„A világ minden időben kedvezett az olyan gondolatoknak, amelyek rémületet keltenek. Az emberek, különösen a tömegek, szeretnek rettegni. A krízis-szellemiség ma sokban nagyon veszedelmesen hasonlít a tömeghisztériához. Kitűnő alkalom: félni – arról beszélni, hogy a társadalmak felbomlanak, elszegényednek, irtózatos háborúk fenyegetnek, népek felfegyverkezve acsarkodnak egymásra, gonosz felbújtók egymásnak uszítják az osztályokat, közben egyházak és államok szervezete széthull, (…) De mi ebben a reális? Van-e egyáltalán krízis? Nem örökké meglévő valami ez? Mindig krízis van. Ha az ember előveszi a legrégibb írásműveket, már találkozik azzal a sajátságos szellemmel, amely a kort kifogásolja, és azt jósolja, ha az emberek nem térnek jobb útra, pusztulásnak néznek elébe.” (Hamvas Béla, 1936) 

Mind ismerjük az előző évszázad válságait, fordulatait és háborúit, de végső soron az ezredfordulót megelőző, valójában röhejes közösségi halálfélelem sem volt túl régen. Azonban az előző évtized minden kétséget kizáróan túlteljesített a konstans válsághelyzetek teremtésében és azok fenntartásában. Lényegében kultúránkat nem rombolják már a válságok, hanem annak stabil építőkövei lettek.

A válság hivatalossá válásának általában nincs egy konkrét kritikus értéke, amitől számítva már tudományosan megalapozott tényként hirdethetjük, hogy „most helyzet van”. Azt azonban tudjuk, hogy az a válság, ami csak egy ember fejében él, az nem is válság vagy közösségi szorongás, ezért fontos felsorolni, hogy Magyarországon (és végül a világban is) milyen kríziseket észleltek, teremtettek és nagyítottak fel a pártok, közéleti szereplők az előző évtized során.

Az egyetlen mindenki által valóban megélt válságot, a gazdasági világválságot éppen csak, hogy elkezdtük kiheverni, máris jelentkezett a jogállamiság válsága, karöltve a korrupciós válsággal, majd a migrációs válság, most pedig a klímaválság a slágertéma. A felsorolt jelenségek nem mindegyike élvezte a kollektív, közösen megélt válság jeleit, sőt, egy részüket mintha politikai állásfoglalás mentén észlelte és dolgozta volna fel az emberek jelentős része.

A válság évtizedében lubickolt a politika és politikát támogató kommunikációs szakértők csoportja. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint – akár látszólag – elmélyíteni egy krízist, majd végső mentsvárként saját magunkat ajánlani?

Így kaptunk olyan érdekes és végeredményben szórakoztató válaszokat, mint a gazdasági világválság hazai következményeit menedzselni próbáló „rideg, technokrata” kormányzatra tolt felelősség, miközben a valóban rideg és technokrata bankok, hitelezők kritikája elmaradt. Nem kevésbé szórakoztató a jogállamot és parlamentáris demokráciát ezerszer eltemető, de az országgyűlésben helyet foglaló örök rendszerváltó ellenzék, és persze itt volt a gonosz, spekuláns, kapitalista zsidó öregember, aki saját gazdasági érdekei és a baloldali-liberális meggyőződése miatt több millió muszlimot hajóztatott át Európába, ahelyett, hogy a „vállalatai” egyszerűen munkavállalási engedélyt adtak volna az olcsó munkaerőnek.

Hogy végül a bevándorlás elősegítése miatt az európai baloldal pénzeli a Soros-szervezeteket vagy fordítva, az még nem lett kristálytisztán megfogalmazva. Az egészen nyakatekert, de érzelmekre ható kommunikációs panelekkel úgy látszik éveket ki lehet húzni, az emberiség eddigi történelmének jelentősnek mondható kríziseinek (háborúk, járványok, éhínségek) hiányában is lehet válságos, apokaliptikus hangulatot teremteni és szavazatokat gyűjteni.

A politika tehát elfoglalta az életterünk, és a krízis elemeivel tölti ki azokat a hézagokat, amiket már nem tud sem ideológiával, sem pedig konkrét teljesítménnyel és cselekvéssel kitölteni.

Ezzel azonban van egy probléma: így nem látjuk a fától az erdőt.

Vagy ez esetben: nem látjuk a teremtett krízisünktől az esőerdőt, míg mások a teremtett krízisük miatt nem látnak mást csak azt a bizonyos fát.

Az előző hetek legtöbbet citált témája a brazíliai őserdő lángolása volt (méltatlanul keveset említve a többi természeti katasztrófát). Mi sem volt egyszerűbb, mint politikai haszonszerzéssel és hatalomszerzési kísérlettel vádolni a populista politikusok kritikusait. Vegyük azonban észre, hogy amíg Oroszországban a katasztrófa okai is mások voltak és az ottani hatalom reagált az eseményekre, addig Brazíliában az ok a természeti értékek semmibe vétele, a következmény pedig elsősorban a cselekvés hiánya volt, a már említett politikai haszonszerzésre és külföldi politikai befolyásolási kísérletekre hivatkozva. A post-truth világ esszenciája volt mindez.

A hatalom birtokosai hatalmukat féltve projektálták saját tulajdonságaikat ellenfeleikre, azt a látszatot teremtve, hogy cselekvésképtelenségükért nem saját maguk, hanem a mulasztást szóvá tevő ellenzék és a sajtó a felelős. Az ellenzék miatt kényszerpályán mozgó kormányokról folyó parttalan „vitáknak” itthon is nagy hagyománya van. Ugyanígy lehet kimerítő vitákat folytatni arról is, hogy ami „kívül zöld, az belül vörös”, meg hogy valójában a marxisták, sőt, egyenesen a felbőszített genderista-feminista-liberálisok térnének vissza, hogy kasztrálják a „normális”, jobboldali, keresztény embert. Csak egyszerűen nincs értelme.

Azért nincs, mert ez a kérdés valójában nem ideológiailag megalapozott, és a hírhamisítás sem vezethet sokáig eredményre, hiszen gyakorlati kérdésről beszélünk. Ráadásul az előző évtized – válságokat meglovagoló és kihasználó – jobboldala eddig azért volt sikeres, mert mind egy világnézeti, mind egy cselekvéssé alakítható gyakorlati kapaszkodót is tudott adni az embereknek.

A migrációs válságot sajátjává tette „a történelem nem ért véget” szemlélettel és „meg is nyerte” azzal a lappal, hogy nincs idő moralizálni, cselekedni kell. A határon átlépőket, majd kiszorításukat a saját szemével látta minden szemlélő. A cselekvést meghálálták a szavazók, és a hazai ellenzéknek is ki kellett vonulnia a korábbi – egyébként csak örökös ellentmondó és átgondolatlan rendszerkritikus - állásaiból.

A jobboldalinak hívott politika jelenleg viszont nem tud érdemben reagálni a klímaválság okaira, de a tüneteire sem, sőt egyelőre egy bizonyos része tagadja vagy lekicsinyli ennek jelentőségét, időt és energiát nem kímélve relativizálva a kérdést.

A nagyrészt általuk megteremtett „gondolkodni, bölcsészkedni” időt nem hagyó politika és a végletekig felpörgetett, érzelmekre,

főleg a félelmekre ható marketing alapú a kommunikáció most a jobboldal ellen dolgozik.

Erre válaszként kevés mozgósítani a csapat egyik szárnyát és (nem túl őszinte lelkesedéssel) megpróbálni elhitetni, hogy lesz zöld konzervatív politika. Zöld konzervatív politika ugyanis volt és van: ennek a szuverenista, a nagyvállalatokat mindinkább az államokra nőni hagyó (vö: háttérhatalmak) felfogásnak (is) az eredménye a klímaválság.

A (populista) jobboldal tehát most azzal kell szembenézzen, hogy nem lesz elegendő a szimbolikus vagy egyszeri gyors válasz, hiszen ezt a válságot nem ők tették meg válsággá és az a válasz nem is egyszeri, dátumhoz vagy államhatárokhoz kötött. Ráadásul a klímaváltozás hatással van a korábban kiütéssel megnyert migrációs témakörhöz.

A nem populista, és inkább konzervatív jobboldaliaknak észre kellene venniük azt is, hogy az amúgy minden más esetben elátkozott materialista „haladók” felfogását gyakorolja a populista jobboldal, legalábbis abban az értelemben, hogy nincs más út, mint előre: maximálisan ki kell aknázni a rendelkezésre álló természeti és humánerőforrást. Ez a nem konzervatív politika mindezt tökéletesen ki is használja. A hatalom biztosítása érdekében a populizmus hangja által megszólított rétegek jóllakatása történik ígéretekkel, termőföld osztással és újraiparosítással. Ezek a tettek ezúttal mind a rideg, természetet nem kímélő „haladást” szolgálják és végső soron meg fogják változtatni a világunkat.

Hogy ez a változás válság-e, az nem tisztázott, mint ahogy maga a válság bizonyosságáról is folynak a viták. Ha ez nem válság, akkor sosem volt válság, ha pedig a korábbiak azok voltak, akkor itt is arról kell beszélnünk – ragadhatnánk meg a kezdő idézet lényegét.

Jól látjuk, hogy amint érdekelt lesz a szavazatok miatt az egyik oldal, az mindenképp válsággá kereszteli a jelenséget, míg a másik oldal tagadni fogja ezt, ezzel összességében megteremtve a krízist és annak közbeszédet uraló narratíváját.

A valóságos események tagadása pedig végső soron szintén válságos állapotot teremtenek.

Amíg zajlik a definíciós-vita, addig is elveszejti a világot a baloldali, a liberális és a jobboldali megoldás is – gondolja a baloldali, a liberális és a jobboldali. Holott ezúttal a válság nem a megszokott életvitelünket vagy pénzügyi rendszereinket érinti - mely változások szintén adaptációt igényeltek – hanem azt a rendszert, amibe lényegében minden emberi tevékenység ékelődik. Mivel a korábbi válságkezelő vagy megelőző tettek, mint a részvényesek és befektetők kártérítése, kisebbségi csoportok elleni uszítás vagy éppen a kisebbségi csoportok integrációs programja és a nagyvállalatok belső érzékenyítő tréningjei nem segítenek a környezet állapotának konzerválásában vagy éppen javításában, épp ezért az adaptáció is lényegesen nehezebb lesz.

Ha válság van, akkor azért változik meg hamarosan minden körülöttünk, ha pedig ez nem válság, akkor adaptáció garantálja ugyan az életben maradást, azonban a megváltozó világunk hatására úgy néz ki, semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen.

A konzervatív világnézetű emberek bizonyára nem szeretnék ezt.

A kérdés, hogy a várat jelenleg itthon és a világon sokfelé uraló jobboldal képes-e a megújulásra vagy a várat ostromolni készülő baloldaliak, zöldek, liberálisok találnak megoldást és veszik be esetleg ismételten a várat. A jobboldalnak (és a liberálisoknak) ehhez paradigmaváltáson kell átesnie, míg a baloldal nagyjából üres kapura játszik.

Vagy, hogy meg akarja-e oldani valaki igazából ezt a kérdést, vagy csak fenntartani a válságos állapotot. Ahogy a válság definíciós-válságát nem oldja meg a zöld aktivistáktól vagy a természeti apokalipszistől való rettegés, ami végső soron az emberiségnek lenne igazán kényelmetlen, úgy a klímakérdést sem oldja meg az a pótcselekvés, ha nem kérünk szívószálat, de még annyira sem oldja meg, ha a múltbarévedés eredményeként termőfölddel tesszük hűségessé a népünk.

A megoldás nyitja ezúttal is a cselekvő, nem a félelmekre játszó és a jelenben élő felelős politika. Hogy ezt melyik oldal fogja képviselni, az hamarosan eldől. Aki ezt vállalja, az meglátja a fától az erdőt.