A kérdés a következő: Mennyiben változtatja meg az egyes pártok irányába megfogalmazott szavazói elvárásokat, a kormányváltás lehetőségének elérhető közelségbe kerülése?

kép forrása: index.hu

A Medián legfrissebb kutatása szerint az ellenzéki szavazóbázis 67%-a hajlik arra a forgatókönyvre, miszerint az esélytelen jelöltek lépjenek vissza a legesélyesebb ellenzéki javára az egyes választókerületekben. A kormányváltást akarók 47 százaléka szerint pedig Vona Gábor lesz a leginkább felelős, ha a széleskörű együttműködés elmaradása miatt ismét a Fidesz nyeri a választásokat (a párt nélküli kormányváltó szavazók 51 %-a gondolja ezt így).

A választás előtt (jobb esetben) minden párt igyekszik egy olyan következetes stratégiát választani, mely a lehető legtöbb mandátum elnyerésével kecsegtet. A Fidesz esetében ez a “Soros-terv”. Mind az ütemezése, mind pedig az üzenet szegmentálása egy tudatosan felépített hosszú távú kampánystratégia része.

A Jobbik azon elképzelése és taktikája, miszerint nem hajlandó érdemben és nyíltan koordinálni az egyes egyéni választókörökben, könnyen megeshet, hogy pont a választások előtti héten okoz komoly fejtörést Vona Gábor pártjának. Az utóbbi hetekben megváltozott a kampány dinamikája,  a szavazói elvárások messzemenően átalakultak. Az ellenzéki médiateret a hódmezőváráshelyi tapasztalatokból építő diskurzus uralja: “a Fidesz leváltható, ha mindenhol az esélyes jelölt a kormánypárt egyetlen kihívója”. 

Bár a Jobbik ideológiája sokáig távol tartotta a mérsékeltebb irányultságú szavazókat, az utóbbi két évben változás történt. Ez pedig azt eredményezi, hogy a radikálisan polarizálódott médiaterepen a Jobbik potenciális szavazói ugyanabból az “ellenzéki” szűrőbuborékból értesülnek a politikai történésekről, mint adott esetben az LMP és az MSZP szavazói.

A pártok célja, vagyis az általuk tematizált tét - eltekintve a szinte elhanyagolható ígéretektől - megegyezik: leváltani Orbán Viktort. Az “ellenzéki buborékban” a szavazók egy hónapja mással sem szembesülnek, minthogy össze kell fogni, hiszen csak így sikerülhet.

És itt ütközik ki az, hogy a Jobbik eddigi stratégiája az utolsó héten szembemehet a szavazók akaratával. Az egyetlen legitim kihívó üzenete könnyen kontraproduktívvá válhat.  Sokáig pedig ez a stratégia tűnt az egyedül kifizetődőnek. Ettől az üzenettől lehetett azt remélni, hogy a győzteshez húzás majd olyan mértékű átszavazást eredményez, mely a Jobbik erősödéséhez vezet. 

Ezzel szemben a helyzet sokat változott az elmúlt pár hétben.

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy van-e értelme a változtatásnak, és az utolsó pillanatban való manőverezésnek. A válasz azért nehéz, mivel a Jobbik esetében nem lehet stabil szavazóbázisról beszélni. A néppártosodás stratégiája, mellyel teljesen új szavazókat kívántak megszólítani, majd az elvárásoknak való meg nem felelés, komoly hazárdjátéknak tűnhet a kampány hajrájában.