A Fidesz az egész választási kampányát a migráció témája köré építette, és az eredmény őket igazolta. Több mint két és félmillió ember tette le a voksát amellet, hogy Magyarország ne legyen bevándorló ország.

kép forrása: index.hu

A kormánypárt kivételével csak a Jobbik kommunikálta valamilyen mértékben a migrációval kapcsolatos álláspontját, a többi ellenzéki formáció viszont úgy kerülte a témát, ahogy csak tudta.

Ahogy a média logikája egyre inkább érvényesül a politika világában, úgy a győztes gyakran az lesz, aki megyeri a tematizációs versenyt. A média napirendjének uralása pedig a Fidesz győzelmének egyik kulcseleme volt. Bár a kormánypárt a végletekig leegyszerüsítette az üzenetet, és Soros György arcát adta a problémának, a probléma tényleg valós. A magyar társadalom legalábbis annak érzékeli. Ez pedig továbbra sem fog megváltozni, hiszen a Fidesz elemi érdeke, hogy napirenden  tartsa az ügyet, még akkor is, ha a valós fenyegetettség sokkal kisebb, mint ahogy a kormánypárti média tálalja.

Persze lehet beszélni az összes egyéb körülményről, mely zsinórban a Fidesz harmadik kétharmadát eredményezte, azonban van egy fontos szempont amiről nem igazán esett szó az elmúlt időszakban. Ezt röviden így foglalhatnánk össze: Európában van egy migrációs nyomás, melyet a tagállamok lakosságának többsége EU-s szinten is a következő éveket meghatározó kihívásaként kezel, azonban ne beszéljünk róla, mert ez a Fidesz témája.

Választást általában úgy lehet nyerni (és igen, megint fel lehet hozni az összes olyan körülményt, mely megnehezítette az ellenzék helyzetét), ha egy olyan problémára kínál megoldást az adott politikai formáció, melyet a választók problémának érzékelnek. A szavazók a migrációt pedig komoly problémaként érzékelik. Ez a következő négy évben is így fog maradni, ha akarják az ellenzékben, ha nem.

A Fidesz reálpolitikát folytat a migráció tematizálásával. Az viszont nem reálpolitika, hogy egyáltalán nem, vagy csak alig beszélek az elefántról a szobában, mert nem én láttam meg először. EU-s szinten az az összbaloldali/liberális álláspont, hogy bevándorláspárti politikát kell folytatni, azonban nem szabad túl sokat és nyíltan beszélni róla, mivel az a populista jobboldalnak kedvez. Más témákat kell behozni a közbeszédbe, az emberek pedig majd rájönnek, hogy fontosabb azokkal foglalkozni, mint a kontinens jövőjével. A taktika sikerességét viszont jól tükrözik a pártok választásokon elért eredményei a bevándorlási válság kezdete óta. 

Vajon mikor jönnek majd rá, hogy a realitás tagadásával, elhallgatásával nem lehet választást nyerni?

A Fidesz harmadik kétharmados győzelme után minden ellenzéki párt önvizsgálatot tartot(tott) a héten. A Jobbikban már azonnal a választások után megindultak belső harcok, hiszen lemondott a párt elnöke, Vona Gábor, aki létrehozta és felépítette a pártot. A szocialisták irányából azóta sem lehet túl sok mindent hallani, a DK pedig elérte a reális célját, azaz megugrotta a parlamenti küszöböt, így az önreflexióra ott nagy szükség nem is lehet.

kép forrása: index.hu

Az LMP-nél azonban nem lehet elkerülni azt az égető kérdést, hogy mennyire tekinthető legitimnek az a stratégia, amely csupán arra volt elegendő, hogy a megalakulása óta a harmadik parlamenti ciklusát kezdje meg a párt ellenzékben.

Az index.hu szerint már a választás napján komoly belső feszültségek feszítették az LMP-t.  Másnap Szél Bernadett pártja kapta a legtöbb kritikát, mivel bár kommunikációjukban határozottan nyitottságot mutattak az ellenzéki koordinációra, azonban elmaradt a proaktivitás, amikor a valós visszalépésekre került volna sor. Egyéniben ráadásul csak Csárdi Antal győzedelmeskedhetett, mely igencsak meglepetésnek számít, hiszen minden jelentős ellenzéki jelölt az utolsó pillanatban lépett vissza a belvárosban.

Változásra mindenképpen lehet apellálni, ha csak a párt nem a parlamenti bejutást tűzi ki, mint örökös célt. Az LMP-nél pedig nem volt elérhetetlenül magasra helyezve a tét (mint például a Jobbik esetében), és olyan komoly irányváltásról se beszélhetünk, mint a néppártosodás, tehát nehezen elképzelhető, hogy radikális változás állna be a párt eddigi politizálásában.

Két út tűnik járhatónak: nyitás az együttműködésre az összes ellenzéki párttal, vagy visszatérni a gyökerekhez, és maximum olyan formációkkal közösködni, akik nem voltak még kormányon.

Vissszatérés a gyökerekhez

Miért? -  A párt anno azzal a szlogennel jött lére, hogy “Lehet más a politika”. Semmiféle együttműködés. Még a kommunikáció szintjén sem. Ez alól maximum az új ellenzéki szereplők jelentenek kivételt.

Ez egy valid taktika lehet a jövőben is, azonban kérdés, hogy lesznek-e új szereplők (a Momentum kivételével), akikkel olyan szövetséget lehet építeni, mely négy év múlva alkalmas lesz valós alternatívát állítani a Fidesszel szemben.

Amennyiben ezt az utat választják - és a hírek szerint a párt tagságának többsége ezen az állásponton van - akkor az Mszp és a DK teljes összeomlására lenne szükségük. A választási rendszer nem fog megváltozni, és az önérdekkövető politikusok is meghatározó elemei lesznek az ellenzéki palettának, így ha nem akarnak ugyanabba a hibába beleesni, mint ezen a választáson, akkor a következő időszakban elemi érdeke a pártnak, hogy rendezze a potenciális szövetségeseinek körét.

Nyitás

Miért? - Látható, hogy a 6-8%-os eredményt nem képes átugrani a párt, így elkezdődött a diskurzus arról, hogy mi lehet a jövőjük.

A “hagyományos” baloldali formációk majd egy évtizede tartó marginalizálódásával lehetősége van az LMP-nek a baloldal/liberális politikai űr betöltésére. Ehhez azonban a balodallal való együttműködéstől való elzárkózást el kell felejteni, legalábbis rövid távon mindenképp.

Az LMP már az utóbbi időszakban is bejárt egy olyan utat, melynek az lett az eredménye, hogy az elnökségen belül felmerült a választási koordináció lehetősége. Ez a megalakulásukkor ugye teljesen elképzelhetetlennek tűnt.  

Az önmagát lassan, de biztosan felemésztő MSZP helyén azonban ott van a lehetőség. Ezt viszont le kell nyomni a párt tagságának a torkán, és amennyiben a Jobbik is a néppártosodási úton halad tovább - ezzel pedig nyit a baloldali szavazók irányában - komoly konkurenciát jelenthetnek egymásnak. 

Az biztosan látható, hogy a párt sikerességének érdekében olyan médiaháttérre lesz szüksége, mellyel hatékonyabban el tudja majd juttatni az üzeneteit a választókhoz. A Fidesz és a Jobbik sikereiben is kulcsfontosságú volt az a tényező, miszerint a szélesebb szavazói rétegekhez célzottan el tudtak jutni a pártok témái, valóságértelmezései. Ahhoz, hogy az LMP “szintet lépjen”, ezen a területen mindenképpen kell fejlődnie. Az elmúlt napok hírei alapján azonban ezzel a párt vezetésében is tökéletesen tisztában vannak.

A Jobbik a választási kampány alatt végig úgy pozícionálta magát, mint aki az egyedüli esélyes jelölt Orbán Viktor leváltására. A legnagyobb ellenzéki párt 25 parlamenti mandátuma azonban a Fidesz 134 mandátumához képest nem ezt mutatja. Főleg úgy, hogy egyéniben mindösszesen egy helyen sikerült a kormánypárt fölé kerekednie. Az eredmény után a pártban már meg is jelentek az irányvonalat kritizáló hangok, valamint Vona Gábor bejelentette, hogy visszavonul a politizálástól.

kép forrása: index.hu

Vona távozása több kérdést is felvet a párt jövőjével kapcsolatban. Nem tartozott a Jobbik kifejezetten radikális arcai közé, ezért is tudta nagyon komoly hitelességvesztés nélkül végigvinni a néppártosodást. E mellett erősen centralizálta a Jobbikot, így el tudta kerülni a szakadást az irányváltás kezdeti szakaszában. Ennek viszont távozásával vége.

Jelen helyzetben három lehetséges forgatókönyv látszódik a Jobbik számára: folytatni a néppártosodást, visszafordulni a radikális gyökerekhez, vagy esetlegesen egy pártszakadás a kibékíthetelen belső feszültségek miatt.

1. Radikalizálódás

Miért? - A néppártodsodással nem sikerült elérni azt a szavazatmennyiséget, mint amennyit vártak tőle. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy az efféle markáns politikai fordulatok, főleg az erősen mediatizált politka korában hatványozottan nehezebbek, és több időt is vesznek igénybe.  

Mielőtt Vona Gábor belekezdett volna pártja néppártosításába, komoly - és az ő esetében szükséges - taktikai lépésekkel marginalizálta a radikális erőcsoportokat a Jobbik vezetésében (az egyetlen komoly kivétel Toroczkai László maradt). A kudarcként értékelt választási eredménnyel azonban ezek a szélsőséges hangok felerősödtek. Mind Toroczkai László, mind pedig Novák Előd a középre húzódást és Vonát tette felelőssé a gyenge szereplésért. Bár a párt kudarcának oka könnyen lehet, hogy a gyökerek elhagyása volt, hosszú távon ez a megoldás mindösszesen a parlamenti bejutást garantálhatja. Amennyiben pedig az ellenzékváltó hangulat valósággá válik a következő időszakban, a középen álló Jobbik akár áldozatául is eshet a fejleményeknek.

A kormányváltó többséget ugyanakkor biztosan nem lehet összehozni olyan szélsőséges üzenetekkel, melyek egy részét a kormánypárt már átvette, és hatékonyan tematizálta az elmúlt években. Így ebben az esetben csak a romallenesség és az antiszemitizmus témája maradt. Ezek túlhangsúlyozására azonban nem lehet reális stratégiát építeni, hiszen sokat változott a nemzetközi környezet, valamint a kormánypárt retorikája is jobbra húzódott.

Érdemes megjegyezni, hogy a centrális erőtér számára persze a “visszaradikalizálódás” lenne a legidálisabb forgatókönyv, hiszen a Jobbik középre húzása miatt a kormánypárti média számára csak az maradt, hogy szélsőségesen iszlám-barátnak mutassa be a Jobbikot és Vonát. A többi ellenzéki párttal való esetleges választási koordináció, illetve a baloldali szavazók elcsábítása azonban így elképzelhetetlen lenne a jövőben.

2. Folytatni a néppártosodást

Miért? - Bár a választási eredmények alapján a Jobbik nem tudott jelentős növekedést összehozni a szavazatok mennyiségében, a hitelesség és a középutas politikában rejlő növekedési potenciál miatt érdemes lehet tovább menni a Vona Gábor által kijelölt úton. Hitelességi szempontból továbbá könnyebben is magyarázható, mint a gyökerekhez való visszatérés, melytől látványosan és határozottan határolódott el a párt az elmúlt években.

A néppártosodás pártján állók ugyanakkor meggyengülhetnek Vona távozásával és a gyér választási szerepléssel, bár Mirkóczki Ádám legutóbbi nyilatkozatából nem ezt lehet kiolvasni. Amennyiben a párt felsővezetése ténylegesen a néppártosodási irányvonalat tekinti továbbra is követendőnek, akkor nehéz dolguk lesz a radikális szárnnyal. A mindenkori választási taktikát, vagy a párt újrapozícionálást mindössze egy dolog tudja legitimálni: a választási eredmény. Ez azonban egy jóval hosszabb folyamatot jelent.

Mindezek mellett a néppártosodás tűnik a logikus lépésnek, hiszen a ciklusonként bekövetkező irányváltást nem szokták honorálni a választók.

3. Szakadás

Miért? - Az előző két forgatókönyv képviselői között húzódó kibékíthetetlennek tűnő ellentét egy pártszakadást is könnyen előre vetít. Ezt maximum úgy tudják elkerülni, ha egy Vonához hasonló, erős vezető emelkedik ki a belharcokból, és egyértelmű irányt mutat a pártnak.

A kérdés, hogy mennyire tudna életképes maradni a kettészakadt Jobbik? A keményvonalas szárnyának kifejezetten erős üzeneteket kéne megfogalmaznia az elmúlt években elpártoló, csalódott, és adott esetben a Fideszhez csatlakozó szavazóinak.

A néppártosodási irányvonal képviselői pedig azért lennének nehéz helyzetben, mivel nem csak a szélsőséges múlt miatti bélyeg, hanem a nyomás is rajtuk marad - mikor jönnek az irányváltástól remélt eredmények?

A domináns pártrendszer egy olyan demokratikus politikai rendszert jelent, ahol az erőviszonyok alapján van egy megkerülhetetlen, domináns párt, amely központi alkupozícióval rendelkezik. Sartori definíciója alapján: legalább 10%-kal több szavazatot kap, mint a második helyezett, minimum abszolút többséget szerez, stabil szavazói réteget tudhat magáénak, valamint legalább három egymást követő választáson győz.

forrás: valasztas.hu

Már az elmúlt választáson is kampánytéma volt az ellenzék szemszögéből, hogy Magyarországon diktatúra lesz, ha Orbán Viktor ekkora többséggel marad kormányzati pozícióban. A kérdés viszont inkább az, hogy kinek a felelőssége, hogy egy európai demokratikus országban, három egymást követő választáson nyerhet ugyanaz a párt kétharmados többséggel?

Az igazság az, hogy ez nem feltétlenül a Fidesz, hanem inkább a teljes politikai elit (hosszú évekre visszanyúló) tevékenységének a következménye, hiszen az ellenzék három egymást követő választáson sem tudott olyan alternatívát állítani, mely egy kicsit is megközelítené a kormánypárt támogatottságát. Bár a választási rendszer, vagy egyéb esélyegyenlőségi tényezők vitathatatlanul a kormánypártnak kedveznek, a pártlistás szavazatok sok mindenről árulkodnak.

A Fidesz 49,19%-ot, míg a legerősebb ellenzéki párt 19,49%-ot kapott. Itt pedig nem kell nézni a mandátumkiosztási módszert, valamint nem a “győztes mindent visz” elve érvényesül (mint a választókerületekben). A különbség nem 10%, hanem 30%. A Fidesz 2,5-szer annyi szavazóval rendelkezik, mint a legnagyobb ellenzéki párt.

A Fidesz által következetesen kommunikált tét hatásosabb volt, mint az ellenzéki pártoké. Ezt bizonyítja a tegnapi választási eredmény.

kép forrása: index.hu

Még ősszel, jó fél évvel a választások előtt merült fel a kérdés, hogy melyik politikai erő hogyan határozza majd meg a választás tétjét. Már akkor is biztosak lehettünk benne, hogy a leghitelesebb “tétmeghatározó” számíthat majd a választók elismerésére, de persze az is fontos, hogy a tét megfelelően legyen kommunikálva a kampány egésze során.

Végső soron minden ellenzéki formáció a Fideszt és Orbán Viktort helyezte a középpontba. Ez a kormánypárti tétmeghatározáshoz képest azonban kevésbé volt ambíciózus. Az sem volt egyértelmű, hogy maguk a szereplők elhiszik-e, hogy valóban ez a választás tétje. Cselekedeteikkel legalábbis biztosan nem ezt a látszatot erősítették.

A Jobbik sokáig az egyedül esélyes kihívóként igyekezett pozícionálni magát, a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás után azonban változott a kampány dinamikája, így egy más taktika tűnt a célhoz vezető útnak. A különböző mérések alapján a választók is a koordinált indulásban látták a győzelem lehetőségét, az önérdekkövető pártok azonban nem igazán tudtak és akartak ehhez alkalmazkodni.

Itt érdemes kiemelni az ellenzéki média szerepét, hiszen bár nem lehet egy olyan homogén térről beszélni, mint a kormánypárti sajtó esetében, mégis egységesen lépett föl szinte az összes portál, és egy irányba vitték a közvélekedést: Koordiációval tényleg lehetséges a kormányváltás. Ez a nyomás pedig letérítette a pártokat az általuk választott útról, valamint a velük szemben megfogalmazott elvárásokat is jelentősen megváltoztatta. Az utolsó napokban még az sem volt egyértelmű, hogy pontosan hova kell húzni az x-et, pedig egy parlamenti választás esetében ez nem árt. 

Ezzel szemben a kormánypárt tétje nagyon magas volt: már hónapok óta egyértelműen az ország hosszútávú jövőjét hirdették, mint eldöntendő kérdést. A megoldás is egyszerű volt: a Fideszre kell szavazni, és akkor Magyarország megmarad magyar országnak. A kampány során tehát a tét, és az oda vezető út sem változott, mely utólagosan fontos fegyverténynek bizonyult.

Ezt pedig tovább segítette, hogy a kormánypárti médiatérben hatásosan festették fel azt a nyugat európai, no-go zónás világot, mely Magyarországra is várhat egy esetleges ellenzéki győzelemmel. A tét így teljesen valósnak hatott azok körében, akik a kormánypárti médiára támaszkodnak, mint a valóság megismerésének elsődleges forrására.

Itt ütközik ki a legkomolyabb ellentét a két tábor között. Ahogy a pártok szavazói között is egyre mélyülnek az árkok, úgy az elkülönülő médiaterekben is két teljesen eltérő valóságban élték át az emberek a kampányt. Míg az emberek egyik fele a közelgő migránstömegektől való félelmében ment el szavazni, addig a másik a diktatúra megakadályozásáért állt sorba a szavazókörök előtt.

Mind a politikai tér, mind pedig a média szélsőséges polarizációja komoly társadalmi károkat okoz. Ezt csak a politikai elitek egyfajta konszenzusával lehetne feloldani, melyek olyan eredményekre épülnek, melyeket akár mindenki a sajátjának tekinthet. Amíg az “eredmények megvédése”, vagy a “rendszer lebontása” a tét, ez elég nehéz feladatnak ígérkezik.

Az elmúlt napokban a kampány sok újjal nem szolgált, a visszaléptetések azonban okozhatnak még izgalmakat vasárnap. A Jobbik teljesen kimaradt a koordinációból, így mind a 106 egyéni választókerületben indít jelöltet, az LMP pedig csak pár helyen lépett vissza a baloldali, vagy adott esetben a jobbikos jelölt javára. A kérdés persze csak az, hogy kinek, mire lesz ez elég vasárnap?

Csupán hat olyan körzet van, ahol a releváns baloldali pártok teljes körűen meg tudtak állapodni, és egy jelöltet támogatnak a Fidesszel (és a Jobbikkal) szemben.

Az egyik ilyen Pestszentlőrinc, Budapest 15. számú választókerülete, ahol Kunhalmi Ágnes élvezi a baloldal teljes bizalmát. Szüksége is van rá, hiszen négy évvel ezelőtt mindössze 56 szavazattal maradt le az egyéni mandátumról. Itt 2014-ben az LMP jelöltje több mint 6%-ot kapott, tehát könnyen lehet, hogy az LMP szavazóbázisa jelenti majd a mérleg nyelvét.

Izgalmas a helyzet a Belvárosban is (Budapest 1. sz. EVK). Az LMP jelöltjét, Csárdi Antalt a teljes baloldali ellenzék támogatja, tehát reális esélye lehet a fideszes Hollik Istvánnal szemben, aki ugyan népszerűnek számít a körzetben, a mérések szerint azonban abszolút többsége nincs. A fő kérdés itt az lesz, hogy mennyit visz el a Jobbikos jelölt, és kinek a kárára, hiszen az előző választáson elért 7.82% jelentősen tudná befolyásolni a szavazás végkimenetelét.

Az Együtt jelöltje, Szabó Szabolcs 2014-ben csak szoros versenyben tudta legyőzni Németh Szilárdot Csepelen. Akkor az LMP nem volt a támogatói közt, most azonban a teljes baloldal összefogott, így az LMP könnyen lehet, hogy hozzájárult az Együtt jelenlétéhez a következő országgyűlési ciklusban.

Zuglóban kissé más a helyzet. Ettől függetlenül a baloldali pártok négy éve a zöldpárt nélkül is tudtak nyerni, az LMP jelöltjére (aki akkor is Barta János volt) a szavazók 9%-a voksolt.

AZ LMP visszalépett Balatonfüreden is, itt azonban nem a baloldal, hanem a jobbikos jelölt, Kepli Lajos javára. Elnézve a négy évvel ezelőtti eredményeket, bravúr lenne, ha Kepli meg tudná nyerni az EVK-t.

Pest 2. sz. EVK-ban Szél Bernadettet immáron a teljes baloldal támogatja, azonban lehet még ez is kevés lesz a győzelemhez. Az előző választásokon Csenger-Zalán Zsolt 46.54%-ot ért el, mely igen magasnak mondható,.

Veszélyes játékot játszik tehát a baloldal, hiszen elenyésző számú választókerületben tudtak csak teljes mértékben megegyezni, továbbá ezek is csak az utolsó pillanatban történtek meg. Azért is nevezhetjük hazárdjátéknak, mivel ugyan 2014-ben Budapest 18 választókerületéből 8-ban nyerni tudtak, szinte kivétel nélkül csak minimális előnnyel. 

A másik lényeges kérdés, hogy hova vezet majd a Jobbikkal való meg nem egyezés? Tényleg a Fidesz malmára hajtja a vizet, vagy a legerősebb ellenzéki párthoz húznak majd a kormányt leváltani akarók?

Rengeteg kérdés, azonban már csak órák választanak el minket az országgyűlési választásoktól.

A 2000-es évek elején a választásokat a második fordulóban visszalépő jelöltek szavazói döntötték el. A 176 EVK-ból 2002-ben 24, 2006-ban 16 olyan körzet volt, ahol a két forduló között a második helyen álló jelöltnek sikerült fordítania.

kép forrása: index.hu

• A 2. forduló eredményét tehát mindkét választás során nagyban befolyásolták  a visszalépő képviselőjelöltek, valamint az első fordulóban a kis pártokat támogató szavazók.
• A versenyt a 2. fordulóban a már nem induló kis pártok támogatói döntötték el.
• A kis pártok tehát rendelkeznek egyfajta zsarolási potenciállal, hiszen bár kis szavazóbázissal rendelkeznek, a szavaztáboruk sokszor pont elég ahhoz, hogy átbillentse a választás eredményét.

2014 óta azonban már nincsen 2. forduló, így a pártoknak a bizonytalan választási eredmények előtt kell alkut kötniük egymással. Az idei választáson ez különösen igaz, hiszen a közvéleménykutatók alig tudják bemérni a sok bizonytalan és válaszmegtagadó szavazópolgárt.

Ma, április 4-én, 4 nappal a választások előtt még mindig újabb és újabb visszalépéseket jelentenek be, pedig a magyar választók minimális szavazatmegosztási hajlandósága, és a töredékszavazatoktól való elesés is rendkívül rosszul érinti pártokat.

A visszaléptetéseknek azonban biztosan lesz egy abszolút győztese, aki jobban talán nem is járhatott volna: ez pedig az Együtt. A maximum 1%-os társadalmi támogatottságú párt elérte, hogy 2 EVK-ban is az ő jelöltje javára lépjenek vissza a baloldali politikusok.

Persze ehhez a törpepártnak is be kellett jelentenie 11 visszalépést (mellyel összességében már 76-nál jár), emiatt azonban semmilyen bántódása nem eshet, hiszen az 5% küszöb megugrása - mely az országgyűlésbe való bejutáshoz szükséges - régóta nem reális cél.

A töredékszavazatok az Együtt számára tehát csak szimbolikus jelentősséggel bírnak. Egy félnivalója lehet maximum: elérni az 1%-ot, hogy a kampánypénzeket ne kelljen majd visszafizetnie.

Összességében az Együtt gy olyan térben tudott tényező maradni, ahol mind az MSZP, mind pedig a DK - vagy akár a baloldalra nyitó LMP is - igényt formál a vezető szerep betöltésére. A kispártok zsarolási potenciálja, vagyis királycsináló szerepe tehát még mindig működőképesnek tűnik.

A kérdés a következő: Mennyiben változtatja meg az egyes pártok irányába megfogalmazott szavazói elvárásokat, a kormányváltás lehetőségének elérhető közelségbe kerülése?

kép forrása: index.hu

A Medián legfrissebb kutatása szerint az ellenzéki szavazóbázis 67%-a hajlik arra a forgatókönyvre, miszerint az esélytelen jelöltek lépjenek vissza a legesélyesebb ellenzéki javára az egyes választókerületekben. A kormányváltást akarók 47 százaléka szerint pedig Vona Gábor lesz a leginkább felelős, ha a széleskörű együttműködés elmaradása miatt ismét a Fidesz nyeri a választásokat (a párt nélküli kormányváltó szavazók 51 %-a gondolja ezt így).

A választás előtt (jobb esetben) minden párt igyekszik egy olyan következetes stratégiát választani, mely a lehető legtöbb mandátum elnyerésével kecsegtet. A Fidesz esetében ez a “Soros-terv”. Mind az ütemezése, mind pedig az üzenet szegmentálása egy tudatosan felépített hosszú távú kampánystratégia része.

A Jobbik azon elképzelése és taktikája, miszerint nem hajlandó érdemben és nyíltan koordinálni az egyes egyéni választókörökben, könnyen megeshet, hogy pont a választások előtti héten okoz komoly fejtörést Vona Gábor pártjának. Az utóbbi hetekben megváltozott a kampány dinamikája,  a szavazói elvárások messzemenően átalakultak. Az ellenzéki médiateret a hódmezőváráshelyi tapasztalatokból építő diskurzus uralja: “a Fidesz leváltható, ha mindenhol az esélyes jelölt a kormánypárt egyetlen kihívója”. 

Bár a Jobbik ideológiája sokáig távol tartotta a mérsékeltebb irányultságú szavazókat, az utóbbi két évben változás történt. Ez pedig azt eredményezi, hogy a radikálisan polarizálódott médiaterepen a Jobbik potenciális szavazói ugyanabból az “ellenzéki” szűrőbuborékból értesülnek a politikai történésekről, mint adott esetben az LMP és az MSZP szavazói.

A pártok célja, vagyis az általuk tematizált tét - eltekintve a szinte elhanyagolható ígéretektől - megegyezik: leváltani Orbán Viktort. Az “ellenzéki buborékban” a szavazók egy hónapja mással sem szembesülnek, minthogy össze kell fogni, hiszen csak így sikerülhet.

És itt ütközik ki az, hogy a Jobbik eddigi stratégiája az utolsó héten szembemehet a szavazók akaratával. Az egyetlen legitim kihívó üzenete könnyen kontraproduktívvá válhat.  Sokáig pedig ez a stratégia tűnt az egyedül kifizetődőnek. Ettől az üzenettől lehetett azt remélni, hogy a győzteshez húzás majd olyan mértékű átszavazást eredményez, mely a Jobbik erősödéséhez vezet. 

Ezzel szemben a helyzet sokat változott az elmúlt pár hétben.

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy van-e értelme a változtatásnak, és az utolsó pillanatban való manőverezésnek. A válasz azért nehéz, mivel a Jobbik esetében nem lehet stabil szavazóbázisról beszélni. A néppártosodás stratégiája, mellyel teljesen új szavazókat kívántak megszólítani, majd az elvárásoknak való meg nem felelés, komoly hazárdjátéknak tűnhet a kampány hajrájában.