Interjúnk első részében a populizmus térnyeréséről, a magyar nyelv elszigeteltségéről és a benne megjelenő traumatizált nemzettudatról beszélgettünk Forgács Józseffel, a sydney-i University of New South Wales szociálpszichológia professzorával. Új könyvének egyik, Lantos Dorottyával közösen jegyzett fejezetében (Understanding Populism: Collective Narcissism and the Collapse of Democracy in Hungary) a magyarországi helyzetet elemzik szociálpszichológiai szemszögből. De mit jelent a kollektív nárcizmus és hogyan függ össze nemzeti traumáinkkal? Interjúnk második része.
Mit jelent a kollektív nárcizmus fogalma és miként értelmezhető Magyarország esetében?
Több szociálpszichológiai kutatás igazolja, hogy bizonyos politikai kultúrákat (így Lengyelországot és Magyarországot is) jellemez a „kollektív narcizmus” érzése. Ilyenkor egy csoport a kisebbrendűségi érzést és áldozatmentalitást egy nagyzoló, másokat lenéző, a saját csoport nagyszerűséget és erényeit vizionáló csoportidentitással kompenzálja. Ez a tudati beállítottság Bibó szerint hajlamossá tesz egy fajta „politikai hisztériára”. Ebben az állapotban egy politikai közösség elszakad a valóságtól és egy illuzórikus gondolatvilágba menekül, saját erkölcsi nagyságát és kivételességét hangsúlyozza, nem képes a valós problémákra reális megoldásokat találni, és befogadóvá válik a csoportot dicsőítő hazug politikai propagandára.
Ez a pszichológiai fogalom és annak jelenléte általában megfigyelhető a magyar lakosság körében?
Igen, sok országos felmérés igazolja ezt a fajta paradox nemzettudatot. Gyakran a megkérdezettek nagy része negatívan, pesszimistán értékeli az ország gazdasági, politikai és közjogi helyzetét, ugyanakkor ez a mélyen kritikus értékelés jól megfér egy irreálisan büszke, másokat (különösen a szomszédos népeket) lenéző és az országot idealizáló fellengzős nemzettudattal. Érdekes például a „hungarikumok” furcsa kultusza. Egy reális önbizalommal rendelkező országnak nem lenne szüksége arra, hogy hivatalos bizottságok mondják ki, hogy melyik kolbászra, fűszerre vagy italra kellene mostantól kollektívan büszkének lenni.
Milyen történelmi okok és traumák fűtik a kollektív nárcizmust?
Az elmúlt ötszáz év többnyire kudarcos történelme (idegen elnyomás, vesztes háborúk, sikertelen forradalmak) nagy szerepet játszik a kollektív nárcizmus térnyerésében. A traumatikus történelmi élmények magyarázatot igényelnek, és a nárcisztikus, önigazoló magyarázatokat gyakran az igazságtalanság, az árulás, az erőtlenség és az áldozat témái köré építik.
Az ország jelentős területeinek elvesztése az első világháborút követő trianoni békeszerződésben máig egy fel nem dolgozott trauma.
A magyar nemzeti identitás válságban szenved, mert a többnyire kudarcos történelem nem ad meggyőző alapot a hőn áhított pozitív nemzeti identitásra. Így a magyar nemzeti öntudatot inkább kisebbrendűségi érzés, önbizalomhiány, mások hibáztatása és a reális történelmi értékelés megtagadása jellemzi. Ezt a kisebbrendűségi érzést és áldozatmentalitást kompenzálja egy nagyzoló, másokat lenéző, a nemzet kivételességét hangsúlyozó ideológia.
„Ebben az állapotban egy politikai közösség elszakad a valóságtól és egy illuzórikus gondolatvilágba menekül, saját erkölcsi nagyságát és kivételességét hangsúlyozza.”
Miért ne érezhetnénk magunkat áldozatnak ilyen történelemmel a hátunk mögött?
Az áldozatmentalitás és önsajnálat pszichológiai értelemben nagyon káros ideológiák, hiszen reménytelenséget jeleznek, azt sugallják, hogy tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megváltoztatni sorsunkat, és így nincs is reményünk, hogy saját erőnkből sikereket érjünk el, hiszen leküzdhetetlen ellenséges erőkkel nézünk szembe. Ez a „tanult tehetetlenség” állapota, egy olyan pszichológiai jelenség, ami mind az egyént, mind a csoportot eleve kudarcra kárhoztatja.
Persze, ellenségekkel tele a padlás. Viszont a kormány kommunikációja át van itatva erővel, cselekvőképességgel. Azt sugallja, hogy rengeteg globális jelenségnek ellen tudunk állni és Magyarország jelentős tényezővé vált. Ez nem csökkenti a tehetetlenség érzést a kormánypárti szavazók körében?
Ezek csak üres szavak, a kormánypropaganda mögött nem áll sem effektív kormányzati teljesítmény, sem hatásos külpolitika. Magyarország az EU GDP-jének kevesebb mint egy százalékát adja, és megítélése soha nem volt ennyire rossz a világban. Ahelyett, hogy a fejlett nyugati demokráciákhoz közelednénk, olyan elmaradt keleti diktatúrák kegyeit keressük, mint Azerbajdzsán, Törökország vagy Oroszország.
Azt is sokan mondják, hogy nem vagyunk szolidáris nép. A veszteségek, áldozatok miért nem növelik a saját csoporton belüli szolidaritást vagy a más csoportok iránti szolidaritást?
A szolidaritás hiánya részben az évszázadok óta tartó és a társadalmat atomizáló, infantilizáló autoriter rendszerek rovására írható. Ahova nem jutott el a felvilágosodás értékvilága és az egyén nem tanult meg autonóm módon viselkedni, hanem felülről várja a problémák megoldását, ott az emberek kevésbé éreznek felelősséget egymásért, hiszen maguk is kiszolgáltatottak.
Ha a világ igazságtalan, a politika pedig korrupt a magyarok szemében, - ahogy a fejezetben is említik - hogy lehet ilyen felhatalmazással kormányoznia bárkinek, nemhogy ugyanannak a vezetőnek, immáron 2010 óta?
Egy korrupt és autoriter vezető csak ott tud hatalmon maradni, ahol a választók egy része elfogadta, hogy a korrupció elkerülhetetlen, mert nincs tapasztalatuk racionális és átlátható politikai kultúráról. Így nagyon elterjedt a személyes tehetetlenség érzése is, sokan még választani sem mennek el.
Végignézve az előző 150 év történelmén azt látjuk, hogy három rendszer (Tisza, Horthy, Kádár) stabilan és hosszútávon működött. Most az általános választójog mellett, megszálló szovjet csapatok nélkül választunk egy elvileg elnyomó vezetőt és rendszert. Tényleg probléma ez? Vagy csak a sajátos magyar történelem és politika következménye?
Úgy tűnik, hogy a választók jelentős része generációk óta az autoriter, diktatórikus politikai rendszerekben szocializálódott, ezt tartja természetesnek, és így az alapvetően alattvalói viselkedési normák dominálnak.
A demokráciát is tanulni kell, szükség van egy független, magabiztos polgárságra, amely autonóm módon tud fellépni az államhatalommal szemben.
Sajnos ez nagyrészt hiányzik Magyarországon. Amit a miniszterelnök néha szándéktalan iróniával „polgárságnak” nevez, az egyáltalán nem a független polgárság fogalma, hanem pontosan az ellenkezője, a rendszernek kiszolgáltatott és behódolt kliensek osztálya.
Mi akkor végső soron a kapcsolat a populizmus, a történelmi traumák és a kollektív nárcizmus közt?
A csoport által elszenvedett negatív élmények, mint például a történelmi traumák, egy sérült és veszélyeztetett csoport identitáshoz vezetnek.
A kollektív nárcizmus ezt a sérült csoportidentitást van hivatva kompenzálni, amennyiben egy irreálisan pozitív csoportértékelés igényét fogalmazza meg.
Ezt az érzelmi igényt tudja aztán kihasználni a populista propaganda, mely a csoport áhított kiválóságát és erényeit, továbbá az ellenségekkel szembeni hősies kiállását célozza meg, akár a történelemhamisítás módszereivel is.
***
Forgács József a sydney-i University of New South Wales Scientia Professzora. Doktorátusát (D.Phil.), az oxfordi egyetemen szerezte, és fő kutatási területe a kísérleti szociálpszichológia, ezen belül is az emberek közötti viselkedés kognitív és érzelmi folyamatait tanulmányozza. Több mint 30 könyvet és több mint 250 tudományos cikket és könyvfejezetet publikált. Munkásságáért megkapta a tudományok doktora címet az oxfordi egyetemtől (DSc), az Alexander von Humboldt Kutatási Díját, a Kiváló Tudományos Munkásságért díjat, és a Rockefeller Ösztöndíjat, és tagjai közé választotta többek között az Ausztrál Tudományos Akadémia, a Magyar Tudományos Akadémia, a Pszichológiai Tudományokért Társaság, és az Amerikai Pszichológiai Társaság. Szerkesztője a nemzetközi „Frontiers of Social Psychology” könyv szériának (New York, Psychology Press), és a „Sydney Symposium of Social Psychology” szériának is. Kivételes kutatói teljesítményéért megkapta az Ausztrália Rend kitüntetést is