Az utóbbi időben több hírportál is foglalkozott az ellenzéki pártokkal, valamint a választások óta tartó folyamatos válsághelyzettel. A Fidesz harmadik kétharmados sikere után nehezen volt elképzelhető, hogy belső konfliktusoktól és önvizsgálattól mentes hónapok következnek számukra. A válság ugyanakkor természetes következménye a politikai értelemben is értékelhető teljesítményhiánynak. A kérdés, hogy van-e olyan iránya a folyamatnak, mellyel javulásnak indulhatnak az ellenzék esélyei?

kép forrása: index.hu

Az ellenzék teljesítményének hiányát jól mutatja a választási eredmény. Van ugyanakkor egy másfajta teljesítmény. A parlamentbe való bejutás, az országos listán a befutó hely kiharcolása, vagy egy nyerhetőnek ígérkező EVK-ban való indulás bebiztosítása egészen biztosan rengeteg időt és energiát emészt fel. Nem kétséges, hogy politikailag ez is értékelhető, csak éppen szavazatot nem hoz. Arra pedig szintén nem lesz elég, hogy a következő négy évben a vízfelszín fölött tartsa az ellenzéket.

Meddig tartható fenn az egyéni érdek követése, és az meddig szoríthatja a háttérbe a párt társadalmi támogatottságának növelése érdekében tett erőfeszítéseket? Hogyan változtat ezen a kialakult válsághelyzet? A személycserék csak a belső hatalmi harcok következményei, azaz a befutó parlamenti helyek újraelosztása történik, vagy a folyamat magában hordozza a változás lehetőségét?

8 éve folyamatos a „megújulás”, mégis mindig ugyanazok a szereplők váltják egymást a hatalmi pozíciókban a párton belül, pedig a választásokat követő tüntetéssorozaton is megfogalmazódott, hogy a választók nem az effajta politikai teljesítményre adták le voksukat. Azonban az ellenzéki képviselők egy-két kivétellel átvették mandátumaikat, jelezve azt, hogy további négy évig egészen biztosan nem vonulnak vissza a politikától, hiszen saját szempontjaik alapján – jogosan – megküzdöttek a képviselői mandátumért. Ha a munka nem a választók képviselete lenne, akkor ezzel nem is lenne semmi baj.

Most azonban egy éven belül kettő olyan választás, megmérettetés következik – az egyik az európai parlamenti, a másik az önkormányzati választások –, amelyek felgyorsíthatják az ellenzéki pártok számára a válaszok megtalálását.

Azonban a kampányidőszak hamarosan elkezdődik, és amennyiben – ha a választók nem is – az ellenzéki politikusok valóban azt gondolják, hogy a jelenlegi pártok alkalmasak a Fidesz leváltására, akkor a belső konfliktusokat most kell rendezni. Nem engedhetik meg azt maguknak, hogy a következő kampányidőszakban továbbra is az inkompetenciájukról szóljanak a hírek. Egészen biztos, hogy az a fajta politizálás, mely az elmúlt négy, de leginkább nyolc évet meghatározta, nem tudja megőrizni a szereplők társadalmi legitimitását.

A kérdés, hogy a válsághelyzet után mi dominál? Továbbra is az egyes politikai szereplők saját önös érdeke? Vagy a tényleges változás és összefogás lehetősége, ami ezúttal nemcsak a retorikában és szavakban jelenik majd meg, hanem akár valós tettekben is? Az EP-választás tehát itt van a pártok nyakán, és amennyiben addig nem sikerül feloldani a belső feszültségeket, akkor tovább folytatódhat az ellenzéki pártok lejtmenete.