A diktatúrák és a közös rendezések a világbajnokságok jövője?

2018. június 30. - Németh Damján

A futballvilág szeme most Oroszországra és a négyévenként megrendezésre kerülő labdarúgó-világbajnokságra szegeződik. A hatalmas méretű és szemkápráztató sportünnepen szinte már olimpiai körülmények vannak, ahol a részt vevő országok látszólag félreteszik a politikát, hogy egy nagyobb jóhoz csatlakozzanak. De mivel a világbajnokság is a való életben játszódik, és a nemzetek elkerülhetetlenül és büszkén küzdenek meg egymással a pályán, lehetetlen elkülöníteni a politikát a labdarúgástól, illetve az esemény rendkívüli hangulatától.

kép forrása: AFP

Abban a korszakos küzdelemben, melyben a politikát el kívánják választanai a sporttól, a politika eddig legyőzhetetlennek bizonyult. A Michigan Egyetem sportmenedzsment-professzora és a Soccernomics című könyv társzerzője, Stefan Szymanski szerint: „A sport politikai töltetű, és az volt mindig is. Soha nem értettem, miért próbálják meg tagadni az emberek ezt az alapvető igazságot.”

Szymanski a Soccernomicsban azt sugallja, hogy a FIFA most már az alapján dönt a világbajnokságra pályázó országok közül, hogy hol tudják leghatékonyabban visszaszorítani a tiltakozókat és a másképpen gondolkodó politikai pártokat. Szymanski szerint a FIFA-nak egészen bizonyosan tanulnia kellett a legutóbbi, 2014-es brazil világbajnokságból, ahol egy demokratikus berendezkedésű országnak ítélték oda a rendezés jogát, azonban hatalmas tiltakozások kezdődtek országszerte, mivel maga az esemény óriási költségekkel, több mint 11 milliárd dollárral járt, amelyet többségében a stadionok megépítésére költöttek.

A nagy ellenállás és a heves tiltakozások miatt dönthettek úgy a FIFA-nál, hogy könnyebb demokráciának nem éppen nevezhető országokban, úgymint Oroszországban és Katarban megrendezni a tornát. Van ugyanakkor egy másik alternatíva is Szymanski szerint, mégpedig hogy olyan demokratikus államoknak kell odaítélni a rendezés jogát, ahol a szükséges infrastruktúra már eleve adott, ahogy azt a 2026-os USA-Kanada-Mexikó közös rendezésű világbajnokság esetében is tették. Az észak-amerikai vb-nek az alacsony ráfordítás mellett a másik hatalmas előnye az, hogy a már eleve alacsonyabb költségvetés megoszlik a három házigazda között, így jóval kevésbé érezteti negatív hatásait a világbajnokságot a rendező ország gazdaságában.

A politikai vezetők azonban nem győzik hangsúlyozni a világbajnokság megrendezésének pozitív gazdasági hatásait és egyéb lehetséges előnyeit, amellyel próbálják is meggyőzni a FIFA döntéshozóit.  

Szymanski szerint egy ilyen méretű sportesemény pozitív gazdasági hatása három kategóriába sorolható:



1. Nagyszabású beruházásokkal jár; például a stadionépítés rengeteg munkahelyet teremt és egyéb más előnyökkel is jár. 

2. A rendezvényből befolyó összeg hatalmas, amelyet a turisták jegyekre, hotelszobákra vagy étkezésre költenek el.

3. Azok a nehezen mérhető hatások, amelyek a PR-ral, marketinggel és a turistákkal függnek össze – azaz egy pozitív élmény és kép alakul ki a rendezőről, amely a későbbiekben erősítheti az ország turizmusát és reputációját.

Ugyanakkor sok kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy valódi, tartós hozadékuk is legyen. A stadionok megépítése, illetve a szükséges infrastruktúra létrehozása például munkahelyeket teremthet, de ideiglenesen. Az emberek több pénzt költenek ugyan a tornán és a környező rendezvényeken, de ez az összeg könnyen megosztódhat a házigazda egyéb városaiban. A PR-effektus valóságos, de a tornába invesztált milliárdok adott esetben jobban is felhasználhatók egy más hangsúlyokra felépített PR-kampányban.

Összességében viszont megállapítható, hogy gazdaságilag nem lesz kifizetődő Moszkva számára a rendezvény, ugyanakkor más típusú pozitív hatása van – mely a Putyin számára még fontosabb lehet. Szymanskiék a 2012-es londoni olimpián végeztek kutatást, hogy milyen hatással van az ott élő emberekre az, hogy egy ilyen nagyszabású esemény házigazdái lehetnek. A nyitó- és a záróünnepség szintúgy emelkedett hangulatot okozott, de a játékok és a közös katarzis végeztével a pszichológiai hatás is alábbhagyott.

Itt egy zárójeles gondolatként érdemes azért megemlíteni, hogy az orosz vezetés a nyitóünnepség utáni napokban kezdett hozzá 86 év után az ország radikális nyugdíjreformjához. A nők nyugdíjkorhatárát 55-ről fokozatosan 63 évre, a férfiakét pedig 60-ról 65 évre emelnék fel úgy, hogy a férfiak átlagéletkora az ország 85 régiója közül 60-ban nem éri el a 65 évet, ezért a férfiak 40 és a nők 20 százaléka nem fogja megérni az újonnan megállapítandó nyugdíjkorhatárt. Felmerül tehát a kérdés: A korhatárok megemelésével ki nem fizetendő nyugdíjak vajon a rendezési költség mekkora hányadát teszik ki? Előfordulhat, hogy ezt is beleszámolta az orosz vezetés, amikor nyereségesnek ítélte meg a rendezvényt. 

Az oroszországi világbajnokság az eddigi legnagyobb költségvetéssel rendelkező labdarúgó-világbajnokság, csaknem 14,2 milliárd dollárt költenek rá. Az orosz vezetés azonban azt mondja, hogy majdnem 31 milliárd dollárt termel a gazdaság ezzel a tornával, ami azért valószínűsíthetően nem teljesen egyezik meg a valósággal.  

Kimutatható, hogy egy világverseny megrendezése ad egyfajta pszichológiai lendületet a rendező országnak. Ez az egyik közvetlen hatás a három gazdasági tényező mellett. Fontosabb azonban az esemény politikai vetülete. A politikusok jól tudják, hogy az emberek szeretik a grandiózus sporteseményeket, melyek mérhetően hozzájárulnak a népszerűségükhöz.

Putyin is teljes mértékben épít erre, hiszen a közhangulatra és a lelkesedésre támaszkodva szerzett társadalmi támogatást a rendezéshez még úgy is, hogy az oroszországi vb tényleges gazdasági vonzata egészen biztosan az elhallgatás sorsára fog jutni.

5 meccs, ahol a politika fontosabb volt, mint a foci

A politika az élet minden területére hatással van, így a labdarúgásra is. Számtalan példa van az egész világon arra, hogy egy-egy mérkőzés vagy derbi sokkal többről szól, mint egyszerűen a sportról és a játék szeretetéről. Egyes összecsapások mély politikai vetülettel és háttérrel is rendelkeznek, ahol maga a játék csak másodlagos. Példaként hozható mondjuk Spanyolország, ahol a Real Madrid, a „királyi gárda” a spanyol monarchia jelképe, a spanyol középosztály és az elit csapata, ezzel szemben a Barcelona, mint jelmondatából is látszik – „Több, mint egy klub” –, a katalán öntudat leképeződése is. Az Athletic Bilbao, amely kizárólag csak baszk származású játékosokat foglalkoztat, vagy Madridon belül az Atlético, amely a munkásosztály csapata. A téma most is aktuális, hiszen alig telt el egy hét a világbajnokság kezdete óta, de a FIFA már vizsgálatot kezdeményezett a Szerbia ellen albán sast formázó gólöröm miatt két svájci játékos ellen. Az oroszországi világbajnokság kapcsán a World Economic Forum egy cikkét alapul véve összegyűjtöttük, hogy melyek azok a világbajnoki meccsek, ahol a nemzeti válogatottakra jóval nagyobb teher hárult, mint pusztán egy világbajnoki mérkőzés megnyerése.

kép forrása: REUTERS/Sergio Moraes

  1. Franciaország–Olaszország, vb-negyeddöntő, 1938: 1938-ban rendezték a második világháború kitörése előtti utolsó világbajnokságot, amelynek Franciaország adott otthont, és a címvédő olaszokkal már a negyeddöntőben összetalálkoztak a házigazdák. A mérkőzést megelőzően Benito Mussolini olasz diktátor a válogatottjához ezeket a baljóslatú szavakat intézte: „Győzni vagy meghalni!” Az olasz válogatott végül a győzelmet választotta, és nemcsak a mérkőzést nyerték meg Franciaország ellen, hanem Giuseppe Meazzáéknak később a világbajnoki címüket is sikerült megvédeniük Magyarország ellen a döntőben, elkerülve ezzel a Duce haragját.

  2. NSZK-Magyarország, 1954: A második világháború miatt Németországot a FIFA kizárta a tagjai közül, és 1950-ig el is tiltotta a rendezvényein való részvételtől. Így a háború lezárását követően 9 évvel vehettek először részt világbajnokságon, amelyen végül a döntőig meneteltek. A fináléban az a Magyarország volt az ellenfél, amely ellen már megsemmisítő, 8–3-as vereséget szenvedtek a nyugatnémetnek a csoportkör küzdelmei során. Azonban második meccsüket, a döntőt az NSZK nyerte meg 3–2-re, ezzel megszerezve Németország első világbajnoki címét, szűk egy évtizeddel a náci Németország bukása után. Annak a mérkőzésnek akkoriban nagy lett a visszhangja, hiszen az NSZK nem kis bírói segédlettel tudta csak legyőzni a kor és a történelem egyik legjobbjának tartott Aranycsapatot. Könnyen lehet, hogy a FIFA és az angol játékvezető kompenzálni akart a németeknek.

  3. NDK-NSZK, 1. csoportkör, 1974: 1974-ben találkozott először a kettészakadt Németország két válogatottja, ahol mindkét fél játékosaira súlyos politikai nyomás is nehezedett. Az NSZK akkoriban a világ egyik legjobb csapatával rendelkezett, illetve a tornának is ők voltak a házigazdái, míg az NDK kommunista vezetői bármit megtettek volna, hogy legyőzzék az NSZK-t, különösen, hogy a nyugatiak otthonában adódott erre lehetőségük. A Nyugat-Németországban rendezett labdarúgó-világbajnokságon már a csoportkörben találkoztak a felek. A mérkőzést az NDK nyerte, és ez volt az NDK első és utolsó szereplése a labdarúgó-világbajnokságok történetében. A győzelmet hatalmas sikerként fogadták a szocialista országban, különösen úgy, hogy az NSZK legyőzésével a csoport élére is ugrott a keletnémet válogatott. A presztízsmeccs elvesztése ellenére később végül Beckenbaueréknek sikerült győzedelmeskednie a tornán – a Neeskenst és Johan Cruijfft is soraiban tudó Hollandia ellenében. Az NDK-nak nem sikerült továbbjutnia a második csoportkörből. A két válogatott végül az NSZK 1990-es világbajnoki győzelme után Németország újraegyesítésével egybeolvadt.

  4. Argentína-Anglia, vb-negyeddöntő, 1986:Nagy nyomás nehezedett mindkét csapatra, hiszen a két ország közti viszony igen feszült volt, ami fegyveres konfliktusba is torkollott az Argentína partjai mellett lévő, brit fennhatóság alatt álló Falkland-szigetek uralása miatt. Mint ahogy a falklandi háború is többről szólt, mint pár sziget uralása a világ végén, úgy a világbajnoki negyeddöntő is sokkal több volt, mint egy mérkőzés. A britek csakúgy, mint a háborúban, a pályán is erőt kívántak demonstrálni, már csak az 1966-os világbajnoki címüket követő sorozatos sikertelenségek miatt is, míg az argentinok legalább Maradonáékban bízhattak, ha már haderejük nem vetekedhetett az angolokéval. A mérkőzésen két ikonikus történés is lejátszódott. Az elsőnél, ami "Isten kezeként" vonult be a történelemkönyvekbe, Maradona az angol védő rossz felszabadítása után felugorva, kézzel ütötte be a labdát az angolok kapujába, és ezzel megszerezte a vezetést Argentínának. A másik esemény is Maradonához, de már második góljához köthető, amikoris Maradona félpályáról indulva végigcselezte az angol válogatottat, és a támadás végén egy csodálatos gólt lőtt. Az angolok Gary Lineker révén már csak szépíteni tudtak a hajrában, így kiestek a mexikói világbajnokságról. Az angoloknak joggal sérült az igazságérzetük, hiszen egy egyértelműen szabálytalan góllal kerültek hátrányba és négy perccel később még egy megalázó gólt is kaptak. Argentína végül győzedelmeskedett a tornán, így a második világbajnoki címük megnyerése még édesebbé tette számukra az angolokon vett revansot.

  5. Egyesült Államok és Irán csoportmérkőzése, 1998: Az 1978/79-es iráni forradalom és a teheráni amerikai nagykövetségen történő túszdráma, melyek során megdöntötték az Egyesült Államok által támogatott Reza Pahlavi sah hatalmát, drámaian megrontotta a két ország közötti kapcsolatokat. Az 1998-as franciaországi világbajnokságon azonban ugyanabba a csoportba került a két ország válogatottja. A mérkőzést megelőzően az Egyesült Államok labdarúgó-szövetségének elnöke, Alan Rothenberg „minden játékok anyjaként” aposztrofálta az összecsapást. A meccsen végül Irán győzött és az Egyesült Államok kiesett a tornáról, de a győzelem ellenére Iránnak sem sikerült továbbjutnia a csoportból. Az egyik amerikai védő, Jeff Agoos így kommentálta a mérkőzést: „Többet tettünk abban 90 percben, mint a politikusok az elmúlt 20 évben.”

A Jobbik dilemmája

Tegnap a Jobbik a Fidesszel együtt megszavazta az Alaptörvény-módosítást és a Stop Soros törvénycsomagot, amely ellen eddig hangosan fellépett. Ezt követően az elmúlt évek egyik legértelmezhetetlenebb interjúját hozta össze Mirkóczki Ádám, a párt szóvivője tegnap délután.

mirkoczki.jpg

kép forrása: index.hu

Az interjú három legérdekesebb állítása valahogy így foglalható össze:

  1. Az alkotmánymódosítás alapvető céljaival egyetértenek, de mivel az életszerűtlen és alkalmazhatatlan, így károkat sem fog okozni.
  2. A hajléktalanoknak ennél rosszabb már nem lehet, amúgy meg nem lehet betartani a törvényt.
  3. Nézzük csak meg, hogy aki nem támogatta, az mit fog kapni a Fidesz sajtóbirodalmától.

Vajon miért döntött így a Jobbik és mit lehet kiolvasni az olykor szürrealitásba csúszó válaszokból?

A néppártosodás útján megindult Jobbiknak komoly dilemmával kellett szembesülnie az elmúlt hetek után: formálódik egy, a Jobbiktól jobbra álló politikai csoportosulás, ami nem a Fidesz.

Ezidáig elég volt a Fideszhez képest pozicionálni magukat és csak annyira néppártosodniuk, amennyire az még lenyomható a tagság torkán. A szakadás után azonban ennek vége. Amennyiben nem akarják a szavazóik egy jelentős részét egyik pillanatról a másikra átlökni Toroczkaiékhoz, akkor valamennyire be kell húzni a féket és meg kell szólítani a radikálisabb szavazókat. A módosításban megjelenő rendpárti gondolatokkal pedig jó eséllyel egyetért a régi-új szavazóbázis is.

A párt láthatóan a konszolidációnak szentelné a következő időszakot, ami érthető a választás utáni fejetlenséget követően. Mirkóczki pedig el is mondta a legnagyobb félelmét, miszerint ha nem szavazták meg volna az alkotmánymódosítást – amivel alapvetően ugye egyetértenek és jó eséllyel a Jobbik is beterjesztett volna valami hasonlót, ha kezdeményező szerepben lenne a törvényhozásban –, akkor a kormánypárti média a nyári uborkaszezonban biztosan sikerrel áttolt volna pár százaléknyi szavazót Toroczkai kezdeményezése alá. Tehát a Jobbik elsődleges, rövid távú célkitűzése a Fidesszel szembeni nyílt konfrontáció elkerülése és szavazótáborának egyben tartása lehet.

Fontos látni, hogy a kormánypártnak elemi érdeke a centrális erőtér fenntartása, amihez szüksége van egy szélsőségesen jobboldali ellenzékre. Pont ebből a pozícióból manőverezett ki a Jobbik az elmúlt években. A tátongó űr betöltésére pedig már meg is van a friss jelentkező, így Toroczkai felemelése fontos a kormánypárt számára. Ezt láthattuk az elmúlt hetekben, amikor olyan teret és megjelenési lehetőséget kapott a kormánypárti médiában, mint ellenzéki politikus eddig soha. 

Ez jelzésértékű a Jobbik számára, hogy mi jöhet. Így a politikai kalkuláció nyilván azt diktálta, hogy ameddig nem kristályosodik ki a folytatás, illetve az, hogy miként fogja tudni a Jobbik újrapozicionálni magát a szakadás után, addig nem kéne ekkora ziccert adni az ellenfeleinek. Hiszen kevesebb mint egy év van hátra a következő megmérettetésig és addig legkésőbb biztosan rendeznie kellene a sorait a Jobbiknak és felépítenie a kampányát az EP-, illetve az azt követő önkormányzati választásokra.

Azzal pedig, hogy életszerűtlennek és alkalmazhatatlannak ítélte, a Fidesszel való szavazás élét akarta elvenni – több-kevesebb sikerrel. Pedig van éle, hiszen a választások előtt nehezen lehetett volna elképzelni valami hasonlót a Vona Gábor vezette Jobbiktól. Az biztos, hogy a terep jóval nehezebb lett Mirkóczkiék számára, és biztonsági játéknak tűnik az, amit most folytatnak. Az interjúkban a kommunikációs paneleken viszont egészen biztosan van mit fejleszteni, mert az új politikai realitásra a tettekben már igen, a szavakban még nagyon nem készültek fel.

A válság és kompetencia

Orbán Viktor bejelentette, hogy nemzetközi gazdasági válság fenyeget, ami érzékenyen érintheti hazánk stabilitását, ha nem készülnek fel rá. Ugyanakkor egy gazdasági válság komoly kihívást is jelenthet a Fidesznek, hiszen sokszor az éppen kormányzó párton csattan a választók csalódottsága. Az ellenzék jelenlegi helyzetéből kiindulva pedig egy esetleges gazdasági válság lehet a legkomolyabb kihívás a 2022-es választások előtt.

orbanmatolcsy.jpg

 kép forrása: index.hu

Mind Magyarországon, mind pedig a nemzetközi színtéren a demokrácia működésének megítélése erősen kötődik jólét érzetéhez. Mit is jelent ez?

Amennyiben gazdasági növekedést és javuló életminőséget tapasztalnak a választók, akkor a demokrácia működésével is elégedettebbek. Ez igaz a kormányzati teljesítményre is, ezt Orbán Viktor is tökéletesen tudja. 

Amennyiben a kormánynak megszorításokat kellene végrehajtania, akkor hatványozottan nehéz lenne érvényesítenie a konjunktúra idején hibátlanul működő kommunikációs fölényt. A helyzet által kínált ziccert pedig még talán a jelenlegi ellenzék is képes lenne kihasználni, politikai tőkét tudna kovácsolni belőle. 

A 2008-as válságot Nyugat-Európában is komoly politikai átrendeződések követték. Nyilván több tényező is szerepet játszott a választási eredményekben, de az mindenképpen beszédes, hogy több mint tizenkét EU-tagországban volt kormányváltás a válságot követő első választások után, és nemzetközi szinten megerősödött az elitellenesség és a populizmus az elmúlt tíz évben. A Fidesz is ezt a hullámot lovagolta meg szinte hiba nélkül, a fülkeforradalommal hozta az első kétharmadot.

A válságról való beszéd tehát önmagában fontos (még akkor is, ha a valóságban ezzel ellentétes gazdaságpolitikai intézkedéseket hoznak), hiszen a kormányfő egyik legfontosabb saját magáról teremtett mítoszát erősíti meg: a minden helyzetben cselekvőképes és kompetens vezető képét. Az elmúlt évek pedig bebizonyították, hogy ez a fajta kommunikáció és narratívaépítés mennyire hatékonyan tud működni.

Az inkompetens ellenzék és a kompetens Fidesz között lévő kontrasztot pedig a kormánypárti sajtó napi szinten sikeresen erősítette. (Gondoljunk csak arra, hogy a választási kampányban támadott Vona Gáborról is elsősorban az volt a mondás, hogy inkompetens.)

Ezért nem lehet azt a látszatot kelteni, hogy nem készültek fel rá. 

A választások óta – de az elmúlt nyolc évet is itt lehet emlegetni – a kormánypártnak aligha kell attól tartania, hogy az ellenzék valós alternatívát állít. A választások óta tartó válság eredményként még tovább aprózódott az ellenzék, és a pártokon belül további törésvonalak keletkeztek, melyek gátjai leszenek a közös fellépésnek, még akkor is, ha a szereplők közös érdeke ezt megkívánná. A kormánypárt részéről ez a fajta tudatosság pedig jól mutatja, hogy sok lépéssel az ellenzék előtt járnak.

Amennyiben az ellenzék hasonló helyzetfelismeréssel bírna, mint Orbán Viktor, akkor ők is azt hangoztatnák, hogy jön a válság és a kormány nem tesz semmit ennek elkerülése érdekében. A mostani állapotokat elnézve viszont egy gazdasági válság jobban megviselné őket, mint a kormányzó Fideszt. Így nem elég, hogy a kompetencia narratívája tovább erősödik – ha lesz válság, ha nem –, hanem az egyre nagyobb igazságtartalommal is bír.

Mit nevezhetünk politikai teljesítménynek, illetve mi a mértékegysége?

Az utóbbi időben több hírportál is foglalkozott az ellenzéki pártokkal, valamint a választások óta tartó folyamatos válsághelyzettel. A Fidesz harmadik kétharmados sikere után nehezen volt elképzelhető, hogy belső konfliktusoktól és önvizsgálattól mentes hónapok következnek számukra. A válság ugyanakkor természetes következménye a politikai értelemben is értékelhető teljesítményhiánynak. A kérdés, hogy van-e olyan iránya a folyamatnak, mellyel javulásnak indulhatnak az ellenzék esélyei?

kép forrása: index.hu

Az ellenzék teljesítményének hiányát jól mutatja a választási eredmény. Van ugyanakkor egy másfajta teljesítmény. A parlamentbe való bejutás, az országos listán a befutó hely kiharcolása, vagy egy nyerhetőnek ígérkező EVK-ban való indulás bebiztosítása egészen biztosan rengeteg időt és energiát emészt fel. Nem kétséges, hogy politikailag ez is értékelhető, csak éppen szavazatot nem hoz. Arra pedig szintén nem lesz elég, hogy a következő négy évben a vízfelszín fölött tartsa az ellenzéket.

Meddig tartható fenn az egyéni érdek követése, és az meddig szoríthatja a háttérbe a párt társadalmi támogatottságának növelése érdekében tett erőfeszítéseket? Hogyan változtat ezen a kialakult válsághelyzet? A személycserék csak a belső hatalmi harcok következményei, azaz a befutó parlamenti helyek újraelosztása történik, vagy a folyamat magában hordozza a változás lehetőségét?

8 éve folyamatos a „megújulás”, mégis mindig ugyanazok a szereplők váltják egymást a hatalmi pozíciókban a párton belül, pedig a választásokat követő tüntetéssorozaton is megfogalmazódott, hogy a választók nem az effajta politikai teljesítményre adták le voksukat. Azonban az ellenzéki képviselők egy-két kivétellel átvették mandátumaikat, jelezve azt, hogy további négy évig egészen biztosan nem vonulnak vissza a politikától, hiszen saját szempontjaik alapján – jogosan – megküzdöttek a képviselői mandátumért. Ha a munka nem a választók képviselete lenne, akkor ezzel nem is lenne semmi baj.

Most azonban egy éven belül kettő olyan választás, megmérettetés következik – az egyik az európai parlamenti, a másik az önkormányzati választások –, amelyek felgyorsíthatják az ellenzéki pártok számára a válaszok megtalálását.

Azonban a kampányidőszak hamarosan elkezdődik, és amennyiben – ha a választók nem is – az ellenzéki politikusok valóban azt gondolják, hogy a jelenlegi pártok alkalmasak a Fidesz leváltására, akkor a belső konfliktusokat most kell rendezni. Nem engedhetik meg azt maguknak, hogy a következő kampányidőszakban továbbra is az inkompetenciájukról szóljanak a hírek. Egészen biztos, hogy az a fajta politizálás, mely az elmúlt négy, de leginkább nyolc évet meghatározta, nem tudja megőrizni a szereplők társadalmi legitimitását.

A kérdés, hogy a válsághelyzet után mi dominál? Továbbra is az egyes politikai szereplők saját önös érdeke? Vagy a tényleges változás és összefogás lehetősége, ami ezúttal nemcsak a retorikában és szavakban jelenik majd meg, hanem akár valós tettekben is? Az EP-választás tehát itt van a pártok nyakán, és amennyiben addig nem sikerül feloldani a belső feszültségeket, akkor tovább folytatódhat az ellenzéki pártok lejtmenete.

1 hónappal a választási sokk után - Hódmezővásárhely hibás következetései

Az április 8-i választás óta eltelt 1 hónapban a legtöbb cikk azzal kapcsolatban született, miszerint a vidék, legfőképp pedig a kisebb városok és községek döntötték el a választást - a vidéki városok véleményét elnyomta a falvak lakóinak “tájékozatlansága és tudatlansága”.
Jelen bejegyzésünkben az előbbi állításnak az ellentét kívánjuk bebizonyítani Hódmezővásárhely példáján, mely a februári polgármester-választás után az ellenzék legnagyobb reménységének számított.

lazar.jpg

kép forrása: MTI

  1. A helyi és az országos politika teljes összekeverése

    • Miért is volt eleve butaság messzemenő következtetéseket levonnia az ellenzéknek a polgármester-választás eredményéből?
    • A helyi és az önkormányzati választások pártpolitikai szempontból teljesen más logika alapján működnek, főként ha a polgármester-választásokat nézzük.
    • Példának okáért vegyük a 2014-es önkormányzati választást, mely során a települések 77%-ban, vagyis 2448 városban/községben választottak független polgármestert.
    • A 2018 februári hódmezővásárhelyi választás során nem egy ellenzéki, hanem egy független jelölt verte meg a fideszes indulót. A kormánypárt kihívója egy vállaltan keresztény-konzervatív beállítottságú ember.
  2. A taktikai szavazás módszerét Hódmezővásárhelyen valószínűsíthetően sokan alkalmazták. Ennek ellenére az EVK nyertese Lázár János.

    • Nézzük csak meg a lenti táblázatot: a 2 legtöbb szavazatot kapott jelölt (Fidesz és Jobbik) a voksok 91%-át birtokolja!
    • Módszertan:
      • A Csongrád megye 04. sz. EVK 80090 választópolgárt jelent, melyből 57558-an mentek el szavazni.
      • Az adott választókerület eredményei szempontjából most viszont csak azt az 50 szavazókört nézzük, mely Hódmezővásárhelyt jelenti, vagyis nem vizsgáljuk Algyő, Ambrózfalva, Apátfalva, Csanádalberti, Földeák, Királyhegyes, Kiszombor, Kövegy, Magyarcsanád, Makó, Maroslele, Mártély, Nagyér, Nagylak, Óföldeák, Pitvaros és Székkutas eredményeit.
      • Továbbá csak a 3 legnagyobb párt szavazóköri szavazatait összesítettük, mivel az LMP-s jelölt a voksok csupán 1,76%-t szerezte meg. (A táblázat könnyebb átláthatósága érdekében az MSZP-Párbeszéd listáját MSZP-ként, a Fidesz-KDNP listáját Fideszként jelöltük.)
  3. Nem igaz, hogy a Csongrád megyei 04-es választókerületben a kisebb falvak döntötték el az eredményt.

    • Összesítve az 50 db hódmezővásárhelyi szavazókör adatait, a körzet “fővárosában” is a Fidesz, vagyis Lázár János nyerte a választásokat.
    • Lázár János (Fidesz): 13.244, Dr. Kiss Attila (Jobbik) 11.649 szavazat

hodmezo1_1.png

Nem Schiffer az egyetlen

Pártelnökök, akik idővel kiléptek a saját pártjukból

Schiffer András a mai napon megszüntette tagsági viszonyát az LMP-ben. A korábbi pártvezér és alapító a facebook bejegyzésében többek között az alábbi okra hivatkozik: "Az utolsó csepp a pohárban: Szabó Szabolcs, a neoliberális Együtt képviselőjének csatlakozása az egykoron általam vezetett parlamenti frakcióhoz". 

schiffer.jpg

kép forrása: valasz.hu

Schiffer András döntése azonban nem példa nélküli a rendszerváltást követő politikai életben. Az alábbi felsorolásban azokat a politikusokat szedtük össze, akik idővel kiléptek az egykor általuk vezetett pártból:

 Kis János

  • Az SZDSZ első elnöke volt 1991 novemberéig. 
  • Távozási szándékára a Medgyessy-ügy kirobbanása után már számítani lehetett - az akkori Magyar Hírlapban azt nyilatkozta, hogy a kormányfőnek mennie kell, vagyis egészen addig marad a párt tagja, "míg van rá remény, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye - először a köztársaság történetében - még ezen a héten muködésbe lép". Medgyessy azonban 2004-ig maradt a kormányfői székben, így 2002. augusztus 9-én lépett ki a pártból. 

kisjanos.jpg

kép forrása: hvg.hu

Tölgyessy Péter

  • Az SZDSZ második elnöke 1991 november és 1992 novembere között vezette az akkor legnagyobb ellenzéki pártot.
  • Az egykori Ellenzéki Kerekasztal vezéregyénisége és az MDF–SZDSZ-paktum egyik megalkotója 1996-ban  lépett ki az SZDSZ-ből, többek között a Horn-kormány döntéseit kritizálta.
  • A pártpolitizálástól viszont nem vonult vissza: 1998-tól 2006-ig a Fidesz országgyűlési képviselőcsoportjának tagjaként tevékenykedett.

tolgyessy.jpg

kép forrása: valasz.hu

Für Lajos

  • Az MDF alapítója, 1990-től 1994-ig honvédelmi miniszter volt.
  • A párt vezetését Antall József halála után vette át.
  • Az MDF pártszakadása miatt 1996-ban lépett ki a pártból, 1998-ig független képviselőként tevékenykedett.
  • 2007-ben részt vett a Jobbik által létrehozott Magyar Gárda alapításában.

fur_lajor.jpg

kép forrása: mno.hu

Kovács Dávid

  • A Jobbik első elnöke 2003-tól 2006-ig vezette a pártot.
  • 1994-ben, 18 évesen lett a MIÉP tagja; emellett 1998 és 2000 között az ELTE BTK hallgatói önkormányzata, később az egyetem valamennyi karát képviselő szervezet elnöke volt.
  • 1999-től 2002-ig a Jobboldali Ifjúsági Közösség elnökeként tevékenykedett (2003-ban ebből született meg a Jobbik).
  • 2008-ban másik két alapítóval együtt (Nagy Ervon, Fári Márton) lépett ki a pártból: „A Jobbik vezetői nem rendelkeznek, nem is rendelkezhetnek semmiféle hatékony eszközzel a Magyar Gárdába belépők megszűrésére".

kovacsdavid.jpg

kép forrása: hvg.hu (A kép jobb oldalán Csurka István látható)

Gyurcsány Ferenc

  • 2004-2009-ig az ország miniszterelnöke, 2007-2009-ig az MSZP elnöke volt.
  • 2011 októberében kilépett a pártból, majd ezzel egyidejűleg bejelentette, hogy Demokratikus Koalíció néven új, nyugatos, polgári balközép pártot alapít: "Az összes parlamenti párttól különbözni fogunk a legfontosabban: nem bódítani szeretnénk a választókat, hanem felébreszteni. Felébreszteni abból a hamis álomból, hogy erőfeszítés nélkül lehet boldogulni."

gyurcsanyy.jpg

kép forrása: hvg.hu

 

 

A politikai hatalom legfőbb eszköze a közbeszéd uralása

Esettanulmány a bevándorlás és a kivándorlás témaköre kapcsán

A 2018-as kampány során minden politikai párt igyekezett egy megfelelő választási tétet meghatározni, majd azt minél többet sulykolni a szavazók felé.

A Fidesz a választás tétjének természetesen azt választotta, hogy “Bevándorló ország lesz-e Magyarország?”, míg ezzel szemben a legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik, a kormánypárt üzenetének az "ellentétét" alkotta meg, vagyis a választás tétje, hogy “Hazánk kivándorló ország lesz-e?”.

A politikai hatalom megszerzésének és megtartásának egyik legfőbb eszköze, hogy az adott politikai erő képes-e a saját üzenetét folyamatosan tematizálni, vagyis az általa fontosnak tartott ügyekről folyik-e a közbeszéd, azokról a hírekről ír-e a sajtó.

Összehasonlításként megnéztük, hogy az elmúlt 3 hónapban a Fidesz és a Jobbik választási tét-meghatározását mennyiben vették át az online hírportálok, vagyis hány cikk született a bevándorlás és a kivándorlás témakörében.

  • A Sentione szöveganalitkai szoftver segítségével szétbontottuk a legolvasottabb hírportálokat "ellenzéki" és "kormánypárti" hírforrásokra.
    • "Ellenzéki" hírportálok: 444.hu, index.hu, zoom.hu, 24.hu, hvg.hu, mno.hu, atv.hu, nepszava.hu
    • "Kormánypárti" híportálok: 888.hu, origo.hu, magyaridok.hu, pestisracok.hu, lokal.hu, ripost.hu, hirado.hu, faktor.hu

A legfontosabb szempont tehát nem az, hogy az egyes ügyek milyen világnézeti/ideológiai színezetben vannak feltüntetve, hanem hogy egyáltalán bekerülnek-e a hírfolyamba, továbbá hányszor kerülnek említésre.

Ahogy a lentebbi ábrákat megvizsgáljuk - bár jelentős eltérés mutatkozik a kormánypárti és ellenzéki hírportáloknál a bevándorlás (bármilyen nemű) említésében - messze többször olvashattak a migrációról a szavazók, mint a legnagyobb ellenzéki párt által tematizált problémáról, a kivándorlásról.

bevandorlas_3ho.png

kivandorlas_3ho.png

Az pedig külön érdekesség, hogy míg a regisztrált menedékkérők száma tavaly 3397 volt, hazánkat 25100 állampolgár hagyta el.

forrás: Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal (2017-es statisztika)

kivandorlas_ksh.pngforrás: ksh.hu

Valóban csak a szegények pártja a Fidesz?

Az országgyűlési választás óta eltelt 2 hétben sokan a “miért?”-eket keresték az újbóli kétharmad kapcsán, melynek eredményeként 2 fő következtetést olvashattunk:

  • A Fidesz a szegények, aluliskolázottak pártja.
    • Sok cikk és kutatás jelent meg azzal kapcsolatban, miszerint negatív összefüggés van a Fidesz eredménye és a jövedelmek között, vagyis minél kevesebbet keres valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a Fideszre szavazott.
    • Budapest egy külön kis szigetként értelmezhető a vidék választási preferenciájához képest.
      • A főváros választási eredményei kirívónak számítanak, hiszen a vidéki voksokkal összevetve az ellenzéki pártoknak itt több mandátumot sikerült elérniük, mint a kormánypártnak (12 vs. 6) - vidéken azonban a Fidesz nyert 85:3-ra.

      Vizsgáljuk meg  azonban jobban a budapesti választókerületeket, hiszen az első pontban vázolt tendenciának pont az ellenkezője rajzolódik ki: minél gazdagabb kerületben lakik valaki, annál nagyobb az esélye, hogy a kormánypártot támogatta szavazatával.

      varosresz-budapest-jovedelem-2015.png

      Az éves nettó jövedelmek közötti különbség, forrás: geoindex.hu

      Főként azért érdekes az összefüggés, mivel országos viszonylatban nézve Budapesten a legmagasabbak a jövedelmek, továbbá a budai választókerületekben voltak a legmagasabb választási részvételi arányok (80% feletti).

      bruttojovedelem.png

      bruttojovedelem1.png

      forrás: ksh.hu

      A kormánypárt tehát egyaránt győzedelmeskedett a vidéki, csekély keresetű állampolgárok és a budai, nagypolgári, stabil jóléti lehetőséggel rendelkezők között.

      Éppen ezért inkább azt mondhatjuk, hogy a baloldal fellegvárának számító fővárosban az alacsonyabb jövedelmi háttérrel rendelkezők az ellenzék potenciális szavazói. Sokkal árnyaltabb tehát az a kép, minthogy a Fidesz a szegények pártja.

      De miért is alakult így a választási eredmény?

      A kormánypárt mindig is inkább az agrárnépességet, míg a baloldal hagyományosan a városi munkásságot kívánta megszólítani. Vidéken azonban jócskán szétnyílt a pártok közötti olló - az ellenzék teljesen elvesztette beágyazottságát és a szavazóbázisát: a Fidesznek sikerült az alapvetően baloldali gazdaságpolitikával és jóléti juttatásokkal maga mellé állítani az állampolgárokat. Budapesten azonban megmaradtak a hagyományos felosztások - a budai, jómódú szavazók (az egykoron) polgári Magyarországot hirdető pártra, míg a főként “munkás kerületekben élők” a szociális juttatásokat ígérő pártokra szavaztak.

      Bár 2010-ben volt egy földcsuszamlásszerű választás, az eredeti erőviszonyok már a következő ciklusban kvázi visszarendeződtek a fővárosban, a vidéki kerületekben azonban maradt a teljes jobboldali győzelem.

      2006

      2006.png

      2010

      2010.png

      2014

      2014.png

      2018

      2018_1.png

      2006

      2006_v.png

      2010

      2010_v.png

      2014

      2014_v_1.png

      2018

      2018_v.png

      forrás: valasztas.hu