebb mond. Így hát mikor egyik kezükkel az ezerszer elátkozott baloldali-liberális ideológiai képzésre és belterjességre mutogatnak, másik kezükkel szívesen betolnák az intézmény falain belülre a jobboldali köröket és ideológiai képzést - jelentsenek is bármit ezek a fogalmak. A kultúrharc lényege jelen esetben ennyire egyszerű. Ennek a harcnak a totális győzelem a célja, de nem kulturális termékek előállításával, hanem az ellenség bedarálásával.
Csak annyi, hogy elmondhassa az erősebb fél: győztem.
De kik fogják fogyasztani a győztes és hazafias kultúrát a jövőben? Azok, akik szerint eleve nem is kellenek színészek, hiszen ingyenélő, tandíjat sem fizető, busás vagyonokat megkereső, de tehetségtelen emberekről van szó, akik elmehetnének lapátolni és dolgozni? Több kommentelő is ezt a javaslatot tette. Nemzetközi sikerek híján (?) pedig eleve nincs miről beszélni – fejtették meg ennél eredetileg egy kicsit egyszerűbb módon és alpáribb stílusban a lényeget „konzervatív” szakértők a különböző csoportokban vagy a cikkek alatt.
Keresztény és konzervatív körökben persze a szex sosem maradhat el. A színházakban „mint azt mindenki jól tudja” csak melegek „keltetődnek” és hát a szexuális zaklatás is mindig és csak is itt történik (a zaklatások kirobbanása idején persze mindez nyugatias/feminista túlérzékenységnek volt titulálva). Mindeközben mindennél érdekesebb a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál és a balliberális háttérhatalom által mozgósított diákok barikádjai. Legalábbis a Kossuth-rádión.
Összességében tehát az történt amire az elmúlt 10 évben szocializálódott és/vagy nyitott szemmel járók számíthattak.
Erővel és a megfelelő jogi háttér megteremtésével átveszik az intézmény irányítását. A meccs nyitánya a fejlesztési ígéretek ismételgetése, majd a tiltakozást meglátva háttérhatalmi félelmeket emlegetve, végül csak színtiszta cinizmus közepette vonul be a hatalom, hiszen azért teszik mert mást nem tehetnek. Rendet kell tenni. Nem színház az egész világ.
Maradnak az üres épületek. Úgy néz ki, hogy már csak ezeket lehet birtokba vennie az új kultúracsinálóknak, akiknek a kommentelői hevülethez és látásmódhoz passzoló filmeket és darabokat kell majd készíteniük, hogy sikeresek legyenek. Hogy legyen közönség és közösen épüljön ez az ún. hazafias kultúra, azokkal az értelmiségiekkel és művészekkel, akik eddig csak a pesti, zsidó, nemzetközi, balliberális és mindenféle elnyomás miatt nem tudtak kiteljesedni.
Már amennyiben ez a valódi cél, és nem csak egy újabb vadat kellett menetrend szerint elejteni a végtelen éhség csillapítására. De egy magyar egyetem elejtése, az kinek a győzelme?
***
Az írás kizárólag a szerző véleményét tükrözi.
