A politikai oldalak küzdelmei és versengése nem mai jelenség. Aki küzdelemmel elfoglalja a régóta áhított várat, törvényszerűen annak megtartásában válik érdekeltté. Az uralkodás velejárója a pozíció és a javak féltése, a státusz megőrzése iránti igény, míg akit kiebrudaltak, odakint rendezheti sorait és újult erővel láthat neki az ostromnak. Kérdés, hogy kit hajt a félelem és kit a gyűlölet, és ki mennyire képes szellemileg megújulni pozíciójában.
Kép forrása: Pixabay
Amerikában nem érdemes konzervatív és liberális kategóriáról beszélni, és a jövőben a világ többi országában is újraértelmezést kívánnak majd ezek a fogalmak – vallotta John Lukacs már 2005-ben. Igaza lett. A liberalizmus eladhatósága csökken és csökkenni fog, hiszen legfontosabb céljait teljesítette és azokat nagyrészt a jobboldal is magáévá tette. A működéséhez elengedhetetlen keretrendszer, a liberális demokrácia pedig fokozatosan átadja helyét a populista berendezkedéseknek.
A történelem mechanikus szemlélete nem célravezető, a „tézis-antitézis-szintézis formula talán logikus, de nem történelmi” (Lukacs, 2005; 2008, 198. o.). Ugyanakkor ha nem a forradalmak szerepét vizsgáljuk, hanem a jobb- és baloldal, vagy a liberális és konzervatív tábor viadalát, szemünk elé tárul egyfajta ciklikusság. Képzeljük el, hogy a két nagy, egymással szemben álló oldal örök küzdelme a nagybetűs vár bevételéért folyik, immáron több száz éve. Aki a várat éppen uralja, nem tehet mást, mint küzd annak megtartásáért.
Az ostromlónak pedig egyetlen cél lebeg a szeme előtt: elfoglalni a várat.
Hagyományosan a jobboldaliak féltek a világ átalakulásától, a XX. századra azonban változás állt be. A jobboldalt és képviselőit inkább a gyűlölet hajtotta, a félelem pedig a baloldal motorja lett. A status quo megőrzésében érdekelt jobb-/konzervatív oldal ellenfeleit így a „haladás”, a progresszió képviselőinek lehetett csak elkeresztelni, hiszen éppen ők ostromoltak és találtak ki rendszerdöntögető jelszavakat, ők használtak friss politikát.
Nyugaton a második világégést követően, és kiváltképp a ’68-asok megjelenésével a „haladók” diadalmaskodtak. Bevették a várat. Szükségszerűvé vált a helyzethez való ragaszkodásuk. A konzervatívok és a jobboldaliak kint ragadtak, de nem restelltek megújulni. A tanulságokat levonták, az ostromló üzemmód a sorok rendezését követelte meg tőlük. Jelenleg a világszerte – így itthon is – feléledő jobboldali (vagy legalábbis magukat annak hirdető) erők feltűnését és felemelkedését láthatjuk. Ezt a felemelkedést sok esetben kísérik anomáliák, cinizmus és trollkodás, de vegyük észre: a liberális demokrácia keretrendszerének hiányosságait és paradox módon a szabályait kihasználva, a korábban a várat birtokló elit cinizmusát eltanulva trollkodnak. Immáron a vár uraként.
Ezért is különösen érdekes a harmadik kétharmad után a baloldali médiatúlsúlytól, a liberális kultúrterrortól, az egyetemi szakok családrombolásától és az ellenzéki „erők” csapásaitól való félelem.
Mondjuk ki: itthon a jobboldal, a konzervatív erők diadalmaskodtak. Ezt a meccset megnyerték, már nyolc éve a váron belül vannak. És ott is lesznek még minimum négy évig. A kérdés leginkább az, hogy a következő választásig képes lesz-e bármilyen szellemi megújulásra odabent, vagy a korábbi, baloldali várkapitánysághoz hasonló eltunyulás, ötlettelenség, dogmatikus gőg és meghasonulás a következő lépés.
Vajon odabent a saját hatalmuk foglyaivá válnak-e?
Talán nem elhamarkodott kijelentés, hogy a liberalizmus és a szélsőséges jobboldal eszközeinek bekebelezésén túl a korábban említett és folytonosan kivetített félelem, illetve felfokozott harci morál pont ennek elkerülését szolgálja.
Ungár Péter pár nappal ezelőtti írásában a váron kívül rekedt (vagy bent még sosem járt) társait szólította fel politizálásra a moralizálás helyett. Az ostromlók zászlajára pedig a mértékletesség jelszót festené, tekintettel arra az ősi mondásra, hogy az ellenfelet nem az erős, hanem a gyenge pontján kell támadni. Tehát: ha nem tetszik, hogy a Fidesz egy vagy két témát szajkózik megállás nélkül, akkor ideje gondolkodni, dolgozni és saját narratívát gyártani, ugyanis
a kormány témái mentén a vár bevehetetlen.
Bárki is fogja vezetni ezt az ostromot, a bemutatott definíció szerint ő és csapata a progresszív szellemiség jegyében újulhat meg és választhat egy frissebb, energikusabb és ötletesebb taktikát. A próbatétel pedig az lesz, hogy tudnak-e élni ezzel a lehetőséggel, van-e ütőkártya, ami segíthet a létszámfölény és az erős vár ellenében, valamint ami az urnákhoz viszi a végvári csatát passzívan szemlélő vagy teljes közönyt mutató embereket. Afelől pedig nem lehet kétségünk, hogy a középkori harcokkal ellentétben nincs téli pihenő. A csapatok felszerelését és megerősítését már most el kell kezdenie mindkét oldalnak.
•••
A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.