A Paradigma Intézet blogja

Daytoni béke, életképes boszniai demokrácia?

2020. november 25. - Lukács B. Endre

25 éve, 1995. november 21-én kötötték meg a véres boszniai háborút lezáró Daytoni békét. Egyúttal létrejött Bosznia Hercegovina egyedülálló alkotmánya, amelynek célja egy olyan állam megalkotása volt, amely be tud majd csatlakozni „Európa nagy menetelésébe” az emberi szabadság kiterjesztése és a demokratizálódás felé. Itt az ideje megvizsgálni, ez sikerült -e.

A daytoni béke aláírása. Balról jobbra: Slobodan Milošević, Alija Izetbegović, Franjo Tuđman. Forrás: Wikipedia

Ha demokrácia alatt csak annyit értünk, hogy egy adott ország polgárai szabadon szavazhatnak arról, kik vezessék az országot (vagy legalábbis kik kerüljenek be az ország jogalkotó/végrehajtó szervébe), és ténylegesen a legtöbb szavazatot kapó jelöltek nyernek, Bosznia akár még demokráciának is tekinthető. Azonban, ha a demokráciát már egy kicsivel is tágabban értelmezzük, ez megkérdőjeleződik.

Boszniában ugyanis nincsen például jogegyenlőség, hiszen a magukat egyik nemzetiséghez sem soroló politikusok a mai napig nem indulhatnak a választásokon. Kétséges emellett, hogy valóban választott vezetők kormányozzák az országot, hiszen a nem megválasztott ENSZ-főképviselőnek joga van a parlament bevonása nélkül törvényeket hozni és eltávolítani a hivatalukból politikusokat. Bár az ENSZ-főképviselő 2006 óta sokkal kevésbé avatkozik bele az ország politika életébe, mint korábban, a lehetősége továbbra is megvan rá. A média függetlensége szintén kérdéses az országban, hiszen az már önmagában vészjósló, hogy a különböző médiaszolgáltatók nagy mértékben rászorulnak a mindenkori kormány pénzügyi támogatására. Azonban az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy újságírókat online, vagy akár fizikai támadások érik.

A legnagyobb probléma azonban az ország jogállamiságának minőségét érinti. A legfelsőbb szinten történő korrupciós ügyekben az eljárások hosszan elhúzódnak, nagyon ritkán születnek döntések, de ha születnek is, a kiszabott büntetés sokszor jóval enyhébb, mint az adekvát lenne. A 2020-as Balkan Barometer közvéleménykutatásban megkérdezték a boszniaiakat, egyetértenek-e az állítással, miszerint a törvény mindenkire ugyanúgy érvényes, és azzal, hogy az országuk kormánya hatásosan fellép a korrupció ellen.

Míg az első állítással 85, a másodikkal az emberek 88%-a nem értett egyet. Az emberek nem bíznak a politikusokban és az igazságszolgáltatásban. Érdekes módon mégis azt tapasztaljuk, hogy ezeket a korrupt politikusokat újra meg újra megválasztják. Az ország pedig nem halad a demokrácia felé, épp ellenkezőleg. A Freedom House Boszniáról írt éves értékelései minden évben egyre rosszabbak, míg 2015-ben „Demokrácia pontszáma” (Democracy Score) 7-ből 3.54 volt, 2020-ban csupán 3.32. Az ország ezek alapján „Átmeneti rezsimként” (Transitional regime) van besorolva. De vajon ez tényleg csak egy átmeneti időszak, az ország előbb utóbb valódi, működő demokráciává, vagy esetleg diktatúrává válik?

A kérdések megválaszolásához legalább minimális szinten meg kell értenünk az ország működését. Bosznia Hercegovina két entitásból áll, a főleg horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderációból és a főleg szerbek lakta Boszniai Szerb Köztársaságból. Ezek az entitások saját elnökkel és parlamenttel rendelkeznek. Az országos parlamentbe mindkét entitás juttat jelölteket, a három nemzetiség egyenlő képviseletének figyelembevételével (az alsóházba 14-14-14, a felsőházba 5-5-5 képviselő jut be). Az elnökség 3 tagból áll (egy szerb, egy horvát és egy bosnyák), szintén az egyenlő képviselet okán. Országgyűlési- és elnökválasztásra 4 évente kerül sor. Az „elnökség elnöke” (gyakorlatilag kormányfői) pozíciót 8 havi ciklusokban az elnökség egyes tagjai töltik be. A fő probléma ezzel a struktúrával, hogy nagy mértékben megkönnyíti az obstrukciót, a kormány működésének szándékos megbénítását (hiszen a nemzetiségek aránya nem változhat sem a parlamentben, sem az elnökségben). Ennek következménye volt például, hogy a 2018-as választásokat követően 14 hónapig nem szerveződött meg a miniszterek tanácsa, az ország fő végrehajtó szerve.

Az újabb és újabb obstrukciók, kiegészülve az országra jellemző hatalmas bürokráciával (két entitás saját parlamenttel, a Bosznia-Hercegovinai Föderáción belül további 10 egység saját parlamenttel) szinte ellehetetleníti a központi államszervezet működését. A politikusok pedig elsősorban a félelmekre építő, etno-nacionalista retorikára támaszkodva egy olyan politikai kultúrát és közbeszédet alakítottak ki, mely a törésvonalak befagyasztásával szinte garanciája az újraválasztásuknak, legalábbis az elmúlt évek választásaiból ezt a következtetést vonhatjuk le.

Valódi kormányzásra pedig semmi szükség, ameddig lehet a többi nemzetiséget okolni annak ellehetetlenítéséért. Ekkor pedig az Európai Unió hiába próbál a tagság feltételekhez kötésével demokratizálni, a boszniai politikai elittel együttműködni, hiszen pontosan ők a fő haszonélvezői az aktuális rendszernek. Az ügyet letudják annyival, hogy azt hangoztatják, ők az EU belépést támogatják. Ezek után valódi lépéseket efelé nem tesznek, hiszen ahogy korábban írtuk, erre semmi szükség. És hogy ez tényleg csupán átmeneti állapot -e? Az utóbbi 25 év nem ezt bizonyítja. Minden jel arra utal, hogy Bosznia egészen addig képes ilyen „hibás demokráciaként”, avagy „átmeneti rezsimként” működni, amíg az alkotmánya ezt lehetővé teszi.

A Daytoni béke kiválóan megelőzött minden további fegyveres konfliktust, de az ellentéteket nem volt képes elsimítani, az államalkotásban csődöt mondott. Az államalkotást márpedig nem előzheti meg a demokrácia létrejötte. Akármennyire is nehéz, Európa nagy menetelésének most kicsit meg kell állnia, a menetelőknek hátra kell néznie, hogy megláthassák a 25 éve csak sántikáló féllábú Boszniát, akinek mankók helyett csak ragtapaszt adott.

Újabb fegyverszünet Hegyi-Karabahban – út a konfliktus rendeződéséhez?

2020 őszén egy viszonylag gyors lefolyású, de a Kaukázus térsége szempontjából jelentős háború volt az Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah és környéke birtoklásáért folyó harc. Ennek során nem sokkal több, mint 1 hónap alatt Azerbajdzsánnak sikerült felülkerekednie, és jelentős mértékben megváltoztatta az addig közte és Örményország között csaknem 30 éve fennálló status quot. Írásomban azokra a kérdésekre keresem a válaszokat, hogy vajon az általa kivívott győzelem, és a harci cselekményeket lezáró fegyverszünet elhozza-e a békét a térségbe, vagy inkább újabb konfliktusok előszele lehet?   

 

A harci cselekményekről röviden

 

Már a nyílt háborút megelőzően számos határvillongás alakult ki az Azerbajdzsánt és Hegyi-Karabahot elválasztó tűzszüneti vonal mentén, amely szeptember 27-én váltott át nyílt fegyveres konfliktussá. A nagy katonai és gazdasági túlerővel, illetve Törökország aktív támogatásával bíró azeri csapatok eleinte lassan, de biztosan haladtak előre az iráni határ irányából. Az örmény front november elejére omlott össze, amikor az azeri csapatok pár napos ostromot követően elfoglalták Shushi városát, amely stratégiai helyzete és Hegyi-Karabah fővárosához, Stepanakerthez való közelsége folytán kulcsfontosságú volt. A teljes katonai összeomlástól tartva november 9-én Pashinyan örmény miniszterelnök aláírta a felek között közvetítő Putyin orosz elnökkel és Alijev azeri elnökkel a konfliktust lezáró fegyverszüneti megállapodást, amely másnap, november 10-én hatályba is lépett.