Ugyan a post-truth új keletű trendnek számít, álhírek mindig is voltak és lesznek: már az ókorban is megjelentek, de vehetjük példaként akár a háborús propagandát is.
Álhírnek nevezzük a manipulált felvételeket, tartalmakat, továbbá a minden valóságalapot nélkülöző „híreket”. Fontos kiemelni, hogy a technológia és a közösségi média fejlődésével könnyebb lett a terjesztésük és a tartalmak gyártása is. A fogyasztók a közösségi média algoritmusai miatt a saját idea/vélemény-buborékaikba kerülnek, ezért túlnyomórészt egyoldalúan informálódnak a politikai eseményekről. A vélemény-buborékok erősen szelektálnak, így a szélsőségek felé haladunk, vagyis polarizálódik a gondolkodásmód és a hírek terjesztése is.
A Stanford Egyetem kutatásai kimutatták (melyek igen nagy számú, 18 000 fős csoportot figyeltek meg), hogy az iskolázottság és az életkor összefügg azzal, hogy ki mennyire képes jól differenciálni álhírek és valós hírek között. Ez a tendencia főként a tapasztaltabb és tudatosabb médiafogyasztásra vezethető vissza.
A kutatás arra is kitért, hogy mennyire differenciált az álhírek terjedése a különböző politikai nézeteket vallók között. Az eredmény szerint a konzervatív beállítottságúak fogékonyabbak az álhírekre a liberálisokhoz képest. Fontos szempont ugyanakkor az, hogy épp melyik politikai erő van éppen hatalmon, mivel a fake news terjedésének elengedhetetlen kelléke a bizalom, azaz az állami intézményekbe, és a politikai szereplőkbe vetett hit, továbbá a gazdasági helyzet megítélése.
A post-truth kampány sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a politikai szereplők extrém eszközökkel aknázzák ki a vélemény-buborékokban rejlő lehetőségeket. Jellemzően a populista retorika az, ami megfogja a fogyasztó közösséget, tehát akiknél bevált, azoknál el tudják érni, hogy jobban bízzanak az állami intézményekben, valamint az adott oldalhoz tartozó politikai szereplőkben.
A populizmus, a post- truth és a propaganda szinte kéz a kézben járnak: hasonló az eszköztáruk, vagyis valótlan ellenségképet kreálva, esetleg a némi valósággal rendelkező tények túl-exponálásával működnek. Fontos az elit megnevezése, szimbolikus arc adása és az ellenük való harc meghirdetése, valamint a legalsóbb rétegekkel való szembenállás - a középen állók egzisztenciális védelmének érdekében. Az ellenségkép abból épül fel, hogy vagyunk mi, a középen álló magyarok (a nép), van az elit (Brüsszel, Soros, ENSZ), akik fenyegetőek, mert nélkülünk akarnak dönteni a jövőnkről, és ők szabadítják ránk az alsó réteget (akik a bevándorlók). A populista politikusok leegyszerűsítik a híreket, hogy fogyaszthatóbbá, érthetőbbé váljanak, továbbá fontos szempont a célirányosság is.
A politikusok az emberek félelmeire, vagy irigységére alapozzák a retorikát. A félelem a lehatásosabb eszköz: éreztetik a fizikai, kulturális, illetve gazdaság fenyegetettséget is, hiszen mozgósítás nélkül politika sincsen. A tények nem fontosak, az érzelmek sokkal inkább számítanak, általában az emberek zsigeri félelme a legfőbb célpont. Az álhírek terjesztésére korábban az volt jellemző, hogy alulról-felfelé szerveződött. Magyarországon az utóbbi időben viszont sokkal jellemzőbbé vált a felülről-lefelé történő terjesztés, és sokkal meghatározóbban van jelen, mint az alulról-felfelé irány.
Az álhírektől senki sincs teljesen védve: az iskolázottabbak, a magasabb társadalmi státusszal rendelkezők is ugyanúgy elhihetik, mint bárki más. A saját magunk és ismerőseink által kreált vélemény-buborékok miatt, a preferált politikai oldalról jövő álhíreknek jobban bedőlünk, tehát kikapcsoljuk az oldalunkkal szemben a valós kritikai érzékünket.
A post-truth korszak egyben a jóhiszeműségen is alapul, hiszen nincs mindenkinek ideje (és kedve) ahhoz, hogy alaposan kövesse a politikai történéseket. Az átlagos médiafogyasztókról elmondható, hogy felületesek, sokszor a szalagcímnél sem jutnak tovább. Általánosságban azt is megállapíthatjuk, hogy ha az emberek hitelesnek vélik a forrást, akkor magát az információt is hitelesnek fogják hinni.
A korrekció, vagyis egy álhír lelepleződése önmagában nem segít sokat, hiszen legtöbben a kezdeti benyomásra alapoznak. A korrekciót továbbá nehéz alkalmazni (leghatásosabb talán ábrák formájában), és lényegesen kevesebb emberhez jut el, mint az eredeti álhír.
Azt biztosra vehetjük, hogy az álhírek terjedése nem fog stagnálni, sőt inkább addig fog fokozódni, ameddig nem sikerül jogszabályi keretek közé szorítva megfékezni a burjánzásukat. Ez pedig igen nehéz feladat elé állítja a jogalkotókat, hiszen az álhírek terjedése mögött súlyos politikai, de legfőképpen gazdasági érdekek húzódhatnak.