A Paradigma Intézet blogja

Bizonytalanság az iskolában

2020. szeptember 01. - Elek Bálint

Így, hogy a mai napon becsengetnek és megkezdődik a tanév, érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy hogyan fogunk visszatérni közel 6 hónap után az iskolapadban, mi vár ránk és az egésznek mennyi értelme van komolyabb óvintézkedések nélkül, miközben a koronavírus-járvány újra erőre kapni látszik. Ez pedig sok bizonytalanságot hoz magával a következő időszakra. 

Ahogyan azt már hallhattuk, a szakminisztérium részletes járványügyi protokollt készített az iskolák számára. Habár azt tudjuk, hogy protokoll nagyjából milyen szabályokat fog tartalmazni (tulajdonképpen csak speciális, egyedi esetben, már a fertőzések után vezetnének be külön szabályokat, minden marad a “megszokottban”), viszont az még nem látszik, hogy ez mire lesz majd elég. Elkerülhetetlen látszik, hogy az alsó tagozatosoknak, illetve iskolát kezdő gyerekeknek a hagyományos oktatás keretében induljon meg a tanév és kitartson legalább a tanév első részében. Horváth Péter, a Nemzeti Pedagóguskar (NPK) elnöke már korábban is kijelentette: a teljeskörű iskolabezárást, amire márciusban sor került, még egyszer megismételni egészen biztosan nem lehet. Szerinte azzal hogy az elsősök személyes kapcsolatfelvétel nélkül, online kezdjék meg a tanévet “elképzelhetetlen” és úgy tűnik ez ténylegesen megvalósul.

 

A márciustól júniusig tartó időszakot nézve: az általános iskolások, különösen az alsósok esetében a távoktatás miatt  szülők tömegei panaszkodtak túlterheltségről, hiszen figyelmüket még a home officeban sem tudták 100%-osan a munkára fordítani. A második hullámmal együttjáró, ehhez hasonló láncreakció-szerű folyamatot vélhetően sem az alsósok, sem a szüleik nem tudnának nagyobb áldozatok nélkül átvészelni, de a gazdaság is nagyon visszafordíthatatlan károkat szenvedne.

 

Ugyanakkor továbbra is fennáll az újabb vírus-gócpontok kialakulásának veszélye, hiszen a védőfelszerelést és fertőtlenítőket nélkülöző iskolánál ideálisabb hely nem igen van egy kórokozónak, ráadásul újra komolyabb szigorítások nélkül eresztenek össze sokszáz iskolást, akik március óta nem voltak ilyen közegben. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint a kormány és az operatív törzs folyamatosan megfigyelés alatt tartja a járvány alakulását, és ha szükség tartja, további intézkedéseket fognak hozni, ahogy pár esetben, igaz nem iskoláknál, hanem óvodák és egyetemek esetében már meg is hozták.

 

Felmerültek továbbá olyan elképzelések is, miszerint a felső tagozatosok és középiskolások számára, az egyetemistákhoz hasonlóan egyfajta hibrid oktatással is számolnak. Ez elvileg az egyik héten 3 és a másik héten 2 napi bejárást jelentene. míg a többi napon maradna a már tavaszról is jól ismert távoktatás valósulna meg. Talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyire lehet biztonságos egy terembe ülni az osztálytársainkkal, a másfél méteres távolság tartása nélkül, de az is sokakban felmerült, hogy a közös helyiségekben, folyosókon, udvaron, ebédlőben vajon elkerülhető-e, hogy esetleg egyetlen vírushordozó, ne adja át százaknak a betegséget? 

 

Azt bizton állíthatjuk, hogy a magyar oktatásban még soha senkinek nem volt ilyen évkezdése. A bizonytalanság és a félelem az oktatási rendszer minden szereplőjében megvan, talán most az egyszer tényleg mindenkinek a felelőssége, hogy az iskolák és az iskolások ne legyenek gócpontjai, a korábbinál jóval nagyobbnak ígérkező második hullámnak. Ugyanakkor örömre is van ok, hiszen közel 6 hónap után, újra van mód visszacsöppenni az iskolás létbe, reméljük ez minél tovább ki fog tartani.

 

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, gimnáziumi tanuló.

Be fog vonulni Putyin Fehéroroszországba?

borito.pngForrás:Vasily Fedosenko/Reuters (teljes kép: ld. lejjebb) & theatlantic.com

Aljakszandr Lukasenka fehérorosz köztársasági elnök augusztus 9-i, patyolat tisztának nem mondható hatodik megválasztása rendkívüli mértékű társadalmi mobilizációt váltott ki a lakosságból, ami megdöntötte a fehérorosz status quo-t vagy legalábbis azt megdönteni látszik. A Vlagyimir Putyin orosz elnök külpolitikai – de birodalminak is mondható – törekvéseinek tekintetében gyanúsan szoros orosz-belorusz jogi és gazdasági kapcsolatból arra lehet következtetni, hogy Putyin fontos szerepet fog betölteni a fehérorosz válság „megoldásában”. A kérdés az, hogy Putyin mérlege merre fog dőlni. Kivár, amíg a nemzetközi és belpolitikai aktorok végül az ő kottájából játszanak majd, ezzel kikerülve az esetlegesen felmerülő nyugati szankciók kellemetlenségét? Vagy a Krímnél „bevált” módszert fogja alkalmazni: bevonul Fehéroroszországba és kiterjeszti egyelőre csak ambicionált eurázsiai birodalmát?

Putyint nemzetközi szerződés kötelezi és morális küldetéstudat sürgeti a beavatkozásra.

Oroszország és Fehéroroszország szoros alkotmányos kapcsolatban áll. 1999. december 8-án – szűk egy hónappal Putyin elnökségének kezdete előtt – egy konföderációs szerződés jött létre a Lukasenka és akkor még Borisz Jelcin által vezetett államok között. Ahogy Lukasenka kiemelte, a szerződés jogilag kötelezi Oroszországot, hogy átfogó katonai segítséget biztosítson a másik szerződő fél, Fehéroroszország számára, amennyiben az külső erők által veszélyeztetve van. A „külső veszély” narratívát alátámasztandó, Lukasenka azzal vádolta a NATO-t, hogy csapatai az ország határán állomásoztak. Putyint azonban nem valószínű, hogy érdeklik a szabadon értelmezhető (mit jelent a „külső veszély” és ki határozza ezt meg?) nemzetközi szerződések.

jelcin_es_lukasenka_kezet_raznak_a_konfoderacios_egyezmeny_alairasat_kovetoen_1999_december_8_moszkva.jpgJelcin és Lukasenka kezet ráznak a konföderációs egyezmény aláírását követően (1999. december 8., Moszkva). Forrás: mojenovosti.com.

Egy értelmezés szerint Putyin az ún. „eurázsianista” politikai hagyomány szerint fog cselekedni, és elfoglalja Fehéroroszországot. Ennek magját Timothy Snyder (2019, 113. o.) történész parafrázisa foglalja össze:

Hosszú távon Eurázsia az EU-t egy szélesebb szövetségbe, „Európai Uniójába” kebelezi be Putyin szerint, az Atlanti- és a Csendes-óceán, a „Lisszabon és Vlagyivosztok” közötti „térbe”. Nem csatlakozni Eurázsiához „a szó legszélesebb értelmében vett szeparatizmus támogatása”, fejtette ki Putyin.

Snyder szerint Putyin ennek szellemében indította el 2010-ben az Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán közötti Eurázsiai Vámuniót (2014-től Eurázsiai Gazdasági Unió); annektálta 2014-ben a Krím-félszigetet és sürgette, sürgeti az orosz-belorusz integráció felgyorsítását. (Ezeknél persze gazdasági érdekek is közrejátszottak.) Tehát valószínűbb, hogy egy esetleges megszállás nem azért fog megtörténni, mert Putyin meg akarja menteni Lukasenkát, hanem mert az orosz-központú „Eurázsiát” akarja kiszélesíteni.

Putyinnak nem éri meg és nem is szükséges beavatkoznia.

Nem éri meg:

A Krími-félsziget 2014-es annektálása után az EU, az USA, illetve egyéb országok és nemzetközi szervezetek is szankciókkal büntették Oroszországot Ukrajnába való bevonulása miatt. Az ezt követő egy évben 50%-kal csökkent a rubel értéke, ami Oroszországot, de a tőle függő, egyes ex-szovjet országokat is nagyon súlyosan érintette. Amennyiben tehát szankciókkal fenyegetnek nyugatról, lehet, hogy nem éri meg Putyinnak bevonulnia Fehéroroszországba.

Putyin nem akarja a hátán cipelni a volt téesz-elnök gazdasági elképzeléseinek életképtelenségéből fakadó terheket. A már említett, húsz éve aláírt konföderációs szerződés egy Szovjetunióhoz hasonló mértékű integrációt helyezett kilátásba közös államfővel, törvényhozással, zászlóval, himnusszal, alkotmánnyal, hadsereggel, állampolgársággal és valutával. Az ambiciózus tervekhez képest azonban csak a személyek és munkaerő szabad áramlása valósult meg. A tervek megvalósításának elmaradásában közrejátszott, hogy a 2000-es évek elején Moszkva világszintre emelte a Fehéroroszországba korábban kedvezményesen exportált gáz árát és az utóbbi években csökkentette a segélyek mértékét, mivel a fehérorosz gazdaság hosszútávon fenntarthatatlan szovjet modellek alapján működik.

putin_lukasenko.jpgPutyin és Lukasenka. Forrás: apnews.com.ua

A társadalmi támogatottság egy másik nagyon fontos szempont az orosz államfő döntésének meghozatalában. Egy esetleges katonai akciót jóval kevesebben támogatnának, mint 2014-ben: a krími megszállást követően Putyin népszerűségi indexe rekord magasra, 89 százalékra ugrott. Egy orosz állami közvéleménykutató, a VCIOM kutatása alapján, az oroszoknak csak a 22 százaléka tartja Lukasenka választási győzelmét tisztának. Vagyis Putyinnak nem éri meg egy olyan szövetségest „megmenteni”, aki az orosz választópolgárok többsége szerint illegitim.

Nem szükséges:

Sokak érvelése szerint az EU és a NATO közeledése Putyin azonnali beavatkozását provokálná ki, mivel Oroszország a NATO mindennemű keleti terjeszkedését fenyegetésnek veszi. Ugyanakkor az EU és a NATO ezen potenciális gesztusa nem feltétlenül jelentené azt, hogy Fehéroroszország csatlakozna a „nyugati tömbhöz” (EU, NATO). Erre világít rá az Oroszországtól szintén erősen függő Örményország példája. Habár 2018-ban egy a nyugati liberális sajtó szemével is demokratikusnak számító miniszterelnök került az ország élére, orosz cégek irányítják a nemzeti gazdaságot és továbbra is a „keleti tömbhöz” (Független Államok Közössége, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) tartozik, így nem valószínűsíthető NATO-hoz való csatlakozása. Tehát a fehérorosz demokratikus átmenet meg tud történni a putyini érdekek (jelen példában a NATO be nem avatkozása) megvalósulásával párhuzamosan. Persze csak addig, amíg az új demokratikus kormányzat bele nem kezd a NATO- és EU-tárgyalásokba, ami – tekintve, hogy mekkora mértékben függ Belorusz Oroszországtól – nem tűnik reálisnak: egy demokratikus fehérorosz kormány nem valószínű, hogy tudna, de az se biztos, hogy akarna az orosz befolyástól függetlenedni.

A belorusz ellenzék hivatalos kommunikációjának nincsenek Putyin vagy Oroszország ellen irányuló követelései. Ezek három pontban összefoglalhatók: Lukasenka lemondása és közéletből való távozása; politikai foglyok szabadon engedése; szabad választások kiírása. A moszkvai Carnegie Központ elemzője szerint a fehérorosz társadalom általában véve nem orosz-ellenes, ezért egy orosz-barát vezető elvesztése nem jelentene különösebb problémát Putyinnak.

Habár a NATO terjeszkedése és egy demokratikus átmenet zavarhatja Putyint, az esetleges katonai beavatkozás súlyosabb szankciókat és támogatottság-veszteséget vonna maga után, mint amilyen előnyökkel járna az a Kremlnek és Putyinnak.

minszk_2020_augusztus_16.jpgMinszk, 2020. augusztus 16. (Vasily Fedosenko/Reuters)

A Financial Times (FT) érvelése szerint Moszkvának a legjobban az érné meg, ha egy meggyengült Lukasenka ki tudna egyezni az ellenzékkel és le tudná szedálni a jelenleg közel forradalmi hangulatban lévő lakosságot. Egyrészt ez legfeljebb ideiglenes megoldásként tud működni, tekintve, hogy Lukashenka nem valószínű, hogy lesz valaha is a jelenleginél népszerűbb: politikai karrierjének napjai meg vannak számlálva. Másrészt – ahogy az FT írta is – Lukasenka válságkezelő politikája nem a kiegyezés felé halad: vasárnap géppuskával a kezében érkezett rezidenciájára, miközben a közelben tízezren tüntettek ellene.

Nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel megválaszolni a kérdést, hogy be fog-e vonulni/avatkozni a Fehérorosz helyzetbe, annektálni fogja-e az országot Putyin. A jelenlegi viszonyokból, adatokból, üzengetésekből és gesztusokból azonban inkább az valószínűbb, hogy Putyin a kivárás politikáját fogja alkalmazni, és nem fogja elhamarkodni döntését.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, jelenleg Culture, Politics and Society szakon hallgató.

Felhasznált irodalom:

Snyder, Timothy. A Szabadság Felszámolása: Oroszország, Európa, Amerika. Fordította L’Homme Ilona. Budapest: XXI. Század Kiadó, 2019 (Eredeti kiadás 2018).

Szegényellenes algoritmusok?

Az angol A-level botrányról

Az Egyesült Királyságban a koronavírus-járvány miatt elmaradtak a felsőoktatási jelentkezéshez szükséges vizsgák. A tanulók ehelyett a tanáraik által megajánlott jegyekkel jelentkeztek volna egyetemekre. A háttérben a középiskolai jegyek évtizedek óta tartó inflációja húzódik, amit az angol kormány egy jegyszabályozó programmal igyekezett visszaszorítani idén. Azonban az algoritmus a tanulók közel 40 százalékának rosszabb eredményt adott, mint a tanáraik által ajánlott. A helyzetet bonyolítja, hogy sokan úgy vélik, az állami iskolákat különösen hátrányosan érintette a program. Ebben a cikkben megpróbáljuk kideríteni, hogy mi a helyzet.

4814.jpg

(Tüntető fiatalok az A-level vizsgák igazságtalan lepontozása ellen Londonban. Forrás: Guardian)

Az angol A-level vizsgák nagyjából a magyar érettséginek felelnek meg. Ezek során a diákok három kiválasztott, az egyetemi jelentkezésükhöz szükséges tantárgyból tesznek vizsgát. Azonban a rendszer évtizedek óta súlyos jegyinflációval küzd. Ahogy az alábbi táblázaton látszik, a legmagasabb, A és A* értékelések aránya harminc év alatt majdnem a duplájára nőtt.

alevel.png

(A-level jegyinfláció. Forrás: Wikipédia)

A jelenlegi konzervatív kormány kiemelt módon foglalkozik a témával. Az egyetemeken jelentkező, még nagyobb mértékű jegyinflációval szemben már tavaly tavasszal felszólalt a felelős államtitkár. Jelenleg a koronavírus-járvány bonyolította a helyzetet, ugyanis idén elmaradtak az A-level vizsgák, és helyette a diákok a tanáraik által megajánlott jegyekkel jelentkeztek az egyetemekre. Viszont a kormány az Ofqual statisztikai szoftverével szabályozta a jegyeket a jegyinfláció megelőzése végett. Ennek az lett a következménye, hogy az ajánlott jegyek majdnem 40%-át lerontotta az algoritmus. Hasonló a probléma Skóciában is, ahol 124,000 ajánlott jegyet utasítottak el. A különbség annyi, hogy míg a skótok fellebbezhetnek a döntés ellen, az angol társaiknak nincs lehetőségük rá.

A problémának különös színezetet ad, hogy mind a diákok, mind a szakértők nagy része szerint az állami iskolákat sokkal nagyobb arányban pontozzák le. E mögé nem nehéz belelátni egy elég elitista attitűdöt, ami nem lenne idegen Boris Johnson kormányától. Gavin Williamson, az oktatási államtitkár megvédte a programot, és azzal érvelt, hogy a lepontozás megszüntetése erodálná a jegyek értékét.

Az algoritmus egyébként úgy működik, hogy az iskola átlagos teljesítményének megfelelően súlyozza alul vagy felül a jegyeket. Ez a módszer azonban a leghátrányosabban pont az elvileg leggyengébbnek számító állami iskolák tehetséges diákjait érinti legrosszabban, hiszen az ő magas jegyeiket rontja le legjobban az átlaghoz képest a rendszer. Így a program még jobban ráerősít a már így is feneketlen szakadékra a privát- és az állami oktatás között, tovább csökkentve a már így sem rózsás brit társadalmi mobilitást. Tekintve, hogy a privát iskolákat csak az elit és a felső középosztály engedheti meg magának, érthető az állami sulis diákok panasza: a rendszer igencsak szegényellenes eredményeket hoz.

Valószínű azonban, hogy csak egy rendkívül rosszul optimalizált modellről van szó. Az állami iskolák alul pontozása arra utal, hogy a program nem képes mit kezdeni a kiugró adatokkal (az állami iskolákból származó jó tanulókkal), azaz tudja megfelelően súlyozni az aránylag nagyobb mértékű szórást. Ezenkívül a rendszer tökéletlenségét mutatja, hogy az Upreach kutatása szerint a niche tantárgyak, mint a latin nyelv vagy a klasszikus irodalom, jelentős mértékben felül lettek pontozva. Az összefüggés az, hogy mivel ezeket a tantárgyakat csak egy kevés privát iskola kínálja, ezért a program helyett szimplán elfogadták a tanárok által megajánlott jegyeket. Tehát a modell, még ha nem is szegényellenes indíttatásból fogant, mégis az alacsony jövedelmű diákokat diszkriminálja. Ahogy John Craven, az Upreach vezérigazgatója kifejetette: „egy múltbeli adatokon alapuló, hibás algoritmus igazságtalan módon pusztította el ezrek álmait”.

Ez az eset kiélezte az Egyesült Királyság régóta húzódó szociális válságát. A Visual Capitalist értékelése szerint az Egyesült Királyság sereghajtó a nyugati jóléti államok között társadalmi mobilitás terén (bár még így is a 21. helyen áll a 82 vizsgált ország közül). A társadalmi mobilitás hiánya viszont költséges, amit az alábbi ábra szemléltet.

socimob.png

(Az alacsony társadalmi mobilitás haszonáldozati költsége. Forrás: Visual Capitalist)

Gavin Williamson hétfőn nyilvánosan elnézést kért a diákoktól és belengette, hogy el fogják fogadni a tanárok által ajánlott jegyeket. Azonban ez sokaknak már nem elég, hiszen a botrány felszínre hozta az Egyesült Királyságot szétfeszítő egyik legfontosabb szociális problémát. Ahogy az egyik érintett diák kifejtette: „Amikor azt mondtam, hogy tönkretetted az életem, akkor egy szívtelen választ kaptam. (Williamson) csak folyamatosan azt mondogatta, hogy a rendszer szilárd, de később pedig azt mondta, hogy vannak hibák. Ha valami szilárd, akkor, hogy lehetnek benne hibák?”

Zárásként talán annyit lehetne elmondani, hogy az alapvetően semlegesnek szánt program, mivel nincsen jól optimalizálva, valóban szegényellenes eredményekre vezetett. Ahogy az egyik diák a kifejtette az Standard-nek, „a probléma nem az alul pontozás. A probléma az, hogy a szituáció kezelésének minden lépése rossz volt”. Az igazi bűnbak tehát Boris Johnson kormánya, aki a következetlen, naponta változó kommunikációjával felesleges zűrzavart és fájdalmat okozott több ezer tanulónak. Jelenleg csak remélni lehet, hogy az incidens elindítja a társadalmi párbeszédet a társadalmi mobilitás válságáról is.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, közgazdász hallgató.

Európa utolsó diktatúrájának felemelkedése és alkonya

Lukashenko rendszerének műkése és bukása

Hogyan működött az elmúlt pár évtizedben Európa utolsó diktatúrája? Hogy őrizhette meg stabilitását ilyen hosszan? Milyen irányban változhat az elmúlt hetek után a belarusz helyzet?

A belarusz tüntetések az egész világ figyelmét felkeltették, és rengeteg tudósítást olvashatunk, láthatunk róluk az elmúlt hetekben. Ebben a cikkben arra törekszem, hogy röviden bemutassam a belarusz politikai rendszer működését, és rámutassak, hogy az elmúlt hetek eseményei kivételes pillanatot jelentenek az ország történelmében, emellett az állam helyzetéből, és a nemzetközi politikai színtér szempontjából is érdekes kérdéseket vethetnek fel.

Az ország vezetője Alexander Lukashenko, aki elcsalt választások sorozatával őrizte elnöki székét 1994. július 20. óta. Lukashenkonak mindössze két év alatt sikerült felépítenie egy hatékony és stabil autoriter rezsimet, azzal, hogy csírájukban leépítette azokat a demokratikus intézményeket, amelyek így képtelenek voltak gyökeret verni Belaruszban a Szovjetunió összeomlása után. Az országban vezető párt, vagy pártok híján nem volt lehetősége kialakulni egy új elit rotációs rendszernek, így az újdonsült elnök a régi nomenklatúra elitjének fejet hajtó tagjait tartotta meg, emelte vissza pozíciókba. A gazdaságot, és különböző ágazatait pedig állami irányítás alá vonta, bár az állam önállóságát ebben a kérdésben meg lehetett kérdőjelezni a jelentős orosz befolyás miatt.

A konszolidáció és az állandóság biztosításához azonban egyéb intézményi beavatkozások is szükségesek voltak, ezekkel Lukashenko különösen eredményesen intézte kiépített rendszerének védelmét. Kezdetektől fontos eszköz a tüntetések megakadályozása, gyakran alkalmazott módszerek erre a pénzügyi fenyegetés, a munkahelyről, egyetemről való kirúgás, a tüntetések vezetőinek különböző eszközökkel való félreállítása (megrendezett perek és a propaganda, mely szerint a békétlenkedők paraziták) segítségével. Emellett a puccsok megelőzésére is gondot fordított Lukashenko, ezért a különböző rendvédelmi szervek tagjait időnként rotálja, komoly személyes testőrsége van, és örököst sem biztosít, akinek segítségével elvehetnék alóla az elnöki széket, így gyermekeit is távol tartja a politikától. A harmadik fontos tényező az orosz-ügy feszültségének kezelése, amelynek lényege, hogy az orosz fél ne kezdeményezhessen az esetleges belarusz rezsimváltás ügyében. Lukashenko ezzel kapcsolatban eddig többnyire sikeresen pozícionált.

11.jpg

forrás: The Moscow Times

A belarusz politikai rendszer érdekessége, hogy legálisan működik benne a parlament és az ellenzéki pártok is, a választási eredmények azonban feltehetőleg a kezdetektől befolyásolva vannak, és az ellenzéket is fékezik a választásokra való felkészülésben (például szigorú hatósági engedély kell az ellenzéki események megszervezéséhez). Nem erősödhettek meg a kormánypártnak esetlegesen kihívást jelentő pártok vezetői, hiszen a karizmatikus politikai szereplőket tudatosan ellehetetleníti Lukashenko (és itt nem csak politikai eszközökre kell gondolni, hanem különböző indokokkal való bebörtönzésre is). Az ellenzéknek pedig a hatalomra jutás reménye nélkül kevés a motivációja az összefogásra, így fragmentáltan, kommunikációs csatornák hiányával küzdve nem voltak képesek a választói bizalom megszerzésére, ezáltal pedig nem jelentettek valódi alternatívát.

A belarusz helyzet pár fontos elemét érdemes még figyelembe venni a jelenlegi események tükrében. Belarusz fontos védelmi pont nyugat és kelet között. Lukashenko felismerte a lehetőséget a szuverenitásban, Oroszországgal máig is próbált pragmatikusan egy elsősorban gazdasági központon nyugvó kapcsolatot fenntartani, helyzetét pedig Európa és Ázsia között regionális békefenntartóként próbálta kialakítani, és ezt megtámogatta a nemzetben uralkodó narratíva, amely szerint az ország stabilitása a legfontosabb (lásd. a békétlenkedőket parazitáknak könyveli el a kormánykommunikáció).

Oroszország területi hódítását az orosz-ukrán konfliktus kapcsán csak, de facto ismerik el, és libikóka-szerűen folytatnak diplomáciai kapcsolatot nyugat és kelet felé is. Ennek a nyugati nyitásnak a kezdete egyébként Putyin hatalomra jutásához köthető, hiszen a keménykezű orosz vezető elődeivel ellentétben nem nézett jó szemmel a belarusz külpolitika függetlenedési törekvésekre, így Lukashenko európai segítséggel akarta betölteni az oroszok által hagyott űrt. A társadalom véleménye változó, de a többség a történelmi kötődés miatt még mindig jobban ragaszkodik Oroszországhoz, és kevésbé fontos számára a nyitás Európa felé.

Változott emellett a gazdaság is, hatalmas állami cégek állnak a csőd szélén, sürgető a privatizáció kérdése, amely az állampolgárok részéről sem élvez támogatást, és valószínűsíthetőleg oligarchák uralmát segítené elő. Az elöregedő nomenklatúra nem tudta kezelni már ezt a helyzetet, és Lukashenko kénytelen volt bevonni a döntéshozásba fiatalabb, esetenként liberálisabb nézetekkel rendelkező személyeket.

A változás szelei felvetették a kérdést, hogy vajon milyen irányba tarthat az ország. Ezen a ponton pedig Belaruszt is elérte a vírushelyzet. Az elmúlt hónapok eseménysorozatát Lukashenko májusi bejelentése indította el, miszerint a választásokat augusztusban tartaná meg, egy világjárvány közepén, amiről korábban nyilvánosan kijelentette, hogy egy kitaláció.

Az ekkor kezdődő tömeges felháborodásoknak jó alapot jelentett Syarhey Tsikhanouski blogger munkássága is, aki a koronavírus kitörése óta járta az országot, azzal a céllal, hogy különböző városokban és falvakban beszélgessen emberekkel, hogy megtudhassa, mit gondolnak valójában az országukról, és hogy dokumentálja az ottani élet valódi arcát - az innováció hiányát, a szegénységet, a tehetetlenséget, a jobb életre való remény hiányát. Állítása szerint az emberek meglepően nyitottak, sőt lelkesek voltak azzal kapcsolatban, hogy elmondják a véleményüket, hiszen eddig nem volt olyan fórum, amin keresztül ezt megtehették volna. Később, május 6.-án Tsikhanouski bejelentette szándékát miszerint elindul az elnöki szélért Lukashenko ellen, fő szlogenje pedig „Állítsuk meg a csótányt”-t lett (ami az egyik emlékezetes videójából származik). Támogatására pedig maszkkal ellátott tömegek érkeztek, hogy összegyűjtsék a választási induláshoz elegendő aláírást. Nem meglepő módon Tsikhanouski-t nem sokkal később börtönbe zárták koholt vádakkal, ami lehetetlenné tette az elnökjelölté válását. Ami azonban elválasztotta ezt az esetet a Lukashenko diktatórikus rendszerében eddig tapasztaltaktól az az, hogy a belaruszok nem adták fel, és az ellenzéki mozgalmak tovább folytatták működésüket. Tsikhanouski letartóztatása után támogatói találtak módot a lendület fenntartására - beszervezték feleségét, Svetlana Tihanovskaya-t, hogy helyére lépjen, és elkezdték gyűjteni az aláírásokat, hogy részt vehessen a választásokon.

Az elcsalt választásról, a több hete húzódó tüntetéssorozatokról, az ezekre reakcióként érkezett erőszakos állami rendvédelmi lépésekről, Tihanovskaya külföldre meneküléséről, és Lukashenko bujkálásáról Törökországban rengeteg sajtótermék tudósítását olvashattuk az elmúlt hetekben. A kérdés adott: lehetséges vajon, hogy pár hónap eseményei nyomán megbukjon egy évtizedek óta hatékonyan működő államhatalmi rendszer?

Mint utaltam rá, a Lukashenko rendszer régóta begyűrűződő válságokkal is küszködött, emellett az elnök kora és örökösének hiánya is arra utalt, hogy a mostani formájában hosszú távon már nem fog működni a belarusz politikai rendszer. Erre a helyzetre érkezett meg a rendszer eddigi legnagyobb válsága. Lukashenko nyugati pozicionálása, és Oroszországtól való függetlenedés folyatásának terve kútba esett. Ha ez a válság nem következett volna be a 65 éves elnök akár még egy huzamosabb ideig hatalmon maradhatott volna az eddigiek mintájára, többé-kevésbé zavartalanul. Ez a helyzet viszont valódi politikai alternatívát hozott létre, a társadalmi ellenállás pedig felkeltette a nemzetközi színtér figyelmét.

285037.jpg

forrás: 112.international

Izgalmas kérdés, hogy a nemzetközi politikai szintér milyen hatékonysággal tud fellépni az egyre népszerűtlenebb diktátor ellen. A közös fellépés ügye nehéz, hiszen fontos biztonságpolitikai, stratégiai pontról van szó az Európai Unió és Oroszország (vagy nyugat és kelet) között, emellett pedig a vírushelyzet miatt a legtöbb ország inkább a belső ügyeivel van elfoglalva. Brüsszelben a belarusz válság több mint egy évtizede mond ellent az európai szomszédságpolitika elvi korlátjainak, és a Keleti Partnerség tehetetlenségére is rámutat arra vonatkozóan, hogy tekintélyelvű szomszédjaira bármilyen befolyást gyakoroljon. Az EU nagyszerű eszközei, a kereskedelem és az integráció kínálatai rendkívül gyengének bizonyulnak, amikor olyan államokról beszélünk, mint például Belarusz és Azerbajdzsán, amelyek kevésbé receptívek ezekkel az ösztönzőkkel szemben, és az EU-ban hiányzott az a stratégiai akarat, hogy az energia vagy a biztonsággal kapcsolatos diplomácia felhasználásával pótolja ezeket. A belarusz helyzet szankcionálásával kapcsolatban pedig megint terítékre kerülhet a kérdés, miszerint az EU külpolitikai infrastruktúrája képes e kezelni ilyen, és hasonló szituációkat.

Elnöki székének megőrzésében Lukashenkonak Putyin elnök nyomásgyakorlása lehetne utolsó mentsvára, csakhogy a két fél eltávolodása az elmúlt évtizedben, és Oroszország politikai érdekei nem mutatnak arra, hogy a belarusz elnök leváltását érdemes lenne megakadályozni. Oroszország érdeke a geopolitikai stabilitás, ennek érdekében pedig Putyin egy kontrollált, oroszbarát hatalomátadást vezényelhet le, melyet az is elősegíthet, hogy a belarusz ellenzék kifejezte szándékát, miszerint „kölcsönösen kedvező kapcsolatot” építene Oroszországgal.

„A legjobb opció az orosz kormánynak az, hogy kivárnak és előkészítik a Lukashenko-utódlást egy olyan rezsimnek, amely választási szempontból az ország oroszbarát többségére támaszkodna” - mondta a Financial Timesnak Dmitri Trenin, a Carnegie Moscow Center vezetője.

A belarusz politikai rendszer története tehát fordulóponthoz érkezett, ami hosszú távon azt is jelentheti, hogy az ország elindul a demokratizálódás útján. De ez a válság az európai országokat és Oroszországot is újra pozicionálásra késztette, így kérdés, hogy képes lesz e a volt szovjet ország e köztes állapotát megőrizni, vagy a labilis állapot Oroszország még nagyobb befolyásszerzéséhez vezet.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, politológus hallgató.

Források:

-Artyom Schreibman (2018)-The House That Lukashenko Built, The Foundation, Evolution, and Future of theBelarusianRegime

-https://hvg.hu/vilag/20200818_putyin_merkel_feheroroszorszag

-https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200820/kontrollalt-hatalomatadast-vezenyelhet-le-putyin-feheroroszorszagban-445538

-https://foreignpolicy.com/2020/06/04/belarus-protest-vote-lukashenko-stop-cockroach/?fbclid=IwAR3m9FgXsu6MBPml2e39_U59od7HJT-SR_1kJNOE5tWxcuIuPCXstkATSw8

-https://foreignpolicy.com/2020/07/24/belarus-unlikely-opposition-trio-challenge-lukashenko-election-protests/?fbclid=IwAR2ZP4q7hRPIj1FoEbNfEjAJKs2CKd5-wHqgdnAanGBS2anuOZucgQRlTxw

-https://foreignpolicy.com/2020/08/07/belarus-europe-elections-russia-pro-democracy-protests/?fbclid=IwAR04rMAImZhc57Sn16sHEG9-tajiVcrxCTx6RHMbZzzEa8za_WdaBgnVE6M

-https://444.hu/2020/08/14/reuters-csak-a-magyar-kormany-nem-buntetne-feheroroszorszagot

 

Meddig tudják a konzervatívok az Egyesült Királyságban tartani Skóciát?

2372002010974933807_4908355.jpgForrás: AFP/Getty Images

Július 30-án lemondott a Skót Konzervatív és Unionista Párt vezére, Jackson Carlaw, aki csak hat hónapig töltötte be a pozíciót. Carlaw-nak – mint nyilatkozta – arra a „fájdalmas konklúzióra” kellett jutnia, hogy jelen helyzetben nem ő az alkalmas személy arra, hogy a skót függetlenedés ellen kiállva vezesse a Tory-k (=Konzervatívok) skót alpártját. Ugyanis szerinte a 2021. májusában tartandó skót parlamenti választások kampányidőszakában egy „fiatalabb és frissebb hangra” van szükség. „Számomra semmi sem fontosabb annál, hogy kiálljak Skócia Egyesült Királyságban elfoglalt helyének ügye mellett.” Boris Johnson miniszterelnök azt mondta párttársáról, aki 1978 óta aktív tagja a Konzervatívoknak, hogy nagyon fontos „szolgálója” volt a pártnak. (BBC)

A Konzervatívok jelenlegi unionista és euroszkeptikus politikai termékkínálata Angliában és Walesben egyaránt mérhetően népszerű, azonban az Egyesült Királyság más részein, Észak-Írországban és Skóciában már kevésbé. Gyakorlatilag minden 2007 utáni skóciai politikai megmérettetés eredménye azt a gondolatot erősítette, hogy Skócia Egyesült Királyságról való leválása elkerülhetetlen és mindössze csak idő kérdése. A 2016-os Brexit-népszavazáson a skótok 62%-a szavazott arra, hogy az Egyesült Királyság maradjon az Európai Unióban; az egész Királyságban ez az arány 48.1% volt. 

Vagyis Skócia – akárcsak Észak-Írország – akarata ellenére lépett ki az EU-ból, amennyiben a népszavazás regionális eredményeit nézzük. A fő függetlenség-párti politikai erő, a Skót Nemzeti Párt (SNP) az elmúlt bő tíz év összes választásán a legtöbb mandátumot nyerte el a többi történelmi, mainstream párttal szemben mind a skót, mind a westminsteri parlamenti választásokon. Az SNP és a szintén unió-ellenes zöld párt politikusai a westminsteri alsóház 59 skót székéből 48-at (81.4%), a skót parlament 129 székéből pedig 67-et (51.9%) foglalnak el jelenleg. Röviden: meghatározó és az Egyesült Királyság egységére nézve veszélyes mértékű társadalmi támogatással bír a skót közélet szeparatista tábora.

Az elmúlt évek politikai eseményeinek sorában kivételt képez a magas részvételi arányú (84.6%) 2014-es Skócia függetlenségéről szóló népszavazás eredménye: a résztvevők többsége, 55.3% voksolt a függetlenség ellen. Az eredmény azonban nem jelenti azt, hogy Skócia nem fog leválni. A Panelbase júniusi és júliusi közvéleménykutatásai (ld. itt, itt és itt) ugyanis azt mutatják, hogy a biztos szavazók (akik egy tízes skálán 8-10-re mondják annak az esélyét, hogy elmennek szavazni) körében 3-7%-kal többen vannak a függetlenség-pártiak. A kérdés az, hogy a Skóciában kormányzó SNP-nek sikerül-e abban a pillanatban kiírnia népszavazást, amikor éppen többen vannak a mozgósítható függetlenség-pártiak, mint nem.

carlaw_johnson.jpgBoris Johnson és Jackson Carlaw könyökpacsiznak (július 23.) (Forrás: Twitter)

Itt jön vissza a képbe Carlaw lemondásának fontossága. A Konzervatívok – mint jelenlegi és az utóbbi öt év másodszámú pártja – a rajtuk kívül a Munkáspártból és a Liberális Demokratákból álló unionista koalíció kulcsfontosságú tagjai. Ezért sok múlik azon, hogy a májusi skót választásokon egy karakteres vezető nélküli, belső küzdelmektől meggyengült Konzervatív Párttal találja-e szemben magát az SNP. Ha az SNP egy többségi kormányt tud alakítani, vagyis a mandátumok több, mint 50 százalékát meg tudja szerezni, sokkal nagyobb politikai nyomást tudnak gyakorolni Johnson kormányára, hogy az népszavazást írjon ki (ti. a skót kormány nem írhat ki népszavazást, ez a központi kormányzat alkotmányos joga).

Lehetséges forgatókönyvek

Áprilisban megjelent tanulmányukban Anderson és Keil (2020) négy lehetséges forgatókönyvet határoz meg a jelenlegi alkotmányos válság jövőjére vonatkozóan.

  1. A 2021-es skót parlamenti választáson nagy aránnyal (többséggel) nyer az SNP, ami fokozná a Londonra helyezett nyomást, hogy népszavazást írjon ki. A szerzők nem tartják valószínűnek, hogy a válsághelyzetben született és folyamatos válságkezelésre (Brexit, koronaválság) kárhozott londoni kormány proaktívan hozzájárulna egy újabb kataklizmaszerű alkotmányos forradalomhoz: Skócia függetlenedéséhez. Az SNP-nek és vezetőjének, Nicola Sturgeon-nek viszont ez lenne az ideális, mivel így törvényes keretek között, az Egyesült Királyság alkotmányával összhangban tudna végbe menni a függetlenedési folyamat, ami óriási legitimitást adna egy független skót államnak. A választási esélyeket illetően annyit érdemes megjegyezni, hogy a Skóciában alkalmazott választási rendszer (Additional Member System, AMS) csökkenti egy többségi kormány megalakításának az esélyét.
  2. Unilaterális (London ignorálása) és a brit alkotmány szerint illegális népszavazás útján történő függetlenedés. Ezt Sturgeon elutasítja, mivel mint ahogy Katalóniában is történt, a népszavazás az unionisták bojkottjába torkollna. Az a 45-50%, aki a függetlenedés ellen szavazna, nem ismerné el az eredményt, illetve a nemzetközi diplomácia sem valószínű, hogy elfogadná az új állam létezését.
  3. A skót és westminsteri kormányzat közötti jogi „leszámolás” a bíróságokon a népszavazás-kiírási jog kapcsán. Ez jobb lenne mind az SNP-nek, mind egy lehetséges skót államnak, mint egy „illegális” függetlenedés, de a brit kormány beleegyezése nélkül nem lenne feltétlenül könnyű létrehozni és fenntartani egy független Skóciát. 
  4. Az utolsó lehetőség, hogy elveszti hatalmát az SNP a választásokon, ami ellehetetlenítené a függetlenségi mozgalmat és egy második népszavazást. Ez nem valószínű. A What Scotland Thinks augusztus 10-i adatai alapján a választók 47%-a az SNP-nek adná regionális listás szavazatát (minden pártnak egy-egy képviselőjelölti listája van Skócia nyolc választási régiójában) és 57%-a egyéni választókörzeti szavazatát. A második helyen lévő skót konzervatívok esetében ezek az arányok 21 és 20 százalékon állnak.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, jelenleg Culture, Politics and Society szakon hallgató.

Mégis kinek az országa?

Emlékezetpolitika és identitáskérdések az államalapítás ünnepén

 

A területi egység mellett az egy nemzethez tartozás érzése az, ami egyben tart és megőriz önállónak egy nemzeteket. De mitől érezzük egy nemzethez tartozónak magunkat? A szeretteink, az ismerős föld, vagy a közös nyelv miatt?  Ha csak az egységes Németország létrejöttét vizsgáljuk a 19. században, számtalan olyan intézkedést találunk, mely a közös identitást kívánta formálni. Talán nem is gondolnánk elsőre olyan jelentőségteljesnek, de ezek az intézkedések akkor ki kellett, hogy terjedjenek a közös mértékegység használatától egészen az iskolarendszer megszervezéséig, ami aztán alapul szolgálhatott a közös nyelv és tudásbázis kiépítéséhez. Egy ilyen közös identitást formál az is, hogy hívjuk magunkat, és mások hogy nevezik meg közösségünket.

Nevet adni valakinek ősi szokás, melyben benne rejlik a gesztus, akit elnevezek, hozzám tartozik. Gondoljunk csak arra, mikor a szülő nevet ad születendő gyermekének, vagy mikor házasságkötés után az asszony felveszi férje nevét. Ezek a gesztusok identitást határoznak meg, összetartozásról árulkodnak. Fontos azonban szétválasztani a két előbbi esetet. Mikor a gyermekünknek választunk nevet, az ő beleegyezése nélkül, egy számára előre elkészített keretbe érkezik, ami rendjén is van így, lévén, hogy mi felelünk érte öntudatra ébredéséig. Viszont mikor a házastársak veszik fel egymás nevét, önként választanak identitást, érett felnőtt ember módjára akarják kifejezni, hogy egymáshoz tartoznak. És nincs ez máshogy csoportszinten sem. Hogy elismernek-e minket olyan néven, ahogy mi hívjuk magunkat, valahol annak a jele, hogy felnőttként, legitim partnerként vagyunk kezelve a másik fél által. Az elnevezés gesztusának ez az az identitásalakító szerepe, ami miatt diplomáciai vita kerekedhet egy településneveket felsorakoztató emlékmű felett.

Trianon kerek évfordulóján valahol várható volt, hogy lesznek nézeteltéréseink szomszédainkkal, arra viszont talán senki nem számított, hogy épp egy félrefordítás lesz, ami elsőként okoz megosztottságot. A június elején felavatott sátoraljaújhelyi Trianon-emlékmű avatásáról posztolt képet Magyarország miniszterelnöke közösségi oldalán, melyen ez a felirat látható: „Fiume - Tengerre magyar!“. A kép több oldalon is felháborodást váltott ki a horvát sajtóban a félrefordításnak köszönhetően, mely így szól: „Fiume, a magyar tenger“. És bár elsők közt voltunk, akik független államként ismertük el Horvátországot a ’90-es évek elején, azért az ügyből kerekedhetett volna nagyobb purparlé egy olyan pattanásig feszült helyzetben, mint Trianon századik évfordulója. Egészen nagy szerencse, hogy a diplomácia nem csak nemzeti érzések, de gazdasági érdekek mentén is szerveződik, és azért a horvát GDP-nek még mindig igen nagy részét teszi ki a magyarokra épülő turizmus.

nemzeti_osszatart.jpg

 (A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. Forrás: Index.hu)

Egy ilyen szándékolatlan diplomáciai konfliktus után kérdés milyen lesz a nemzetközi sajtóban az államalapítás ünnepén leleplezendő azon emlékmű visszhangja, mely 12537 olyan település magyar nevét viseli magán (egy 1913-as jegyzék alapján) melynek egy része sosem volt magyar többségű, magyar ajkú, magyar öntudatú. A 20. század elején ugyanis az Országos Községi Törzskönyvbizottság a postai kézbesítést megkönnyítendő intézkedése során számtalan településnek adott új (magyar) nevet, ám ezek az elnevezések sokszor mindössze pár évig éltek, talán épp azért, mert nem gyökereztek mélyen magyar táptalajban.

Nehéz diplomáciai és identitáspolitikai kihívás egyensúlyozni egy ehhez hasonló nemzetközi helyzetben, különösen akkor, ha valamely aktornak feldolgozatlan sebei vannak az adott történelmi eseménnyel kapcsolatban. És mert két emberhez hasonlóan két nemzet közti jó kapcsolat is a helyes önismeretre épül, kezdjük most csak önmagunkkal. Egy a magyarok történelmi emlékezetével kapcsolatos kutatás 1900-tól napjainkig megjelent történelemkönyveket vizsgált a narratív tartalomelemzés eszközeivel, ami alapján megállapítható, hogy a magyarokat ért 20. századi traumák közösségi szintű feldolgozása éppen hogy csak kezdetét vette.

De mi lehet a feloldása egy ilyen helyzetnek?  Jó hír, hogy egyáltalán nem garantált a rossz viszony két nemzet közt akkor sem, ha az egyik fél kapcsolatukban áldozatként tekint önmagára, mint mi Trianon kapcsán. A kulcs abban rejlik, hogy a másikra hogy tekintünk, mint akinek szintén vannak sérelmei, vagy mint akiknek a történelme, és hagyományai arra sem teszik méltóvá, hogy az alapján saját nevén nevezzük.

Pénznyelő vagy létkérdés?

Mi lesz veled, európai innováció?

A legutóbbi EU csúcson az Európai Tanács az előzetes várakozásokkal ellentétben 13.5 milliárd euróval csökkentette a kutatásra és az Erasmus programra szánt pénzeket. Sokan újratárgyalást sürgetnek, míg mások nem tartják fontosnak a kutatás támogatását. Azonban az EU évek óta innovációs válságban van. Emiatt viszont csökkenő hatékonysággal küzd is, ami miatt lassan lemarad a vetélytársai mögül a globális piacon. Ezért rendkívül fontos lenne az EU-nak újraépíteni az innovatív iparágait – de a jelenlegi támogatáscsökkentés mellett ezt nehéz lesz kivitelezni.

 

A július 17-21 között tartott EU-s csúcson egy történelmi nagyságrendű, 750 milliárd eurós koronavírus-alapról döntöttek. A csúcs egyik váratlan húzása volt, amikor az Európa Tanács az előzetes várakozásokkal ellentétben jelentősen csökkentette a Horizon Europe csomagot, ami az EU kutatásra, innovációra, digitalizációra és az Erasmus oktatási programok támogatására létrehozott alap. A májusban előzetesen belengetett 94.4 milliárd euró helyett csupán 80.9 milliárdot szavaztak meg az EU-tagállamok vezetői. Az előzetes összeg jelentős része, 13.5 milliárd euró a tervezett koronavírus alapból jött volna, ám ennek értékét az utolsó pillanatban 5 milliárdra csökkentették. Emellett az EU hosszútávú pénzügyi alapjaiból finanszírozott maradékot is további 5 milliárddal, 75.9 milliárdra csökkentették. A sokat vitatott döntés remek alkalom arra, hogy feltárjuk az EU-s innovációs közeg jelenlegi helyzetét.

budget-chart-1_0.png

(Az EU-s új kutatási büdzsé evolúciója. Forrás: Sciencebusiness)

A helyzet

Jelenleg a három fő EU-s szerv, a Tanács, a Parlament és a Bizottság markánsan más álláspontot képvisel, habár ez nem értelmezhető homogén kiállásnak egy-egy szervezeten belül. A Tanács által előterjesztett javaslat előre várható módon felháborította a Parlament nagyobbik részét. Ez nem is csoda, hiszen ahogy a Sciencebusiness cikke érvel, a Parlament hagyományosabban jobban támogatja az innovációs kiadásokat.

David Sassoli, az EU Parlament elnöke a többségi álláspontot támogatja. Mindenekelőtt bátorítja azokat a képviselőket, akik visszaküldenék a Tanácsnak a javaslatot, és több kutatási pénz előteremtését szorgalmazza. „Ha kevesebb kutatás lesz, vajon ellenállóbbak leszünk a válságokkal szemben? Nem.” – nyilatkozta a Sciencebusiness-nek.

david-sassoli.jpg

(David Sassoli. Forrás: Independent)

Ahogy az várható volt, a kutatási lobbi sem örül a fejleményeknek. Marta Agostinho, a legnagyobb kutatási lobbikat tömörítő, EU-Life vezetője nyilatkozta, hogy megfelelő kutatásfinanszírozás nélkül kisebb lesz a realizálható gazdasági haszon.

Eközben Ursula von der Leyen, az EU Bizottság elnöke is fájdalmasnak nevezte a juttatások csökkentését, de nem mondott semmit arról, hogy mit gondol a parlamenti képviselők által előterjesztett alternatív javaslatról. Ez az aránylag finom kiállás némileg meglepő, hiszen a kutatási pénzek megnyirbálása  Von der Leyen politikai ambícióit is közvetlen veszélyeztetheti. Ahogy Prof. Kurt Deketelaere, a Legaue of Research European Universities (LERU) titkára mondta az Euronews-nak, a Von der Leyen elnöksége alatti két legfőbb bizottsági célirány a klímaváltozás elleni harc és a digitalizáció támogatása. Mindkettő igencsak függ az innovációtól és kutatástól.

Azonban nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kutatásra való költés a jelenlegi koronavírus-válság alatt is létszükséglet lenne. Dacian Ciolos, a liberális Renew EU parlamenti frakció elnöke szerint a jövőorientált programokra csak akkor éri meg költeni, ha biztosan van mögötte stabil pénzügyi háttér, és a Parlamentnek nem kellene „feláldoznia” a pénzt kutatásra, digitalizációra, illetve az Erasmus programokra. A nyilatkozata jól megfogja a Horizon EU-s csökkentést helyeslő hangokat, akik megtöbbször inkább a gazdaságot szeretnék bármi áron helyreállítani, mielőtt a hosszútávú kutatásfejlesztésekre költenénk. Ezzel szemben a kritikus hangok, ahogy azt korábban is láttuk Von der Leyen és Sassoli nyilatkozataiból, arról beszélnek, hogy az uniós gazdaság helyreállítását nem lehet véghez vinni az európai innováció fellendítése nélkül.

Ez a vita remek alkalom arra, hogy kiértékeljük az innováció szerepét az Európai Unió gazdaságában. A következőkben megpróbáljuk feltárni, melyik oldalnak van igaza.

 

Baj-e a kutatási pénzek megvonása?

A jelenlegi kutatási pénzek megvonása azért is meglepő lépés, mert az EU májusban még kifejezetten nagy kutatási büdzsével, 94.4 milliárddal tervezte kezdeni az új financiális kört. Az Európai Bizottság májusi tervezetük alapján még kifejezetten az innovációra helyezte volna a hangsúlyt a koronavírus elleni felépülésben. A mostani EU-csúcson viszont azt üzente a Tanács a kutatási pénzek csökkentésével, hogy a gazdaság gyors helyreállítása jelenleg fontosabb a hosszabb távú, jövő-orientált projekteknél.

Félő azonban, hogy a rövidtávú gondolkodás nem elégséges. Egyrészt ahogy például az Euronews elemzői írják az esettel kapcsolatban, az innováció csökkenése magával hozza a termelés hatékonyságát és a versenyképességét is. Ezáltal valóban, ahogy Sassoli mondta, az EU-s gazdaság kevésbé lesz ellenálló a jövőbeli válságokkal szemben.

innovation.png

(EU vs US, GNP/munkaóra. Forrás: OECD)

Az Unió innovációs problémái ráadásul mélyen gyökereznek. A McKinsey elemzői már a járvány előtt, 2019 októberében figyelmeztettek arra, hogy az EU hatékonysági zavarokkal küzd. Valóban, a fenti diagrammon látszik, hogy az európai termelékenység stabilan az amerikai alatt marad. A McKinsey elemzői ennek okaként az innováció hiányát jelölik meg. Ahogy az alábbi ábra is mutatja, az európaiak jóval kevésbé tartják innovatívnak a termékeiket, mint az amerikai társaik.

innovation.jpg

(Forrás: McKinsey)

Az innováció fontosságára további jó példa az, hogy szinte az egyetlen terület, ahol jelenleg az EU-s részvények különösen jól teljesítenek, azok az ESG (environment, social and governance), azaz a fenntartható megoldások részvényei. A Morningstar frissen közölt elemzése szerint általánosan is megugrott a kereslet az ESG részvények iránt, de az európai vállalatok különösen nagyot kaszáltak. Ezenkívül az is bizalomgerjesztő, hogy az elemzők szerint Európában indítják a legtöbb új ESG vállalatot. Nem véletlen, hogy a fenntarthatóság az egyik utolsó olyan terület, ahol az EU-s gazdaság még mindig az élvonalba tartozik.

A kérdés tehát az, hogy az EU képes lesz-e egyáltalán talpra állni a válság után a már meglévő, innovációdeficitből eredeztethető termelékenységi zavarai mellett is. Az bizonyos azonban, hogy a jelenlegi, szűkre szabott kutatási csomag keveset fog segíteni a már alapból is versenyképességi gondokkal küszködő európai gazdaságnak.

Az örmény-azeri konfliktusról: okok és következmények

Július 12. óta újabb határvillongásokra került sor Örményország és Azerbajdzsán határán. A két állam kapcsolata már a Szovjetunió felbomlása óta viharos, de a mostani konfliktus több szempontból is egészen újszerű. Ezért ebben az írásban a jelenlegi határvillongások kiújulásának okait és következményeit fogjuk feltárni.

armenia_image.jpg

Örmény katona a fronton. Forrás: Guardian

 

Előzmények:

A két állam viszonya gyakorlatilag már a sztálini éra óta romlik, ugyanis a szovjet diktátor autonóm tartománnyá nevezte ki Hegyi-Karabahot, ezt az örmény-azeri határon lévő, Azerbajdzsán fennhatósága alatt álló, de etnikailag többnyire örmény területet. 1988-ban, miután a Hegyi-Karabahi parlament megszavazta az Örményországgal való egyesülést, véres háború tört ki a két ország között, mely során az örmény és karabahi csapatok megszállták nemcsak Karabah területét, de Azerbajdzsán több más tartományát is. Ma Hegyi-Karabah egy, de facto független, habár de jure Azerbajdzsán részét képező terület.

 

A helyzet:

Kezdésnek fontos leszögezni, hogy bár az előző konfliktusokban jellemzően a kisebb és szegényebb Örményország kerekedett felül, Azerbajdzsán gazdasági előnye egyre inkább behozhatatlannak látszik. Nem elég, hogy az azeri népesség három és félszer akkora, mint Örményországé, de az ország számottevő olajvagyonának köszönhetően rendkívüli gazdasági gyarapodást ért el az utóbbi időben. Így eshetik meg, hogy Azerbajdzsán GDP-je jelenleg mintegy 190 milliárd dollárra rúg, míg az örmények egy szelíd 33 milliárdból kénytelenek gazdálkodni. Emellett, ahogy azt később bemutatjuk, az azeriek kezdik nemzetközi befolyássá változtatni a gazdasági erejük, ami nemzetközi beavatkozás esetén az irányukba billentheti a mérleget.

Jelenleg valószínűsíthetően már több tucat katona és számos civil halt meg mindkét oldalon, habár mind Örményország, mind pedig Azerbajdzsán igyekszik az ellenfél veszteségeit kihangsúlyozni, és a sajátjait elhallgatni. A konfliktus azonban több szempontból is újszerű: a bevetett fegyverarzenál immáron nem csak a korábbi határvillongásokban használt kézifegyverekben merül ki, hanem jelentős szerepet kap a legújabb katonai technológia, így az automata drónok, illetve a nehézfegyverzet, mint a tankok használata is. Ezek használata inkább az azeri oldalra jellemző, ami nem csoda: Azerbajdzsán az utóbbi években mintegy 2.7 milliárd dollárt költött a hadserege modernizálására, ami majdnem hatszor akkora, mint Örményország hadikiadásai. Mégis, a korábbi évekhez hasonlóan, az azeriek mintha nem tudnák a hadtechnológiai előnyüket kiiktatni: a napokban az azeri hadsereg egy magas rangú parancsnoka vesztette életét egy örmény, feltehetőleg drónnal végzett támadás során. Azonban egyelőre úgy látszik, hogy az azeriek jobban képesek tömöríteni a potenciális szövetségeseiket. Lássuk tehát a konfliktus világpolitikai szereplőit.

 

Nagypolitika:

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a közvéleményt váratlanul érte a konfliktus kiújulása. Washington kivár és a tárgyalás megoldást szorgalmazza, míg a két régiós hatalom, Oroszország és Törökország némileg válasza eltérő. Míg az Putinék az USA-hoz hasonlóan megbékélésre sürgetnek, mégis hadgyakorlatot tartanak a térségben. Emellett azonban jelzésértékű, hogy a hagyományosan örménybarát oroszok ezúttal nem Jerevánt, hanem Bakut értesítették a hadgyakorlatról (habár ezen a ponton elhamarkodottság lenne megítélni azt, hogy ennek mekkora valódi jelentősége van).  A törökök az azeri fél mellett foglalnak állást. Ez szintén rossz hír az örményekre nézve, hiszen egy, a korábbi éveknél aktívabb török beavatkozás harapófogóba szoríthatja őket. Emellett Iránban a lakosság egyharmadát kitevő azeri kisebbség tüntetésekbe kezdett, mind Teheránban, mind nagyobb vidéki városokban, katonai beavatkozást sürgetve. Félő, hogy a közelmúlt tüntetéssorozata miatt amúgy is kissé instabil teheráni rezsim engedni fog a követeléseknek, és aktívabb katonai jelenlét mellett dönt majd.

Energiapolitikai szakértők pedig egy kevésbé ismert, a háttérben meghúzódó okra hívták fel a figyelmet. A mostani konfliktus ugyanis nem a hagyományos Hegyi-Karabahi területen, hanem attól északabbra, az Kaszpi gázvezeték környékén zajlik. Különösen érdekes, hogy a harcok a gázvezeték újonnan megépült déli szakasza közelében folynak. Így nem nehéz összekötni a pontokat, miszerint a hagyományos vallási és etnikai ellentétek mellett a térség geopolitikai jelentőségének növekedése is szerepet játszik a villongások eszkalálódásában. A gázvezeték megszerzése az energiaszegény örményeknek különösen fontos lenne – kérdés az, hogy képesek lesznek-e rá a növekvő azeri és nemzetközi nyomás alatt.

 

Következmények:

Még nem látni tisztán a folytatást, azonban a konfliktus általános trendjei már kezdenek kibontakozni, láthatóvá válni. A két ország hagyományos ellentétjét fokozni látszik a két ország határvidékének megnövekedő geopolitikai jelentősége. Emellett jelenleg az azeriek szövetségi rendszere jobban tömörülni látszik, ami rossz hír az eddigi konfliktusokban a hagyományosan nyertes oldalnak kikiáltott örmények számára.

A magyar kormány, hiába tűzte zászlójára a keresztény közösségek védelmét, általában mégis a muszlim Azerbajdzsánnal tart. 2013-ban ugyanis az örmény kormány kérése ellenére Azerbajdzsánnak adtuk ki Ramil Szafarovot, az örmény katonatársát egy magyarországi képzésen hideg vérrel legyilkoló azeri őrnagyot. A jelenlegi konfliktus esetén azonban a mai napig nem született hivatalos kormányzati állásfoglalás, habár várható, hogy Magyarország ezúttal is a legfőbb régiós szövetségesével, Törökországgal együtt Azerbajdzsán mellett foglal majd állást.

Végezetül szeretettel ajánlom Önöknek Serj Tankian, a System of a Down rockzenekar örmény származású énekesének a karabahi konfliktusról szóló számát.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, közgazdász hallgató.

Rendőri rasszizmus és brutalitás: miért nem megoldás a rendőrség megszüntetése

Tegnaphoz képest két hónapja, május 25-én történt George Floyd halála, ami kirobbantotta az 1960-70-es évek óta nem látott kiterjedtségű rendőrségi brutalitás és rendszerszintű rasszizmus elleni tüntetéshullámot. Rengeteg javaslat és kezdeményezés született az elmúlt két hónapban, tágabb értelemben a ’60-as évek emberjogi mozgalmai, még tágabb értelemben a rabszolga-felszabadítás óta. Mivel évek-évszázadok óta nem történt gyökeres változás, sokan egy meglehetősen radikális elképzelés megvalósítását sürgetik: a rendőrség intézményének teljes megszüntetését. Megdöbbentő ötletnek tűnhet, de mérlegelése a probléma új aspektusaira világíthat rá.

header.jpg

Forrás: crimethinc.com

A mappingpoliceviolence.org által összegyűjtött statisztikák világosan és röviden összefoglalják a problémát:

  • Míg az amerikai népességnek csak a 13%-a, addig a rendőrság által 2013 után megölteknek a 28%-a volt fekete
  • 2019-ben 27 olyan nap volt, amelyiken a rendőrség nem ölt meg senkit
  • Háromszor nagyobb az esélye, hogy a rendőrség egy feketét öl meg, mint egy fehéret
  • 3-szor valószínűbb, hogy egy fekete fegyvertelen, mint egy fehér
  • A „rendőrtiszteknek meg kell védeniük magukat” nem kifogás: a rendőrség általi emberölés mértéke nem függ össze a bűnözés mértékével (ld. grafikon)
  • Azoknak a rendőröknek a 99%-a nem lett elítélve, akik embert öltek

rendorsegi_gyilkossag_per_bunozes.PNG

Forrás: mappingpoliceviolence.org

Az ún. police abolitionist mozgalmon belül elkülöníthetőek radikális és liberális elképzelések. Előbbiek a rendőrség teljes megszüntetését és különféle alternatívákkal való helyettesítését szorgalmazzák, mivel – szerintük – ha valami rendszerszinten romlott, azt nem érdemes tovább toldozni-foltozni; kizárólag a büntetésvégrehajtás, a faji-alapú társadalmi rend és az ezeket éltető kapitalista rendszer megszüntetése jelenthet megoldást. A liberális elképzelés ellenben nem törölné el a teljes intézményt. A társadalmi igazságosságot megfojtó, túlhierarchizált büntetés-végrehajtási rendszert alakítaná át inkább úgy, hogy több teret kapjanak az „emberibb”, megelőzés- és mentálhigiéné-alapú módszerek. Ide tartoznak például a problémamegoldásra szolgáló, prevenciós jellegű lakossági fórumok, hogy ne utólag, büntetés útján, hanem már a szabályszegés vagy bűncselekmény elkövetése előtt legyenek megoldva a problémák. Ha már elkövették, a fenyítés helyett a bűnelkövető társadalomba való visszaszokását és a társadalmi szabályok tiszteletének az elsajátítását kéne elősegíteni. Röviden: minimális büntetőjog, alternatív intézmények. A radikálisok tehát a meglévő rendszeren kívüli, a liberálisok pedig az azon belüli reformokban látják a megoldást.

A radikális For a World Without Police nevű szervezet – történelmi alapokra helyezve az érvelést, miszerint az amerikai rendőrség rendszerszinten rasszista – kiemeli, hogy a rendőri karhatalom Egyesült Államokbeli bevezetésére a rabszolgatartó társadalmi rend fenntartása okán volt szükség. A XIX. század derekán a javában zajló ipari forradalom melléktermékeként rohamosan nőttek a társadalmi különbségek, nőtt a szegénység, illetve egyre több rabszolgalázadással kellett szembenéznie a fehér vezetőrétegnek. Az elit vagyona és az azt konzerváló társadalmi rend védelmének érdekében egyre több államban vezették be a rendőrség intézményét vagy ahhoz hasonló karhatalmi intézményeket. A rabszolgatartó déli államokban ezeket „rabszolga-őrjáratnak” (slave patrol) nevezeték. A mind a mai napig fennálló probléma szempontjából fontos megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban még az általános rabszolgafelszabadítás és a polgári állam kiépülése előtt terjedt el ez a törvényvégrehajtási forma, így mindenképpen elmondható, hogy a rasszizmus rányomta bélyegét a rendszerre.

police-5.jpg

A slave patrol a korabeli ábrázolás szerint (forrás: crimethinc.com)

Megoldási javaslatok és radikális abolicionizmus

A kompromisszummentes radikális irányzat leginkább a mainstream elképzelések eredménytelenségére vagy elégtelenségére reagál. Habár ezeket fontosnak és szükségesnek tartják az irányzat képviselői, szerintük az összehangolatlan, inkonzisztens, szűk látószögű reform nem reform.

Egy régi követelést felfrissítve, az Amerikai Szociológiai Szövetség Faji és Etnikai Osztálya – egyéb szervezetek, aktivisták és gondolkodók mellett – a rendőrség katonai jellegének megszüntetésére szólította fel az állami és helyi önkormányzatokat, hogy a civilek és a rendőrség között kialakulhasson egy élhetőbb, jóhiszemű viszony. Mivel a szövetségi szintű törvényvégrehajtásért felelős állami szervek (pl. Federal Bureau of Investigation (FBI), Drug Enforcement Administration (DEA)) nem szólhatnak bele állami és helyi ügyekbe, ezeknek a reformoknak a jövője állami és helyi szinten dől el.

Egy biztonságpolitikai szakértő szerint (legalább) két oka van a túlzott katonai jellegnek. A 2000-es évek elején az Afganisztánban és Irakban harcoló katonák nagy része rendőrként folytatta pályafutását. Ha egy erőszakos tüntetőtömeggel találják szemben magukat, sokukban a háborús élmények és protokollok kerülnek felszínre, és esetlegesen a kelleténél erőszakosabb tömegoszlatási módszereket alkalmazhatnak. Ezen túl, a rendőrség fegyverarzenálja indokolatlanul militarizált, ami abból ered, hogy rendszerint náluk landolnak az amerikai hadipar katonaságnak szánt arzenáljának maradékai. Így a rendőrség képe nem biztonságérzetet, jóhiszeműséget, hanem inkább félelmet kelt a lakosságban. Ez egy egyértelmű tömeglélektani magyarázata a mostani tüntetéseknek.

Kérdés azonban, hogy az önkormányzatok, akiknél reklamálnak demilitarizáció-ügyben hogyan kerülhetik meg a hadiipar érdekeit, ha egyáltalán szándékukban áll. A radikális abolicionisták szerint ebből kifolyólag kizárólag a tágabb struktúra, vagyis a fehér felsőbbrendűséget hirdető kapitalista társadalmi rend és állami intézményrendszer megsemmisítésével reformálható meg igazán a rendőrség.

gettyimages-1216620279.jpeg

Forrás: Ricardo Arduengo/AFP/Getty Images

További frusztrációra és – különösen a színesbőrűekre tekintettel – félelemre ad okot, hogy gyakorlatilag szankcionálhatatlanok az indokolatlan erőszakot alkalmazó rendőrök. George Floyd meggyilkolása előtt, Derek Chauvin ellen tizennyolc panasz érkezett és két fegyvertelen őslakos indián származású civilt ölt meg. Habár elképzelhetetlennek gondolnánk, a jelenlegi szabályok szerint nem tiltott alkalmazni a rendőrségnek ilyen vagy hasonló előélettel rendelkező rendőrtiszteket.

A „Defund the police” szlogennel fémjelzett mozgalom elvenne a rendőrség támogatásából, és a megelőzésre fókuszáló, társadalmi változást előidéző projektekbe fektetne, amik elősegíthetnék a bűnelkövetés mértékének csökkenését. Az LA for Youth például a Los Angeles megyei törvényvégrehajtási büdzsének egy százalékát vagy annak egy 100 millió dollár nagyságú részét 25.000 munkahely megteremtésére és egyéb hasonló projektekre fordítaná.

A rendőrség megszüntetése a rendőrség létrejöttéhez vezet

Habár a radikális oldalnak abban igaza van, hogy a társadalmi-gazdasági valóságon kívül nem értelmezhető a rendőrség, ezáltal nem is igazán megreformálható, rengeteg nyilvánvaló problémával jár annak megszüntetése. Ezeket a seattle-i (Washington) Capitol Hill városrészében kialakított autonóm zóna (CHAZ) története kiválóan szemlélteti.

A városrészen belüli hat háztömbnyi területen június 9. és július 1. között egy „no-cop” zónát alakítottak ki Black Lives Matter tüntetők és egyéb anarchista szervezetek. Ezt a tüntetők és a rendőrség sokszor halálos következményekkel járó összecsapásai előzték meg. Június 5-én 30 napos könnygázhasználati tilalmat kellett elrendelnie a polgármesternek, mivel a szükségesnél többször használt a rendőrség könnygázt, villanógránátot és paprikasprayt. Ennek ellenére, a Seattle Times tudósítása szerint a következő napokban könnygázt és villanógránátot vetett be az immár városi, megyei és állami erőkkel kiegészült rendőrség. Június 8-án a helyzet deeszkalálása érdekében elhagyta a rendőrség a kelet-seattle-i kerületi rendőrőrsöt és az akörüli hat háztömbnyi területet. A helyi rapper, Raz Simone vezette tüntetők másnap decentralizálták a helyi önkormányzatot egy rendőrség nélküli városnegyed kialakításának a céljából. Követeléseik magukba foglalták:

  • A lakásbérleti díjak kontrollálását, hogy ne szálljanak el az árak;
  • A dzsentrifikáció visszafordítását, azaz annak megakadályozását, hogy a középrétegek külvárosba költözésének következtében gettósodjon a belváros;
  • A rendőrség megszüntetését vagy támogatásának leállítását;
  • Közegészségügyi rendszert;
  • A marihuána-birtoklás és hatóságoknak való ellenszegülés miatt börtönbüntetést töltő foglyok szabadlábra helyezését

Utóbbi követelésnek a háttere, hogy az USÁ-ban az ún. crime bill többéves börtönbüntetés kiszabását teszi lehetővé ilyen vagy hasonló súlyosságú szabályszegések miatt. Ennek is betudható, hogy az USA minden más államnál több embert börtönöz be, a globális börtönpopuláció 25 százaléka Egyesült Államokbeli börtönökben van. Az 1994-es crime bill, ami a színes bőrű embereket kifejezetten hátrányosan érinti, lehetővé tette, hogy a legapróbb tettekért börtönbe kerüljenek az elkövetők. A törvény egyébként központi szerepet kapott a Trump és Biden közötti kampánycsatározásban.

960x0.jpg

Forrás: Anadolu Agency/ Getty Images

Seattle-re visszatérve, míg június 14-én ünnepi hangulatról számolt be az USA Today, 20-án, 21-én és 23-án lövöldözésekig fajult a tüntetés a zónán belül és annak közelében, ami a tüntetők területvesztéséhez és néhány tüntető távozásához vezetett. Június 22-én az Associated Press azt írta, hogy a hangulat megváltozott: a tüntetők egy radikálisabb csoportja meneteléseket szervezett és fegyveres őrséget állítottak fel a rend fenntartásának érdekében. Egyes hírforrások arról számoltak be, hogy a mozgalom/kommuna vezetője, Raz Simone rapper zsarnoki módon viselkedik pozíciójában. Ezt követően a polgármester – aki egyébként eleinte azt nyilatkozta, hogy „party” hangulat van, nincs szó fegyveres hatalomátvételről, és hogy biztonságban van mind a tömeg mind a lakosság – a zónába való bevonulásra tett ígéretet. Az egy héttel későbbi, június 29-i lövöldözés volt az utolsó csepp a pohárba: egy 16 éves fiú a kórházba szállítást követően belehalt lőtt sebeibe (nem lehet tudni, ki volt az elkövető) és egy 14 éves fiú, szintén lőtt sebekkel intenzív osztályra került. Pár nappal ezután, július elsején visszaszerezte a rendőrség a területet és a rendőrfőkapitányság épületét, a tüntetések azonban folytatódtak.

Vagyis: a „no-cop zone” kialakítása végsősoron ahhoz vezetett, hogy mivel a rendőrség távolléte nélkül nem lehetett fenntartani a rendet (a helyi vállalkozások tulajdonosainak például magáncégeket kellett megbízniuk biztonságuk fenntartása érdekében), a tüntetőknek fegyveres őröket kellett az autonóm zóna szélére vezényelni hasonló indokból, mint amiért a rendőrség létezik – ez a rendfenntartás, azaz a rend fenntartása. A rendőrség teljes megszüntetése nem lehetséges, mivel minden ember, legyen bal- vagy jobboldali, anarchista vagy fasiszta, igényli a biztonságot, ami pedig nincs biztosítva rendőri karhatalom nélkül. Márpedig saját fegyveres őrségüknek a felállítása után nem mondhatják a mozgalom/kommuna tagjai, vezetői, hogy sikeres volt a „no-cop” zóna felállítása: mindegy milyen ruhában vannak, milyen szervezetet alkotnak, a kommuna fegyveres emberei ugyanazt a célt szolgálják, mint a rendőrség. Ők ráadásul politikai alapon és egy konkrét politikai cél és társadalmi rend fenntartása érdekében lettek felállítva. Egyébként pont úgy, ahogyan a 19. századi slave patrol-ok és részben a rendőrségi szervezetek is.

seattle-east-precinct-620-rantz-620x370.jpg

Seattle Police People Department East Precinct (Forrás: mynorthwest.com)

Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy egy rendfenntartó intézmény – legyen az a rendőrség vagy bármi más – mennyire van átitatva a rasszizmus mérgével, és hogy annak (rendőr)tisztjei mennyire érzik magukat felhatalmazva arra és mennyire vannak felhatalmazva arra (merthogy a szankcionálhatóság hiánya felhatalmazást jelent), hogy a szükségesnél/legálisnál erőszakosabb rendfenntartási, akár tömegoszlatási módszereket alkalmazzanak. Habár a rendőrség eltörlése lehetetlen (mint láttuk Seattle-ben), annak megreformálása nem feltétlenül az: évtizedek óta ugyanazokat a megoldásokat szorgalmazzák az aktivisták és gondolkodók, mégsem látszanak megoldódni a rendőri brutalitáshoz és rasszizmushoz kapcsolható problémák. Hat éve, miután a fekete Michael Brownt lelőtte egy fehér rendőrtiszt, ugyanígy az utcára vonultak az emberek és ugyanezekért a reformokért kiáltottak. Most, hogy két hónap után relatíve lecsendesedni látszanak a kedélyek, nem látni még, hogy mennyivel fog tudni több eredményt elérni a mostani tüntetéshullám, mint a hat évvel ezelőtti, de az őszi választások előtti időzítés és a nemzetközi közvéleménytől kapott figyelem és szolidaritás nem rontja esélyeit. Az viszont biztos, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem fogják elbocsájtani az összes rendőrt holnap. Ha mégis, a lakosság holnapután odaadja fegyvereiket és felhatalmazásukat egy más néven futó rendvédelmi szervezetnek. A rendőrség megszüntetése lehetetlen, mert a biztonságérzetet igénylő társadalom újjászervezi azt.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, jelenleg Culture, Politics and Society szakon hallgató.

Források:

Buggs, S. G. et al. (2020) ‘Systemic Anti-Black Racism Must Be Dismantled: Statement by the American Sociological Association Section on Racial and Ethnic Minorities’:, Sociology of Race and Ethnicity. SAGE PublicationsSage CA: Los Angeles, CA. doi: 10.1177/2332649220941019.

Chazkel, A., Kim, M. and Paik, A. N. (2020) ‘Worlds without Police’, Radical History Review, 2020(137), pp. 1–12. doi: 10.1215/01636545-8092738.

Dwilson, S. D. (2020) ‘“You’re Now Leaving the USA”: Capitol Hill Autonomous Zone Map in Seattle’, Heavy.com, 10 June. Available at: https://heavy.com/news/2020/06/capitol-hill-autonomous-zone-chaz/ (Accessed: 24 July 2020).

Hu, J. C. (2020) What’s Really Going On at Seattle’s So-Called Autonomous Zone?, Slate Magazine. Available at: https://slate.com/technology/2020/06/seattle-capitol-hill-autonomous-zone-occupied-protest.html (Accessed: 24 July 2020).

Journal, C. F. R. is a contributing editor of C. et al. (2020) Antifa Activists Claim First Territory in Seattle, City Journal. Available at: https://www.city-journal.org/antifa-seattle-capitol-hill-autonomous-zone (Accessed: 24 July 2020).

McDowell, M. G. and Fernandez, L. A. (2018) ‘“Disband, Disempower, and Disarm”: Amplifying the Theory and Practice of Police Abolition’, Critical Criminology, 26(3), pp. 373–391. doi: 10.1007/s10612-018-9400-4.

The Economist (June 4th 2020 edition) ‘How to fix American policing’. Available at: https://www.economist.com/united-states/2020/06/04/how-to-fix-american-policing (Accessed: 24 July 2020).

Az elefánt a szobában, amiről nem tartanak sajtótájékoztatót Brüsszelben

Nagyon örvendetes a hét elején elért megállapodás, de a kisembereket alig fogja érinteni - nem úgy, mint a megszorítások, különösen a déli államokban, írja Jánisz Varufákisz baloldali sztárközgazdász.

File:2019-04-13 Yanis Varoufakis by Olaf Kosinsky-0658.jpg ...

Jánisz Varufákisz - fénykép: Olaf Kosinsky

A péntek óta tartó, éjjel-nappal rövid megszakításokkal folyó európai csúcstalálkozón a tagállamok kormány és államfői kedd hajnalra értek el megállapodást az Európai Unió következő hétéves költségvetéséről, és a koronavírus utáni segélyalap mértékéről és összetételéről. Utóbbi főösszege nem változott, a tagállamok Angela Merkel keménykezűségének köszönhetően (a csúcstalálkozó előtt voltak hangok már Németországból is, miszerint csökkenteni kéne ezt az összeget), maradt 750 milliárd euró – ennek csupán az összetétele változott: a vissza nem térítendő támogatás összege 500-ról 390 milliárd euróra olvadt, a visszafizetendő hitel összege pedig 250 milliárdról 360 milliárdra nőtt.

Erre reagált személyes blogján Jánisz Várufákisz, aki a baloldali Sziriza kormány pénzügyminiszteri pozícióját töltötte be 2015 januárjától lemondásáig, ugyanazon év júliusáig. Írásában felhívja a figyelmet az elefántra a szobában, amiről senki nem beszél a megállapodás fölött érzett eufóriában: az összeg nettó költségvetési hatása alig 1 százalék, miközben a Bizottság optimista becslései szerint az EU tagállamok idei átlagos GDP visszaesése 8 százalék lesz – a gyors visszapattanás szinte esélytelen, ezért a jövő évre is átlag 4 százalék visszaesést prognosztizálnak. Az eurozóna 2021-es költségvetéséből tehát átlag 4 százalék fog hiányozni. Ez csak az átlag: Görögország és Olaszország kasszájából a Bizottság szerint 2020-ban 15 százalék fog hiányozni, 2021-ben 8 százalék. Annak érdekében, hogy az eurozóna tagállamai betartsák a maastrichti kritériumokat (a GDP 60 százaléka alatti államadósság, és évi három százalékot meg nem haladó költségvetési hiány), meg kell majd húzni a nadrágszíjukat: ez átlagosan 4 százalékos fiskális megszorításokat jelent, ami Görögország és Olaszország esetén könnyen felszökhet majd 8 százalékra is.

Várufákisz szerint tehát makroökonómiai szempontból jelentéktelen összegről született most megállapodás, miközben a tagállamok vezetői a különböző sajtótájékoztatón elhallgatják, milyen komoly megszorítások várnak egyes tagállamok polgáraira.

A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, jelenleg politológus hallgató.

süti beállítások módosítása