Tanárgyilkosság Franciaországban, könyvdarálás Magyarországon. Mi köze ennek a két eseménynek egymáshoz? Ami összekapcsolja őket, az a szólásszabadság kérdése, de mielőtt rátérnék, pontosan hogyan, fontos megvizsgálnunk, mi is a szólásszabadság és miért övezi mind a mai napig vita.
A szólásszabadság
Az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozatának 19. paragrafusa (1948) így ír a szólásszabadságról:
„Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket."
Mindez azért nagyon fontos, mert enélkül a demokrácia intézménye és a tudományos élet nem tud egészségesen működni. Gondoljunk csak bele, hogyan vitatkozhatna a parlamentben két képviselő például az abortusz kérdéséről, ha valamelyik oldal képviselete tilos lenne, törvénybe ütközne? Vagy hogyan jöhetett volna létre a kvantumfizika, ha minden a newtoni mechanika területén nem értelmezhető gondolatot kizártak volna a tudományos diskurzusból?
A határok
Evidensnek tűnik tehát, hogy szólásszabadságra szükség van. Van-e azonban határa? Mi van, ha valaki például tagadja, hogy a Holokauszt megtörtént és ezt a véleményt terjeszteni próbálja? Ezt már kevesen hagynánk. És úgy tűnik ezzel nem vagyunk egyedül, ugyanis 16 európai országban - köztük Magyarországon - és Izraelben törvénybe van foglalva, hogy a szólásszabadság nem terjed ki a Holokauszt (és bizonyos országokban más népirtások) tagadására. Kérdéses, milyen általános érvényű szabályra következtethetünk ebből. Talán némi támpontot ad John Stuart Mill híres mondata, miszerint „az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan és egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába". A népirtások tagadásának betiltása tehát azért jogos, mert megvédi az áldozatok leszármazottait, az estleges túlélőket az őket ért támadásoktól. Nem kérdés ugyanis, hogy végtelenül kegyetlen támadás az, amikor valakitől elvitatják életének valószínűleg legmeghatározóbb, legszörnyűbb élményét.
Mi itt akkor a kérdés?
Mill kijelentése kiválóan alkalmazható a fenti esetre, a kérdés az, hogy mi a helyzet a kevésbé egyértelmű esetekkel. Ha egyszerűen megbántanak valamivel, az feljogosít-e az önvédelemre, így mások szabadságának korlátozására? Az általánosan elfogadott irányelv a jogalkotók között az, hogy más jogokat nem sérthet a szólásszabadság, tehát például a jó hírnévhez és becsülethez való jogot. Így sok országban bűncselekmény a rágalmazás, a becsületsértés. Emellett a szólásszabadság alól kivételt képez Magyarországon a közösség elleni uszítás és a gyűlöletbeszéd is. Ezekkel a kivételekkel kapcsolatban azonban nincsen világszerte konszenzus. Amerikában például a közvetlen fenyegetést jelentő, erőszakos cselekményt előrejelző kijelentéseken kívül semmi sem tilos, és hasonlóan szabad a véleménynyilvánítás az Egyesült Királyságban is. De itthon is sorra akadályokba ütköztek azon törekvések, amelyek a gyűlöletbeszéd szankcionálásának szigorítását tűzték ki célul. A korlátozások ellen szól az Európai Emberi Jogok Bíróságának egy 1976-os határozata is, mely szerint
„a szólás szabadsága nemcsak azokra az 'információkra' és 'eszmékre' vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek […], hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják […] a lakosság bármely részét”.
És ami Franciaországban a napokban történt, kiválóan bemutatja, milyen problémákat szülhet ez a nagy szabadság, hogy mennyire nehéz ezt sokaknak elfogadni, és hogy mennyire fontos újra meg újra visszatérnünk a határok kérdéséhez. Ráadásul nem csupán egyszeri esetről van szó, biztosan emlékszünk például a Charlie Hebdo botrányokra vagy a Jyllands-Posten ügyre.
Kép forrása: Reuters/Eric Gaillard
A magyarországi események a közbiztonság szempontjából jóval kisebb súllyal rendelkeznek, azonban a szólásszabadság határaival kapcsolatos kérdéseket szintén jól bemutatják. Dúró Dóra könyvdarálásának és a franciaországi támadás elkövetőjének üzenete ugyanaz: a szólásszabadság túllő a célon. Szerintük túl sokat engedünk meg, amikor hagyjuk, hogy egy gyermekkönyvben olyan kisebbségek képviselői szerepeljenek, mint például a homoszexuálisok, vagy hogy az újságokban, az iskolákban Mohamed prófétáról készült karikatúrák jelenjenek meg. A két törekvés létjogosultsága között persze van egy fontos különbség: míg a gyermekkönyv esetében egyértelműen látszik, hogy konstruktív szándékkal íródott (célja az érzékenyítés), kérdéses, hogy mások vallásának kigúnyolása milyen módon viszi előre a társadalmat. Itt azonban felmerül a túlzott szubjektivitás veszélye - amennyiben csak a szándék számít, a következmény nem, mindenki felmentheti magát a felelősség alól, mondván, jó szándékkal tette amit tett - a karikatúrák készítője azokat nem támadásnak szánta, csak mosolyt akart csalni az emberek arcára. És a másik út sem tűnik járhatóbbnak: ha csak a következmény számít, bármilyen véleménynek kétségbevonhatjuk létjogosultságát, mondván, hogy annak képviselete sért minket. Még mindig ott vagyunk tehát, ahonnan kiindultunk, az egyetlen egyértelműnek tűnő határ, hogy más szabadságjogokat nem sérthet a szólásszabadság. Látszólag lehetetlen úgy bővíteni a korlátozást, hogy az mindenki számára kielégítő legyen.
Bibó István szabadságértelmezése
A megoldás megtalálásában talán segíthetnek Bibó István gondolatai a szabadságról. Ő ugyanis úgy vélte, nem az a szabadság, hogy az egyén bármit megtehet, és nem igaz, hogy „az egyén szabadságának határa mások szabadságának határa". Szabad szerinte az, aki nem fél. Vagy jobban mondva: akinek nem kell félnie. Ezzel arra kíván rámutatni, hogy az, aki úgy próbál felülkerekedni a kiszámíthatatlan világ eseményeivel szembeni tehetetlenségén, hogy közben másokban valamilyen módon félelmet kelt (hatalmi pozíció betöltése által azt az érzést keresve, hogy az irányítás a kezében van), az nem jarul hozzá a társadalom szabadságának növeléséhez, sőt, visszaél a szabadságával. És ez ugyanúgy igaz a szólásszabadságra, mint a cselekvés szabadságára. Lehetőségeinkhez mérten tehát fel kell mérnünk, az emberekben levő félelem növelésére, vagy csökkentésére szolgál egy-egy törekvés.
Kép forrása: Wikipedia
Nézzük most meg ilyen szempontból a már megismert eseteket:
- Ha a népirtások tagadásának megtiltása nem történik meg, azáltal elismerjük, hogy a történelem nem csak a történetírók különböző véleménye miatt, hanem természete szerint szubjektív. Ez azért ad okot a félelemre, mert ebben az esetben az általunk megélt múlt, életünk eseményei is kétségbe vonhatóvá válhatnak mások által.
- Ha a Meseország mindenkié című könyvnek nem kell lekerülnie a polcokról az azt az üzenetet hordozza, hogy lehet gyermekeknek szóló könyvekben számukra nehezen értelmezhető, szokatlan szereplőket megjeleníteni. Ez már csak amiatt sem képes igazán félelmet kelteni az emberekben, mert ezen könyvek elolvasása, de még megvásárlása sem kötelező.
- Ha Franciaországban továbbra is készíthetőek karikatúrák az egyes vallások prominens alakjairól, ezáltal szabadon kigúnyolhatóak maradnak, az azért lehet félelmetes az emberek számára, mert megnyitja a kaput az előítéletesség, majd a diszkrimináció felé.
A másik oldalról nézve viszont mindhárom esetben félelmet kelthet az emberekben, hogy a szólásszabadsághoz való jog „önkényesen” csorbítható. Úgy tűnik, ezeket a potenciális félelmeket mérlegre helyezve határozott döntéseket tudunk hozni az egyes esetekben. És elismerem, ez nem vezet objektív, mindenki számára elfogadható elvekhez. Azonban úgy gondolom, pontosan ezt kell látnunk - hogy ilyen elvek nem léteznek. Bibó István szabadságelmélete is csupán egy eszközt ad a kezünkbe, amely segíthet a saját döntéseink meghozatalában. Mert világos: bármennyire is törekszik a törvényhozás a félelem minimalizálására, önmagában nem képes szabaddá tenni a társadalmat. Ugyanis mindannyian felelősek vagyunk egymásért, rajtunk múlik mások szabadsága. És meg kell hoznunk a döntést: visszaélünk ezzel, vagy megtanulunk élni vele.
A bejegyzés szerzője a Paradigma Intézet gyakornoka, Politics, Philosophy and Economics szakos hallgató.
