Könyvdarálás és nyilatkozatháború. Az elmúlt hetekben parázs vita alakult ki a Meseország mindenkié című mesekönyv megítéléséről. A téma különösen izgalmas pszichológiai szempontból, nem véletlen, hogy a szakmát művelők egy csoportja nyílt állásfoglalás keretén belül fejtette ki szakmai véleményét. Propagandaműről vagy egy ártalmatlan meséről van szó? Miért ennyire átpolitizált a téma? Hogy látja a pszichológia tudománya a kérdést 2020-ban? Erről beszélgettünk Nyúl Boglárka szociálpszichológussal, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének munkatársával.

Nyúl Boglárka szociálpszichológus, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének munkatársa

Kezdjük az elején. A pszichológus szakma olvasásra ajánlja az ominózus mesekönyvet, vagy jelezni szeretné, hogy nem veszélyes annak olvasása? Más szóval: mekkora az esélye annak, hogy valaki azért lesz homoszexuális, mert gyerekkorában felolvastak neki egy mesét, amiben a királyfi választottja azonos nemű?

Ez egy nagyon népszerű félelem, de aki ettől félne, azt a tudomány megnyugtatja, mert nincsenek jelenleg olyan tudományosan hiteles, módszertanilag megbízható kutatások, amik azt mutatják, hogy valakinek a szexuális orientációja megváltozna annak hatására, hogy találkozik homoszexuális emberekkel.

Jó, de mi a helyzet a kisgyerekekkel? Az ő orientációjuk eleve adott, vagy befolyásolhatják korai élmények, akár egy ilyen mesés történet?

A kisgyerekeknél is ez a helyzet. A könyv azért nem való nekik, mert nem az ő nyelvükön íródott, túl bonyolultak, hosszúak a mesék.

Egyáltalán mit tudunk jelenleg a kérdésről? Mi okozza, hogy valaki a saját neméhez vonzódik?

Ebben még nincs tudományos konszenzus, csak annyi, hogy bonyolult a kérdés. Az eddigi kutatások azt találták, hogy mindenféleképpen van valamilyen genetikai alapja a homoszexualitásnak, de nincs egy gén, amihez köthető, a genomban vannak közöttük hasonlóságok. Ugyanakkor mivel a genetika nem magyarázza a szexuális orientációt száz százalékban, a környezetnek is van szerepe. (Szakirodalom az interjú végén.)

Jogos a kormányközeli véleményformálók aggodalma? Egyre több a hagyományostól eltérő szexuális orientációjú/nemi identitású ember?

Az biztos, hogy többen mernek előbújni. A társadalom elfogadóbb az LMBTQ+ emberekkel szemben, mint például a II. világháború alatt, amikor halálbüntetés vagy kémiai kasztráció járt a homoszexualitásért. Gondoljunk csak Alan Turing-ra, aki a börtön és a „libidócsökkentést célzó hormonkezelés” közül választhatott. A melegjogi mozgalmaknak nagy szerepe van abban, hogy egyre elfogadottabb lett a homoszexualitás, a Stonewall riot-ot egyfajta fordulópontnak tartják, ennek az első éves évfordulóján tartották meg az első Pride felvonulást. De fontos lépés volt az is, hogy 1973-ban a homoszexualitás kikerült a mentális betegségek kézikönyvéből.

Ha ezek tudományos tények, miért nincs a témában szakmai konszenzus?

Szakmai konszenzus van, értékrendi nem feltétlenül.

A pszichológusok is emberek, sokan sokféle meggyőződéssel. De azt gondolom, hogy szakmailag senki nem gondolja, hogy a homoszexualitás betegség lenne.

Az értékrendi eltérések miatt ilyen átpolitizált a téma?

Ennek a témának (sem) kellene átpolitizáltnak lennie, de sajnos az. Az emberek között egyrészt ez okozza a különbséget. Másrészt, az emberek fenyegetve érezhetik magukat más csoportoktól, egyszerűen azért, mert mások. Az utóbbi években a közbeszédben megteremtett fenyegetettség érzés ezt csak még jobban táplálja. Ugyanakkor a pszichológus szakmai etikai kódexe azt mondja, hogy a pszichológus tartózkodik minden olyantól, ami „negatív diszkriminációt alkalmaz életkor, nem, nemi azonosság, szexuális irányultság, etnikum, kultúra, nemzetiség, vallás, fogyatékosság, gazdasági-szociális helyzet, vagy egyéb, a törvény által tiltott ok alapján.” Úgy gondolom, hogy ezt számos pszichológus érzi magáénak.

Ahogy lenni szokott, a vitázó felek ideológiai elfogultsággal vádolják egymást.

Lehetséges, hogy ez a vád, de a tiltakozó pszichológusok állásfoglalása tudományos tényeket vonultat fel, hiteles szakcikkek idézésével. Így ez nem ideológia, hanem tudományos érvelés. 

Létezik egyáltalán jobb és baloldali, vagy konzervatív és liberális pszichológia?

Inkább azt mondanám, hogy a szociálpszichológiát a története miatt jellemzi az, hogy arra keresi a kérdést, hogy hogyan csökkenthetőek a csoportok közötti konfliktusok, miért követik az emberek vakon a hatalmat és mikor válnak „gonosszá”. A II. világháború számos szociálpszichológiai kutatást inspirált, például, hogy hogyan történhetett meg a Holokauszt, miért tesznek alapvetően jó emberek elfogadhatatlan dolgokat. A kérdések most is hasonlóak: miért előítéletesek az emberek, miért érzik fenyegetve magukat más csoportoktól, miért gondolják azt, hogy nem lehet békében egymás mellett élni.

És általában jellemzi valamilyen szemlélet a pszichológiát? A kiinduló téma kapcsán azért olvashattunk már háttérhatalmakról, az érzékenyítés mögött megbújó gender- és meleglobbyról, egyszóval: a liberális befolyásról. Igazak ezek a vádak?

A pszichológia tudományos módszerekkel igyekszik megismerni a világot. Fontos, hogy nem előíró módon fogalmaz a dolgokról, hanem leírja a világban létező jelenségeket.

Ha a csoportközi konfliktusok témáját nézzük, akkor az is azt mondja, hogy a csoportok egymás ellen hangolása, az előítéletesség kirekesztéshez vezet. Ugyanakkor, ahogy említettem, van a pszichológusoknak egy etikai kódexe, amely kimondja, hogy a pszichológus arra törekszik, hogy mindenkit egyenlően kezeljen és ne diszkrimináljon.

Mit gondolsz, valódi problémáról van szó, vagy egy szakma képviselőit szeretné megosztani és meggyengíteni a politika?

Nem gondolom, hogy a pszichológus szakma lett volna a célpont. Ugyanakkor az valódi probléma, hogy úgy érzik, hogy egy mesekönyv ledarálható, és hogy olyan kijelentések hangozhatnak el politikusok szájából, amik elhangzottak.

Ezek a dolgok nem egy légüres térben történnek.

A legjobb, ha egy piramist képzelünk el, aminek körülbelül a közepén helyezkedik el a könyvek megsemmisítése. A piramis alját jóval ártatlanabbnak tűnő dolgok alkotják: vegyük alapul a romákat, mert a könyvben ez a csoport is megjelenik.
Az, hogy „cigány vicceket” mesélnek emberek, még nem tűnne hátborzongatónak, hiszen ezek „csak viccek” – mondhatja a mesélő. Holott ezek a viccek teremtik meg a normatív közeget annak, hogy az emberek azt érezzék, hogy lehet „cigányozni”. Mivel a „cigányozás” rendben van, ez megteremti azt az érzést, hogy nem gond, ha valakivel nem akarok együtt dolgozni, mert roma, és így tovább.
Mindig az alsóbb szint legitimálja a felsőbbet, így nincs egy üvöltő piros vonal, amire azt mondja az ember könnyen, hogy azt nem lehet átlépni, mert mindig piciket lép felfelé. Így járulnak hozzá a romákkal kapcsolatos viccek ahhoz, hogy emberek azt érezzék, hogy sokkal súlyosabb, akár a megsemmisítésükkel kapcsolatos hangok is rendben vannak. A könyvdarálás is legitimálja a felette lévő erőszak-formákat, ebben rejlik a tett veszélye.

Mi lehet az oka, hogy az állásfoglalást aláírók és az ellenpetíciót aláírók együttesen is kevesebben vannak, mint ahány pszichológus van itthon? Egyáltalán mennyire foglalkozik politikai ügyekkel ez a szakma?

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az ellenpetíciót nem pszichológusok között indították, biztosan vannak az aláírok között pszichológusok, de az nem egy szakmai állásfoglalás, hanem egy véleménynyilvánítás, amihez természetesen minden joguk megvan. Ezért fontos megkülönböztetni a pszichológusok állásfoglalásától, ami tudományos eredményekre támaszkodva íródott.

Azt gondolom, hogy vannak olyan ügyek, ahol meg kell szólalnunk, ha van mondanivalónk.

Úgy éreztük, szakmai kötelességünk felhívni az emberek figyelmét arra, amit a pszichológia mint tudomány mond ma arról, hogy miért fontos a tőlünk különböző vagy érintett csoport tagjaként a hozzánk hasonló karakterekkel való találkozás. 

És mennyire foglalkozik a politika a pszichológiával? Érdeke lehet itt is megvívni a kultúrharcot?

Erre nem tudok szakmai szempontból válaszolni.

Miért éri meg most ebbe beleállni?

Azért, mert nincs rendben, hogy téves, a tudomány mai álláspontjának nem megfelelő információk jussanak el az emberekhez. Ez szakmabeliként felelősségünk és kötelességünk is.

Fontos, hogy leszögezzük, mi nem támadjuk a hagyományos családmodellt, mi azt mondjuk, hogy ne legyen az sem támadva, aki nem abban él.

Sokszor szóba kerül az ellenségképzés mint politikai és egyben pszichológiai jelenség. Szerinted ki lehet most az ellenség? Konkrétan az LMBTQ+ emberek vagy azok, akik védik vagy képviselik őket?

Ezt majd a jövő eldönti, alapvetően az elmúlt pár év alapján az, akivel az emberek jobban mobilizálhatóak: menekültek, romák, LMBTQ+ emberek, de még folytathatjuk a felsorolást.

Tudsz ajánlani egy mesét, amit bármelyik világnézetű ember felolvashat a gyerekének, az garantáltan hozzátesz valamit a lelki és mentális egészségéhez? 

Erre személyesen tudok válaszolni, én az Avarbarna mesét nagyon szerettem. Ez a történet megmutatja azt, hogy egy kislány lehet, hogy nem szeret szép ruhákba öltözni, de szeret fúrni-faragni vagy fára mászni. Ezzel szerintem sokan tudnak azonosulni. A mese megmutatja, hogy sok nehézséggel találkozik, mert nem a tőle elvárt dolgokat csinálja. De ha egy elfogadó közegbe kerül, akkor ott kiteljesedhet és az ő meséjének is lehet „boldogan éltek még meg nem haltak” a vége.