Előző posztunkban Yuval Noah Harari könyvének bevezető szakaszával foglalkoztunk, amely a mit is kellene tanulni kérdésre keresi a választ. A szerző szerint 2018-ban az utolsó dolog, amire a tanulóknak szükségük van, az a még több információ, melynek jelentős része sohasem hasznosul. Ezzel szemben egyre nagyobb szükség lenne a hasznos és haszontalan információk közötti különbségtételre, a rendelkezésre álló információmorzsák hatékony szelektálására, majd pedig felhasználására. Harari szerint az információ mellett a diákoknak még egy sor előre meghatározott készséget kell elsajátítaniuk – így például az egyenletek megoldását, az idegen nyelvek magabiztos használatát vagy adott esetben a programozást. Mindezeket a kompetenciákat anélkül kell megszerezniük, hogy tudnák, 2050-re a munkájukhoz milyen készségekre lesz majd szükségük. Elképesztő mennyiségű időt és energiát fordítanak mind a tanárok, mind pedig a diákok az idegen nyelvek, vagy a programozás megfelelő szintű elsajátítására; pedig biztosra vehető, hogy a mesterséges intelligencia hibátlanul fog fordítani a Föld összes nyelvén, míg a programozásra megtanított program sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldásokat fog kitalálni, mint az ezeket megalkotó ember.

kép forrása: blog.TED.com

Szóval akkor mit is kellene tanítani? Több szakértő szerint a „négy K" az oktatás jövője. Ez nem más, mint

• a kritikai gondolkodás,
• a kommunikáció,
• a kollaboráció,
• és a kreativitás.

Sőt, az iskoláknak le kellene építeniük a technikai jellegű tudás átadását, és az általános életcélok elérésére kellene felkészíteniük a hallgatókat. A technikai tudás ugyanis adott lesz pár évtizeden belül, sok esetben már most is az. A legfontosabb készség szinte biztosan a változás, és az azzal való megküzdés lesz. Megőrizni a képességet az új dolgok megtanulására és a belső egyensúly megőrzésére. 

Ahogy a változás a természetéből adódóan felgyorsul, nemcsak a világgazdaság működése, de azon meghatározás is nagy valószínűséggel megváltozik, hogy mit jelent embernek lenni. 1848-ban Marx úgy fogalmazott a Kommunista kiáltványban, hogy „Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek”. Marx itt elsősorban a társadalmi és gazdasági rendszerre gondolt, 2048-ra viszont az emberek kognitív struktúrai fognak elpárologni, vagyis pontosabban az adatfelhőkbe szállni.

1848-ban az ipari forradalom következményeként milliók veszítették el állásukat az agráriumban és vándoroltak a városokba, hogy gyárakban dolgozzanak. Amennyiben pedig sikerült megragadniuk egy munkahelyen, akkor joggal számíthattak arra, hogy az életük végéig ott fognak dolgozni. 

2048-ra nem elképzelhetetlen, hogy az embereknek nem a városba kell majd költözniük, hanem a kibertérbe, esetleg az adott munkakörhöz egy olyan érzékelésre lesz szükségük, melyet csak egy beültetett mikrochip tesz majd lehetővé. 

Annak ellenére, hogy nincs messze, nem igazán lehet meghatározni, hogy miként fog kinézni ez a szép, új világ. Az biztos, hogy ha valaki megpróbálja leírni a 21. század közepét, és az sci-finek hangzik, akkor jó eséllyel távol áll az igazságtól. De ha valaki egy időgéppel odamenne megnézni, és úgy igyekezne elmagyarázni a 21. század közepét, és mondanivalója nem hangzana science fictionnek, akkor biztosan nem mondana igazat. A részletek bizonytalanok, az viszont biztosra vehető, hogy más lesz, mint amihez most szokva vagyunk.

Az ilyen ütemű technológiai fejlődés az emberiség egyik legidőállóbb alapvetését teszi majd zárójelbe. Azt, hogy az emberi élet alapvetően két szakaszra bontható: egy fiatalkori tanulószakaszt követ egy felnőttkori munkaszakasz. Az ember az élete első időszakában begyűjti az érvényesüléshez szükséges(nek vélt) információkat, fejleszti képességeit, kialakít egy olyan világképet, melynek értelmét látja és kialakul az identitása. 

Amennyiben valaki az élete első tizenöt évét a családi rizsföldön dolgozva tölti el Dél-Kínában, akkor is a tanulás ennek az életszakasznak a célja. Megtanulja, hogyan kell rizst termeszteni, de a többi termesztővel való együttműködést, vagy a kerekedőkkel való alkudozást is itt sajátítja el. A tanulási szakasz után pedig az előző készségek használatával lehet majd érvényesülni. Természetesen ezeket lehet csiszolni, fejleszteni, sőt új készségeket is megtanulni, de az alapok a tanulási szakaszban kerülnek lefektetésre. 

A 21. század közepére a felgyorsuló technológiai változás és az egyre csak hosszabbodó élettartam ezt a hagyományos alapvetést fogja felborítani. Ennek eredményeként pedig egyre kevesebb folytonosság lesz a különböző életszakaszokban, és egyre gyakrabban fog felmerülni az a kérdés, hogy pontosan ki is vagyok én? Ez pedig elképesztően stresszes lesz.

A változás alapvetően mindig stresszel jár, és egy bizonyos életkor után az emberek nem szeretik a változást, és ami a legfontosabb, nem akarnak már megváltozni. 15 évesen minden folyamatosan változik, az ember teste is fejlődik, ahogy naponta új horizontok nyílhatnak meg egy-egy élmény hatására.

Ezzel szemben 50 évesen az emberek többsége már nem akar változást, rájött, hogy már nem fogja megváltani világot. A stabilitás és állandóság egyre inkább felértékelődik, hiszen rengeteg időt és energiát beletett a karrierjének, identitásának felépítésébe. Minél több munka volt benne, annál nehezebb elengedni, hogy aztán valami teljesen újba kezdjen az ember. Természetesen van helye apróbb változásoknak és új élményeknek, de a középkorú emberek többségének esze ágában sem lenne teljesen újragondolni az életét. Tegyük hozzá, hogy ezidáig nem is nagyon volt szükség erre.

Bár a felnőtt agy sokkal tanulékonyabb, mint azt korábban feltételeztük, a gyerekéhez képest mégis sokkal nehezebb bármit is beletölteni. 2050 után viszont szükség lesz arra, hogy az ember újra-újragondolja az életét. Főleg az életének egy olyan korai szakaszában, mint az ötvenes évei.

Ebben a világban ugyanolyan nehéz lesz majd a saját múltbeli élményeinkre támaszkodni, mint az emberiség kollektív múltbeli tapasztalataira. Mind az emberiség egészének, mind az egyéneknek olyan félelmetes újdonságokkal kell majd szembesülniük, mint a szuperintelligens gépek, a bionikus testrészek vagy az emberi érzelmeket tűpontosan befolyásolni képes algoritmusok.

Hogy kell cselekedni, amikor ilyen mennyiségű újdonság jön szembe és nincs lehetőség sem az egész befogadására, sem pedig a feldolgozására? Milyen készségek kellenek egy olyan világban, ahol a bizonytalanság az egész rendszer legfontosabb alapeleme lesz? És a jelenlegi oktatási szemléletmód segít-e ezen bármit?

Két képességre egész biztosan minden érvényesülni kívánó embernek szüksége lesz: komoly rugalmasságra és belső egyensúlyra. Ezeket pedig nem lehet úgy megtanítani, mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét, vagy az első világháborúhoz vezető folyamatokat. A változásokkal és kihívásokkal teli világgal szembeni ellenálló készséget nem igazán lehet könyvekből vagy a padsorban ülve megtanulni. Főleg úgy, hogy mind a tanárok jelentős többségéből, mind pedig az egész közoktatási rendszerből hiányzik az a rugalmasság, amire most, 2018-ban szükség lenne. 

Az ipari forradalom egyik legnagyobb vívmánya a futószalagszerű közoktatás globális elterjesztése volt. A városokban több nagy épület van, közel hasonló méretű és berendezésű termekkel, padokkal, székekkel. Ezekbe a termekbe bemegy 20-30 diák, akik közel ugyanabban az évben születtek és a város bármelyik ilyen iskolaépületében szinte azonos információkat tanulnak a földrajzról, a történelemről vagy a biológiáról.

Nemzetközi szinten is konszenzus kezd kialakulni arról, hogy – az elvitathatatlan múltbéli eredmények ellenére is – a rendszer alkalmatlan arra, hogy a jelenkori kihívásokra felkészítse a diákokat. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy olyan alternatíva még nem született, ami hasonló hatékonysággal tudna működni egy fejlett nyugati nagyvárosban vagy egy közép-afrikai kistelepülésen.

A bejegyzés alapjául szolgált: https://www.wired.co.uk/article/yuval-noah-harari-extract-21-lessons-for-the-21st-century