A rendszerváltáskor a pártok voltak azok a társadalmi szereplők, akik tulajdonképpen egymás között, tárgyalásos formában, de persze a „nép” támogatásával, részleteiben is megteremtették a demokratikus Magyarországot. A pártok kiemelt szerepe ezt követően sem csökkent, sőt mára odáig jutottunk, hogy pártot alapítani és választáson indulni akkor is megéri, ha az egyéni meggazdagodáson túl nincsen semmilyen politikai ambíciónk.
Régen elmúlt már az az idő, amikor titokban, poros könyvespolcok szegélyezte szobák zsúfoltságában; esetleg soha véget nem érő, a nemzet felemelkedését célul kitűző sátras előadások és megbeszélések során; vagy éppen egy teljesen véletlenszerű, éjszakába nyúló beszélgetésen a Ménesi úti kollégiumban alapítanak pártok, alapozzák meg hazánk sorsát. Mára a pártalapítás többségében nem ideológiák vagy ügyek mentén történik, nem a társadalmi csoportok képviselete, a szakpolitikai javaslatok elfogadtatása a cél, de még csak nem is a hatalom megszerzésére irányuló tevékenység. „Egy cél van csak”: egy kisszámú csoport számára gyors, könnyű és nagymértékű gazdasági haszonszerzés. Az ilyen típusú pártokat hívjuk kamupártoknak.
Magyarországon mindig is két csoportra lehetett osztani a hivatalosan létező, tehát a bíróság által bejegyzett pártokat. Vannak azok a pártok, amelyek képviselettel rendelkeznek a parlamentben, országos lefedettségük van az önkormányzati szinten, és persze ilyen széles körű országos szervezettségük is. Ezek azok a pártok, amelyeket mindannyian ismerünk, amelyekre akkor gondolunk, ha meghalljuk azt a szót, hogy „párt”.
Vannak azonban azok a pártok vagy pártszerű szerveződések, akik bőven a küszöb alatt vannak, és szinte teljes homályban tevékenykednek. Ismerünk, ismertünk ezek közül a pártok közül többet is, akik kis rétegpártként akár évtizedek óta részesei a politikai életnek, (ilyenek például a Thürmer Gyula nevével fémjelzett kommunisták is) és a pártalapítás normál természetéből adódóan mindig van jó pár új, eddig teljesen ismeretlen formáció is.
A 2010 után elfogadott új választási törvény viszont éppen az előbb említett, homályban mozgó politikai szereplők életét forgatta fel fenekestül. Már a 2014-es országgyűlési választások során is megmutatkozott az új választási rendszer egyik sajátossága: nagyon könnyű pártként elindulni a választáson.)
Ahol pedig a jogalkotó lehetőséget teremt, ott a lehetőséggel tömegesen élni is fognak: új, eddig sosem látott mennyiségű párt jött létre, indult el a választáson, majd pedig a felvett állami támogatást az igen gyatra eredmények ellenére sem fizették vissza teljesen. Ezzel egyenként akár több száz millió forinttal is megrövidítették az államkasszát. Az utóbbi 6 év nagy gazdasági és politikai biznisze lett a kamupárt vagy másnéven a bizniszpárt alapítás: ezek a szervezetek többmilliárd forintot nyúltak le pár választás alatt.
Habár a kamupártok történetét több ízben is feldolgozták két tényező ezidáig mindig marginális szempont volt: miért nem tesz ez ellen a jelenség ellen valamit az Országgyűlés; illetve, hogy milyen kihatása van ennek a teljes pártrendszerre?
Az első kérdés esetén a szokásos válasz, hogy bár 2017-ben és 2018-ban is lezajlottak jogalkotási folyamatok, amik névleg a kamupárt-jelenség felszámolására irányultak, ám valójában ennek eredményei igen csekélyek. Sem a pártok száma nem csökkent, sem pedig az eltűnt milliárdok nem találtak vissza az államkasszába. Ez, legalábbis az előbbi bizonyosan a kormánypártoknak érdeke, hiszen még a legkisebb támogatottságú kamupártok is az ő ellenzéküktől visznek el szavazatokat. Ráadásul a választási rendszer jellegéből adódó formális szabályrendszerben mindig a legerősebb pártnak, tehát a Fidesz-KDNP-nek kedvez az, ha minél inkább osztott, tagolt a pártrendszer egésze.
És persze ott van az a gazdasági szempont, ami igazán a szürke zónába tereli ezeket a pártokat. Ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor mondhatjuk akár azt is, hogy pusztán a könnyű haszonszerzés reményében játsszák ki a kamupártok vezetői a jogszabályok adta lehetőségeket (utólag persze már az Állami Számvevőszék sem tesz olyan vaskos lépteket ezen pártok felkutatása érdekében, mint a valódi pártok irányába), ám nyilván ebben a sokszor maffiaszerűen működő hálózatban is megjelenhetnek olyan valódi pártok, valódi politikai és gazdasági érdekcsoportok, akik a háttérben kötik össze a kellemeset a hasznossal. Magyarán, lehet, hogy a szavak szintjén és az őszintének tűnő állampolgári kezdeményezéseken túl, a politika rejtett világának, vagy legalábbis egy részének, igenis érdekében áll fenntartani ezt a struktúrát, mind formailag, mind pedig tartalmilag.
A másik kérdés, hogy van-e bármilyen kihatása a pártrendszer egészére ezeknek a pártoknak. A válasz a fentiekből következik: kevés kivételtől eltekintve a politika egészére csekély a hatásuk. Azontúl, hogy a kamupártoknak köszönhetően megszokottá váltak az asztalterítőnyi méretű szavazólapok, rajtuk olyan pártokkal, amiknek 80 százalékáról az átlag választópolgár még sosem hallott, és a politológus is csak jó 50 százalékukat tudja beazonosítani, érdemi befolyásuk a pártrendszer egészére nincsen (nem megfeledkezve a 2014-es Budapest 15-es egyéni választókör eredményéről).
Mindez pedig alapvetően befolyásolja az állampolgárok politikai rendszerbe és a pártokba vetett bizalmát. Nem arról van szó, hogy a magyar rendszer ne lenne elég nyitott (csak az utóbbi 10 évben a kezdeti négy helyett, ma már legalább nyolc pártnak van parlamenti képviselete), inkább az a probléma, hogy vannak olyan szereplők ezen a piacon, akik még kopogtatni sem szeretnének a kapun, megelégszenek a persely feltörésével és a gyors távozással.
