Sok vészharang kondult már meg a közösségi médiában kialakuló véleménybuborékok kártékony hatásaira figyelmeztetve. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy könnyedén kerülhetünk és ragadhatunk bele ebbe a buborékba. Az emberek hajlamosak az információik nagy részét innen beszerezni, és az így erősödő világképük még inkább motiválttá teszi őket, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy teljesen elfogadhatatlannak tartsák az eltérő véleményeket.

kép forrása: flickr.com

Bármelyik csoport működésének mélyére igyekszünk nézni, kívülállóként értelmezni az olvasottakat nem könnyű, ugyanakkor a tárgyilagosság vagy a távolságtartás a segítségünkre lehet. Ha a két csoport aktív tagjainak –kormánypárti és ellenzéki – egymásról kialakított elemi képéről kellene tudósítanunk, azt a következőképpen tehetnénk meg.

1. A kormánypártiak szerint az ellenzék az „okoskodó ostobák” csoportja. Az aktív ellenzékiek ugyan elfogadják, hogy ők okosabbak, de diplomatikusan meg kell jegyezzék: a kormánypártiak csak úgy simán, egyszerűen ostobák.
2. A kormánypárti buboréklakók és közösségi életet élők nem is kívánják már megérteni ezt a szerintük felfoghatatlan ellenzéki viselkedést. Az ellenzékiek nyomatékosítják: ők megpróbálták megérteni a kormánypártiakat, de nem sikerült és/vagy teljes mértékben értik a NER működését, ezért nincs mit hozzátenni a vitához.

Cinikus sóhajok közt vonulnak el a hadak, de nincs sok idő pihenni: a cinizmus végül nem nyújt védelmet a hamis hírek és érzelmeken alapuló vélemények ellen, sokkal inkább megerősíti a másikat lejárató narratívákat; így a meccseknek sosincs vége.

Politikai pszichológiai alapvetés, hogy a politizáló ember nem egy kondicionálható gépezet. Korábbi előfeltevései mentén megszűri az őt érő ingereket, és ha nem is racionálisan, de döntést hoz. Talán valóban nem lehetséges ilyen mennyiségű információt feldolgozni, de mára úgy néz ki, hogy a döntése után mégiscsak kondicionálható az egyén. A konzisztencia fenntartása pedig posztmodernül fogalmazódik meg: az ellentmondás-mentesség fenntartásához ellentmondásokra van szükség. Például a globalizmus megállíthatatlan étvágya és károkozása miatt a jobboldali emberek és cikkírók aggódtak, a baloldal pedig a multinacionális tőke vasárnaponkénti, alanyi jogon járó profitszerzéséért harcolt. Emlékszünk, ugye?

Az ideológia is csak érzelmi kisülés, semmi több.

Nem ritka kormányközeli vélemény, hogy a baloldaliak és a liberálisok részben a pragmatizmus hiánya, az „egyrészt-másrésztezés” miatt gyengék. Voltak is erre példák szép számmal – lásd: kisebbségvédelem itthon vs. határon túl. Azonban a véleménybuborékokban való horgászás közben mintha most pont ebben a bugyorban találkoznánk pragmatikus érvekkel, és persze ezzel egy időben 2010 óta tartó parttalan értetlenkedéssel. A témák is már-már „méreten aluliak”, kénytelen vagyunk visszadobni, hiszen előbb-utóbb a miniszterelnök személyéről nyilatkoznak, és benne látják minden baj forrását. Érdekesebb kép tárul elénk a másik kamrából, ahol:

Egyrészt a kormányzó jobboldal gatyába rázta a gazdaságot, nőtt a fogyasztás, ami a GDP-mutatókkal igazolható, másrészt a liberálisok sem a hazát, sem Istent nem ismerik, csak a fogyasztást éltetik.

Egyrészt a liberálisok identitást nélkülöző, közösségekben nem hívő, individualista, üres és értéksemleges emberek, másrészt a liberálisok identitása bűnös dolog, hisz mégiscsak liberálisok, nyitott társadalmat akarnak, emberi jogok mögé bújnak, és persze közösséget vállalnak az EU-val meg Sorossal.

Egyrészt a jobboldali értékrend a családban, a közösségben, a tiszteletben és a szeretetben ölt testet, másrészt a „haza nem lehet ellenzékben”, és csak az a magyar, akinek az unokája is az lesz.

Egyrészt az EP-ben a hazánkat elmarasztaló jelentést elfogadni nettó hazaárulás és gerinctelenség, másrészt a török elnök tiszteletére megmásítani történelmi tényeket, az diplomácia és pragmatizmus.

Egyrészt a nyugati világ nem követendő példa, hiszen haldoklik, nincs nemzeti karakter és lemond a saját polgárairól, másrészt, ha az egyetemek átalakításáról van szó, érdemes követni a nyugati példát: kivonulhat az állam, jöhetnek a külföldi hallgatók, ez a modell a fenntartható.

Ebben a zajos, digitális koktélpartiban igyekszik mindkét tábor összecsemegézni a saját vallásos valóságát.

Ha feljövünk a friss levegőre, tehetünk egy kísérletet a látottak összefoglalására, és arra, hogy megírjuk a krédóját a mai politika online aktivistájának. Ha mindenki elhiszi, igazzá válik. Ténnyé lesz, amit gondolok. Vívd meg virtuális harcodat a vezetődért vagy a vezető ellen. A másik oldalon mindenki ostoba. Visszhangozva üzend meg a másiknak: „ha boldog akarsz lenni, maradj ostoba”.

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.

2018-ban a világon teljesen elterjedtté vált tőke magántulajdonlása, hiszen Marx utópisztikus gondolatait a történelem betette a megfelelő polcra. Az alapkonfliktus azonban erősen meghatározta az utóbbi kétszáz év történelmének alakulását. A 21. század elejére eljutottunk oda, hogy a tőke fogalma változóban van. Elképzelhető, hogy a szocializmus által vizionált küzdelem folytatódni fog a jövőben, csak az elmélet alapfogalmai fognak lecserélődni.

 kép forrása:dasfilter.com

Érdemes belegondolni tehát, hogy miként fog kinézni a világot alapjaiban megváltoztató, és a fejlődés motorjaként funkcionáló gazdasági rendszer jövője. 

Az ipari forradalom óta a tőke ugyanis kézzelfogható dolgokat jelentett, szövőgépeket, szállításra alkalmas hajókat. A rendszer a termelés maximalizálását tartotta szem előtt, így ezen erőforrások fejlesztésébe fektette az energiáit. A rendszer a növekedés logikájára épült, amihez egyre több emberre volt szüksége. 

A 21. században ez azonban máshogy kezd kinézni. A legnagyobb cégek egészen más típusú tőkére támaszkodva, és az eddigiektől teljesen különböző módon működnek. Vegyük példának Microsoftot. A cég 2006 környékén 250 milliárd dollárt ért, de ebből valójában csak 70 milliárdja volt. Többsége készpénz vagy egyéb pénzügyi eszközök voltak, míg mindösszesen 3 milliárdot értek a szerverei, számítógépei. A cég legnagyobb értékét a brand és a szellemi tulajdon képezte.

2018-ban a Standard and Poors 500 legértékesebb vállalatánál a tárgyi eszközök mindössze a teljes érték húsz százalékát tették ki, ami pont a fordítottja a hetvenes években tapasztaltaknak.

A huszonegyedik század elején a tőke jelentős része a neuronjainkban és a szilíciumcsipekben található, nem pedig a gyárépületekben. A komputerizáció tulajdonképpen a leghétköznapibb eszközöket is kezdi bevenni, így egyre több mindennek a benne futó szoftver adja a legfőbb értékét. A tudás, ami az ilyen termékek megtervezéséhez és megépítéséhez szükséges, a „know-how” a tőke részét képezi.

A mesterséges intelligencia fejlődése még tovább bővíti a tőke fogalmát. A tanulékony gépek és algoritmusok, melyek már az emberek helyett dolgoznak, olyan adatbázisokon nyugszanak, melyeket más emberek adataiból állítottak össze. Ezeket az algoritmusokat viszont szintén úgy lehet birtokolni, mint az elmúlt évtizedekben egy gyártósort vagy egy kamiont.

Ezek a folyamatok alapjaiban változtatják meg a munka és a tőke viszonyát. A gépek egyre nagyobb önállóságra tesznek szert, így a tőkének egyre kevesebb munkásra lesz szüksége, sőt a mesterséges intelligenciával szinte teljesen helyettesíteni is lehet azt.

De ennek ellenére egyelőre a munka nem veszti el a fontosságát, hiszen az emberek maguk is egyfajta tőkét képeznek. A legnagyobb piacvezető cégeknél a legjelentősebb tőkének a vállalati kultúra, azok a folyamatok és a normák számítanak, melyek a szakképzett emberek közötti interakciókat formálják. Ez pedig az emberek fejében alakul ki, formálódik és változik.

Persze tagadhatatlan, hogy a munka veszít a fontosságából, és lesznek, akik kiszorulnak a piacról. Egyesek szerint a munkások a jövőben nem a munkahelyükön, hanem a szavazófülkében érvényesülhetnek, hiszen olyan személyekre, pártokra adják majd le a szavazataikat, akik bizonyos juttatásokkal kompenzálják őket. Egy dolog biztos, hogy a technológia gyors fejlődése rengeteg olyan munkakört fog megszüntetni, amit most emberek látnak el.

Más elmélet szerint azokat az adatokat, amiket a például a Google-nek vagy a Facebooknak szolgáltatunk ki, nem tőkének, hanem munkának kéne tekinteni, amiért a felhasználóknak fizetnének a techcégek, teljesen átalakítva ezzel a piacot. Azonban nem zárható ki, hogy az egyre értékesebb személyes adatokért – melyeket aztán szintén komoly profittal értékesítenek – előbb-utóbb a felhasználóknak fizetni is fognak a szolgáltatók. Ez mindenesetre elég problematikus lenne, és sokat kellene bíbelődni azzal, hogy akár egy fotó lájkolásért is aprópénzt kapjunk.

Érdekes lesz a jövő átalakuló piaca, illetve a vele járó kihívások is. Kérdés, hogy milyen pragmatikus, megvalósítható és piacpárti intézkedésekkel lehet majd megoldani a kiszoruló munkaerő problémáit.

Forrás: https://www.technologyreview.com/s/611480/a-digital-capitalism-marx-might-enjoy/

Egy bő évtized alatt rengeteget változott a politika: a nagymintás kutatások által kulcsszavakkal felmért kampányszlogenektől eljutottunk a facebookos tevékenységre épülő, személyre szabott kampányüzenetekig. A Trump-kampányt segítő Cambridge Analytica módszere azonban már nem biztos, hogy a következő elnökválasztás során is a leghatékonyabb módszerek közé fog tartozni. 

kép forrása: hotelspeak.com

Az egyik legjobban fejlődő szegmensben a „neuropolitikai tanácsadók” a választók spontán reakciói alapján hozzák meg a döntéseket. Ehhez pedig egy pillanatnyi hezitálás vagy egy apró grimasz elég, hiszen egy kamera azonnal felismeri azt, hogy a választó hogyan reagál az elé tolt kampányhirdetésre. A választói szándék pontosan látható lesz anélkül is, hogy a szavazó tudatosan cselekedne. Pedig sokak számára már az is elég félelmetesen hangzik, hogy a web2-es tevékenység alapján pontosan meghatározhatók az ember preferenciái. Itt viszont elég a másodperc töredéke, és a következő hirdetés már biztosan sokkal érdekesebben fog kinézni, mint az előző három.

Bár nincs megerősítve, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy már a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban is használták a neuromarketing eszközeit. A technológia fejlettsége azonban még jelenleg sem tart ott, hogy nagyobb hatásfokkal dolgozzon, mint a Facebook-tevékenység elemzése.

Még ha a politikusok nem is ismerik el az ilyen technológiák használatát, ne legyenek kétségeink: hogyha az plusz szavazatként jelenne meg a számukra, akkor bizony igénybe vennék. Hiszen a politika lényege mégiscsak a hatalomra kerülés. 

A kérdés tehát az: hol tart most ez a technológia? A döntéseink valóban a saját döntéseinek tekinthetők, ha egy üzenet tudat alatt befolyásol minket? Milyen hatással lesz ez a demokrácia jövőjére?

A szemmozgás követésével vagy az arc szkennelésével megalkotott algoritmusok személyre szabott rendszere, valamint az agy tudat alatti üzenetekkel való bombázása elég disztópikusan hangzik, pedig közel sem az. Végül is a politikai kampányoknak mindig az volt a célja, hogy ott ingereljék a választókat, ahol az a leghatásosabb. A biometrikus adatokkal operáló technológiák pedig tovább emelhetik a tétet.

Méghozzá olyan üzenetekkel, melyeket nem ismernek el vagy nem tudnak róluk. Az Egyesült Államokban már találkozhatunk a neuro-fókuszcsoport fogalmával, ahol az agyi aktivitást nézik, miközben kampányanyagokat mutogatnak a résztvevőknek. A kutatók fejre csatolt elektródákkal mérhetik azt, hogy mekkora erőfeszítésbe telik az alanynak feldolgoznia a hallottakat, vagy az mennyire kelti fel az érdeklődését.

Ezek mellé pedig a szemmozgást figyelő kamerákkal és a bőrre szerelt elektródákkal még pontosabb biológiai reakciókat is figyelni lehet egy-egy kampányanyag tesztelése közben. Bár minden választóra nem lehet elektródákat szerelni, de a fókuszcsoportos méréseken keletkezett „bioadat” elég megbízható. Például, ha egy 50 fölötti, közepes jövedelmű nő minden egyes migrációt tematizáló videónál félelmet érez, akkor már nem lesz nehéz levonni a következtetéseket, és ezek alapján felépíteni a célzott kampányt.

Ez viszont 2018-ban még mindig elég költséges, illetve a hatékonyság szempontjából sem tökéletes – bár a hagyományos módszereknél már sokkal hatékonyabb.

Az összes okostelefonon megtalálható kamera, illetve az egyre kifinomultabb arcelismerő szoftverek viszont itt komoly áttörést hoznak. A szem mozgásából és az arc apró változásaiból is rendkívül pontos adatokhoz lehet jutni, hiszen az ezeket olvasó algoritmusok pontosan lefordítják, hogy mit érez az adott választó. Lehet, hogy a gazdaság és az egészségügy miatt „tudatosan aggódó” választó végső döntését nem is a racionális félelmei mentén lehet befolyásolni – egy Orbán Viktoron furcsán álló nadrág, vagy éppen Soros György ölelése a kerítés előtt sokkal hatásosabb lehet a plakátokon.

Az arc rezdüléseit pedig nem csak az okostelefon használata közben tudja a kamera megfigyelni. Egy már létező technológia a politikus beszéde közben a tömegre irányított kamerával képes „csodát tenni”. Az arcok sokasága ugyanis szintén olvasható egyszerre, ezzel pedig a tömeg általános hangulatát is pontosan be lehet lőni. Nincs már szükség a tömeggel egy húron pendülő vérbeli politikusra, aki megérzi, hogy tud a közönsége kedvében járni. A technológia segítségére támaszkadó politikus real-time információk birtokában hozhat bármilyen döntést, alakíthatja a következő mondatát, uralva ezzel a pillanatot.

A demokrácia szemszögéből nézve a technológia ilyesfajta fejlődése sok kérdést felvet. 

A demokráciának sok definíciója létezik, de az azért kijelenthető, hogy olyan választókat feltételez, akik felfogják a körülöttük zajló eseményeket, és ezekhez képest valamilyen szinten racionális döntést hoznak. Ha azonban a neurokampányok feleolyan jól működnek, mint amilyennek ígérkeznek, akkor a rendszer természete alapjaiban fog megváltozni.

A választók a tudtuk nélkül is befolyásolhatóak. Amennyiben egy politikai kampány tudatosan arra épít, hogy a tudtuk nélkül befolyásolja a választókat, akkor arról érdemes társadalmi vitát folytatni. Főleg úgy, ha ez tovább erősítheti a már most is komoly társadalmi feszültségeket szülő törzsi mentalitást. Ami lássuk be, nem tesz jót. 

Arról, hogy Magyarországon (ahol a politika átláthatósága óvatosan fogalmazva is hagy kívánnivalót maga után) mennyire működnek hasonló kampánytechnikák, semmit nem lehet tudni. Viszont az biztosra vehető, hogy a jövőben biztosan eljut hozzánk is. Hogy mit lehet tenni?

Az ilyen befolyásolás alapvetően a bizonytalan szavazókat tudja egy meghatározott irányba billenteni. Ha valaki „vallásos” szinten tartozik egy politikai közösséghez, akkor azt a jelenlegi tudásunk szerint nehéz lesz kibillenteni. Minél tájékozottabb és stabilabb egy választó, annál nehezebb így megváltoztatni, befolyásolni a világképét. Mondjuk nehéz olyan történelmi időszakot találni, ahol a stabil és tájékozott választó lett volna a politika érdeke.

Forrás: https://www.technologyreview.com/s/611808/the-neuropolitics-consultants-who-hack-voters-brains/ 

A politikai oldalak küzdelmei és versengése nem mai jelenség. Aki küzdelemmel elfoglalja a régóta áhított várat, törvényszerűen annak megtartásában válik érdekeltté. Az uralkodás velejárója a pozíció és a javak féltése, a státusz megőrzése iránti igény, míg akit kiebrudaltak, odakint rendezheti sorait és újult erővel láthat neki az ostromnak. Kérdés, hogy kit hajt a félelem és kit a gyűlölet, és ki mennyire képes szellemileg megújulni pozíciójában. 

Kép forrása: Pixabay

Amerikában nem érdemes konzervatív és liberális kategóriáról beszélni, és a jövőben a világ többi országában is újraértelmezést kívánnak majd ezek a fogalmak – vallotta John Lukacs már 2005-ben. Igaza lett. A liberalizmus eladhatósága csökken és csökkenni fog, hiszen legfontosabb céljait teljesítette és azokat nagyrészt a jobboldal is magáévá tette. A működéséhez elengedhetetlen keretrendszer, a liberális demokrácia pedig fokozatosan átadja helyét a populista berendezkedéseknek.

A történelem mechanikus szemlélete nem célravezető, a „tézis-antitézis-szintézis formula talán logikus, de nem történelmi” (Lukacs, 2005; 2008, 198. o.). Ugyanakkor ha nem a forradalmak szerepét vizsgáljuk, hanem a jobb- és baloldal, vagy a liberális és konzervatív tábor viadalát, szemünk elé tárul egyfajta ciklikusság. Képzeljük el, hogy a két nagy, egymással szemben álló oldal örök küzdelme a nagybetűs vár bevételéért folyik, immáron több száz éve. Aki a várat éppen uralja, nem tehet mást, mint küzd annak megtartásáért.

Az ostromlónak pedig egyetlen cél lebeg a szeme előtt: elfoglalni a várat.

Hagyományosan a jobboldaliak féltek a világ átalakulásától, a XX. századra azonban változás állt be. A jobboldalt és képviselőit inkább a gyűlölet hajtotta, a félelem pedig a baloldal motorja lett. A status quo megőrzésében érdekelt jobb-/konzervatív oldal ellenfeleit így a „haladás”, a progresszió képviselőinek lehetett csak elkeresztelni, hiszen éppen ők ostromoltak és találtak ki rendszerdöntögető jelszavakat, ők használtak friss politikát.

Nyugaton a második világégést követően, és kiváltképp a ’68-asok megjelenésével a „haladók” diadalmaskodtak. Bevették a várat. Szükségszerűvé vált a helyzethez való ragaszkodásuk. A konzervatívok és a jobboldaliak kint ragadtak, de nem restelltek megújulni. A tanulságokat levonták, az ostromló üzemmód a sorok rendezését követelte meg tőlük. Jelenleg a világszerte – így itthon is – feléledő jobboldali (vagy legalábbis magukat annak hirdető) erők feltűnését és felemelkedését láthatjuk. Ezt a felemelkedést sok esetben kísérik anomáliák, cinizmus és trollkodás, de vegyük észre: a liberális demokrácia keretrendszerének hiányosságait és paradox módon a szabályait kihasználva, a korábban a várat birtokló elit cinizmusát eltanulva trollkodnak. Immáron a vár uraként.

Mondjuk ki: itthon a jobboldal, a konzervatív erők diadalmaskodtak. Ezt a meccset megnyerték, már nyolc éve a váron belül vannak. És ott is lesznek még minimum négy évig. A kérdés leginkább az, hogy a következő választásig képes lesz-e bármilyen szellemi megújulásra odabent, vagy a korábbi, baloldali várkapitánysághoz hasonló eltunyulás, ötlettelenség, dogmatikus gőg és meghasonulás a következő lépés.

Vajon odabent a saját hatalmuk foglyaivá válnak-e?

Talán nem elhamarkodott kijelentés, hogy a liberalizmus és a szélsőséges jobboldal eszközeinek bekebelezésén túl a korábban említett és folytonosan kivetített félelem, illetve felfokozott harci morál pont ennek elkerülését szolgálja.

Ungár Péter pár nappal ezelőtti írásában a váron kívül rekedt (vagy bent még sosem járt) társait szólította fel politizálásra a moralizálás helyett. Az ostromlók zászlajára pedig a mértékletesség jelszót festené, tekintettel arra az ősi mondásra, hogy az ellenfelet nem az erős, hanem a gyenge pontján kell támadni. Tehát: ha nem tetszik, hogy a Fidesz egy vagy két témát szajkózik megállás nélkül, akkor ideje gondolkodni, dolgozni és saját narratívát gyártani, ugyanis

a kormány témái mentén a vár bevehetetlen.

Bárki is fogja vezetni ezt az ostromot, a bemutatott definíció szerint ő és csapata a progresszív szellemiség jegyében újulhat meg és választhat egy frissebb, energikusabb és ötletesebb taktikát. A próbatétel pedig az lesz, hogy tudnak-e élni ezzel a lehetőséggel, van-e ütőkártya, ami segíthet a létszámfölény és az erős vár ellenében, valamint ami az urnákhoz viszi a végvári csatát passzívan szemlélő vagy teljes közönyt mutató embereket. Afelől pedig nem lehet kétségünk, hogy a középkori harcokkal ellentétben nincs téli pihenő. A csapatok felszerelését és megerősítését már most el kell kezdenie mindkét oldalnak.

•••

A szerző szociálpszichológus, fő érdeklődési területe a politikai pszichológia.

Joggal merülhet fel a kérdés 2018-ban, hogy a technológia fejlődése milyen hatással van a politikára, illetve annak jövőjére. Rengeteg változás zajlott le a területen az elmúlt szűk évtizedben, és hogy a jövőben ez hogyan fog kinézni, csak találgatni lehet.

kép forrása: hbr.org

Tíz évvel ezelőtt az iPhone újdonságnak számított, még a televízió volt a politikai reklámok és viták elsődleges platformja. A közösségi média is valami érdekes nóvumnak számított, nem pedig a tömegek életét és napi rutinját alapjaiban befolyásoló tényezőnek. A 2009-es iráni tüntetéshullám után kapott csak nagyobb figyelmet a web2 közösségszervező ereje, és onnantól kezdve nem volt megállás.

Gondoljunk csak bele, hogy az Egyesült Államokban – ahol az elnökválasztási kampányok alatt mindig is a legmodernebb és legfejlettebb kampányeszközök felvonultatását lehet látni – milyen alapvető változások zajlottak le a kampánystratégiák tekintetében. A választási kampányok bár sokat fejlődtek az elmúlt kb. 200 évben, de az alapvetéseik szinte végig változatlanok maradtak. Ehhez képest az elmúlt tíz évben a technológia adta lehetőségek egyre markánsabban jelentek meg, illetve váltak a győztes stratégia kulcsává.

Ahogy Obama 2008-as kampánya során is az online jelenlétet és az ezzel felturbózott közösségszervezést szokás megjelölni a volt elnök sikerének egyik kulcsaként, addig két ciklussal később Donald Trump győzelmét is a big data típusú adatbázisokból építkező, személyre szabott és sajátos szegmentálási logikával dolgozó kampány hozta el.

Ahogy pedig a szavazói viselkedés mozgatórugói is egyre inkább számszerűsíthetők, úgy jelennek meg és váltják egymást évről évre az új eszközök. Abba azért érdemes belegondolni, hogy Magyarországon mely politikai pártoknak lehet meg a szükséges anyagi – és ezzel technikai – hátterük ahhoz, hogy a legmodernebb eszközöket is bevonják a kampányukba.

Ha maradunk a telefonos hasonlatnál, a legmodernebb big data alapú választói profilozás és a hagyományos kampánymódszerek között akkora különbség van, mint a 2000-es évek elején az újdonság erejével ható mobiltelefon és az éppen legújabb iPhone X között. Óriási. A Trump-kampányban naponta 60 ezer különböző Facebook-hirdetést generáltattak, melyekben az egyes szavazók szín- és szópreferenciáit is szem előtt tartották. A kampány végére hozzávetőlegesen 5,9 millió egyedi hirdetés jutott el a választókhoz.

Magyarországon még azért közel sem tart itt a politika, de az, hogy a közösségi hálózatokban való részvétel aránya a lakossághoz viszonyítva Magyarországon legmagasabb az EU-n belül, előrevetíti a folyamatokat. Azonban míg az Egyesült Államokban elképzelhetetlen lenne a legmodernebb újításokat figyelmen kívül hagyni, addig azt nehéz elképzelni, hogy Magyarországon pl. bármelyik ellenzéki párt hasonló stratégiával vágott volna neki az elmúlt három parlamenti választásnak. A kormánypártról viszont már nem állítható ez ilyen bizonyossággal, és a választási eredmények is bizonyos szintig igazolják a feltételezést. Azonban hozzá kell tenni, hogy az ellenzéki életképtelenségnek ennél mélyebb gyökerei vannak.

Mire lehet számítani akkor? Tíz év múlva lesz-e akkora változás, mint mondjuk 2008 és 2018 között?

Az biztosra vehető, hogy a mostaninál még több választói adat és még jobb algoritmusok lesznek, melyek még tisztább képet tudnak majd festeni a választói profilokról. A politikusok üzenetei is egyre gyorsabban fognak terjedni, ahogy ténylegesen minden választó kezében ott lesz egy okostelefon. A viralitás is elképesztő fegyvertény, melyre az online tér egyre inkább lehetőséget biztosít. Trump példája is mutatja, hogy miképpen lehet több mint 5 milliárd dollárt érő médiajelenlétet generálni csak erre építve. Nem kérdés, hogy előbb-utóbb ez itthon is meg fog jelenni – sőt az MKKP már most is erősen épít erre. Ezek azonban csak kiragadott példák.

A következő írásokban a jövő politikájára fogok koncentrálni, illetve arra, hogy a technológia fejlődése hogyan befolyásolja jelenleg, és hogyan tudja majd alakítani a politika szinte már kőbe vésett szabályait.

Előző posztunkban Yuval Noah Harari könyvének bevezető szakaszával foglalkoztunk, amely a mit is kellene tanulni kérdésre keresi a választ. A szerző szerint 2018-ban az utolsó dolog, amire a tanulóknak szükségük van, az a még több információ, melynek jelentős része sohasem hasznosul. Ezzel szemben egyre nagyobb szükség lenne a hasznos és haszontalan információk közötti különbségtételre, a rendelkezésre álló információmorzsák hatékony szelektálására, majd pedig felhasználására. Harari szerint az információ mellett a diákoknak még egy sor előre meghatározott készséget kell elsajátítaniuk – így például az egyenletek megoldását, az idegen nyelvek magabiztos használatát vagy adott esetben a programozást. Mindezeket a kompetenciákat anélkül kell megszerezniük, hogy tudnák, 2050-re a munkájukhoz milyen készségekre lesz majd szükségük. Elképesztő mennyiségű időt és energiát fordítanak mind a tanárok, mind pedig a diákok az idegen nyelvek, vagy a programozás megfelelő szintű elsajátítására; pedig biztosra vehető, hogy a mesterséges intelligencia hibátlanul fog fordítani a Föld összes nyelvén, míg a programozásra megtanított program sokkal hatékonyabb és gyorsabb megoldásokat fog kitalálni, mint az ezeket megalkotó ember.

kép forrása: blog.TED.com

Szóval akkor mit is kellene tanítani? Több szakértő szerint a „négy K" az oktatás jövője. Ez nem más, mint

• a kritikai gondolkodás,
• a kommunikáció,
• a kollaboráció,
• és a kreativitás.

Sőt, az iskoláknak le kellene építeniük a technikai jellegű tudás átadását, és az általános életcélok elérésére kellene felkészíteniük a hallgatókat. A technikai tudás ugyanis adott lesz pár évtizeden belül, sok esetben már most is az. A legfontosabb készség szinte biztosan a változás, és az azzal való megküzdés lesz. Megőrizni a képességet az új dolgok megtanulására és a belső egyensúly megőrzésére. 

Ahogy a változás a természetéből adódóan felgyorsul, nemcsak a világgazdaság működése, de azon meghatározás is nagy valószínűséggel megváltozik, hogy mit jelent embernek lenni. 1848-ban Marx úgy fogalmazott a Kommunista kiáltványban, hogy „Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek”. Marx itt elsősorban a társadalmi és gazdasági rendszerre gondolt, 2048-ra viszont az emberek kognitív struktúrai fognak elpárologni, vagyis pontosabban az adatfelhőkbe szállni.

1848-ban az ipari forradalom következményeként milliók veszítették el állásukat az agráriumban és vándoroltak a városokba, hogy gyárakban dolgozzanak. Amennyiben pedig sikerült megragadniuk egy munkahelyen, akkor joggal számíthattak arra, hogy az életük végéig ott fognak dolgozni. 

2048-ra nem elképzelhetetlen, hogy az embereknek nem a városba kell majd költözniük, hanem a kibertérbe, esetleg az adott munkakörhöz egy olyan érzékelésre lesz szükségük, melyet csak egy beültetett mikrochip tesz majd lehetővé. 

Annak ellenére, hogy nincs messze, nem igazán lehet meghatározni, hogy miként fog kinézni ez a szép, új világ. Az biztos, hogy ha valaki megpróbálja leírni a 21. század közepét, és az sci-finek hangzik, akkor jó eséllyel távol áll az igazságtól. De ha valaki egy időgéppel odamenne megnézni, és úgy igyekezne elmagyarázni a 21. század közepét, és mondanivalója nem hangzana science fictionnek, akkor biztosan nem mondana igazat. A részletek bizonytalanok, az viszont biztosra vehető, hogy más lesz, mint amihez most szokva vagyunk.

Az ilyen ütemű technológiai fejlődés az emberiség egyik legidőállóbb alapvetését teszi majd zárójelbe. Azt, hogy az emberi élet alapvetően két szakaszra bontható: egy fiatalkori tanulószakaszt követ egy felnőttkori munkaszakasz. Az ember az élete első időszakában begyűjti az érvényesüléshez szükséges(nek vélt) információkat, fejleszti képességeit, kialakít egy olyan világképet, melynek értelmét látja és kialakul az identitása. 

Amennyiben valaki az élete első tizenöt évét a családi rizsföldön dolgozva tölti el Dél-Kínában, akkor is a tanulás ennek az életszakasznak a célja. Megtanulja, hogyan kell rizst termeszteni, de a többi termesztővel való együttműködést, vagy a kerekedőkkel való alkudozást is itt sajátítja el. A tanulási szakasz után pedig az előző készségek használatával lehet majd érvényesülni. Természetesen ezeket lehet csiszolni, fejleszteni, sőt új készségeket is megtanulni, de az alapok a tanulási szakaszban kerülnek lefektetésre. 

A 21. század közepére a felgyorsuló technológiai változás és az egyre csak hosszabbodó élettartam ezt a hagyományos alapvetést fogja felborítani. Ennek eredményeként pedig egyre kevesebb folytonosság lesz a különböző életszakaszokban, és egyre gyakrabban fog felmerülni az a kérdés, hogy pontosan ki is vagyok én? Ez pedig elképesztően stresszes lesz.

A változás alapvetően mindig stresszel jár, és egy bizonyos életkor után az emberek nem szeretik a változást, és ami a legfontosabb, nem akarnak már megváltozni. 15 évesen minden folyamatosan változik, az ember teste is fejlődik, ahogy naponta új horizontok nyílhatnak meg egy-egy élmény hatására.

Ezzel szemben 50 évesen az emberek többsége már nem akar változást, rájött, hogy már nem fogja megváltani világot. A stabilitás és állandóság egyre inkább felértékelődik, hiszen rengeteg időt és energiát beletett a karrierjének, identitásának felépítésébe. Minél több munka volt benne, annál nehezebb elengedni, hogy aztán valami teljesen újba kezdjen az ember. Természetesen van helye apróbb változásoknak és új élményeknek, de a középkorú emberek többségének esze ágában sem lenne teljesen újragondolni az életét. Tegyük hozzá, hogy ezidáig nem is nagyon volt szükség erre.

Bár a felnőtt agy sokkal tanulékonyabb, mint azt korábban feltételeztük, a gyerekéhez képest mégis sokkal nehezebb bármit is beletölteni. 2050 után viszont szükség lesz arra, hogy az ember újra-újragondolja az életét. Főleg az életének egy olyan korai szakaszában, mint az ötvenes évei.

Ebben a világban ugyanolyan nehéz lesz majd a saját múltbeli élményeinkre támaszkodni, mint az emberiség kollektív múltbeli tapasztalataira. Mind az emberiség egészének, mind az egyéneknek olyan félelmetes újdonságokkal kell majd szembesülniük, mint a szuperintelligens gépek, a bionikus testrészek vagy az emberi érzelmeket tűpontosan befolyásolni képes algoritmusok.

Hogy kell cselekedni, amikor ilyen mennyiségű újdonság jön szembe és nincs lehetőség sem az egész befogadására, sem pedig a feldolgozására? Milyen készségek kellenek egy olyan világban, ahol a bizonytalanság az egész rendszer legfontosabb alapeleme lesz? És a jelenlegi oktatási szemléletmód segít-e ezen bármit?

Két képességre egész biztosan minden érvényesülni kívánó embernek szüksége lesz: komoly rugalmasságra és belső egyensúlyra. Ezeket pedig nem lehet úgy megtanítani, mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét, vagy az első világháborúhoz vezető folyamatokat. A változásokkal és kihívásokkal teli világgal szembeni ellenálló készséget nem igazán lehet könyvekből vagy a padsorban ülve megtanulni. Főleg úgy, hogy mind a tanárok jelentős többségéből, mind pedig az egész közoktatási rendszerből hiányzik az a rugalmasság, amire most, 2018-ban szükség lenne. 

Az ipari forradalom egyik legnagyobb vívmánya a futószalagszerű közoktatás globális elterjesztése volt. A városokban több nagy épület van, közel hasonló méretű és berendezésű termekkel, padokkal, székekkel. Ezekbe a termekbe bemegy 20-30 diák, akik közel ugyanabban az évben születtek és a város bármelyik ilyen iskolaépületében szinte azonos információkat tanulnak a földrajzról, a történelemről vagy a biológiáról.

Nemzetközi szinten is konszenzus kezd kialakulni arról, hogy – az elvitathatatlan múltbéli eredmények ellenére is – a rendszer alkalmatlan arra, hogy a jelenkori kihívásokra felkészítse a diákokat. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy olyan alternatíva még nem született, ami hasonló hatékonysággal tudna működni egy fejlett nyugati nagyvárosban vagy egy közép-afrikai kistelepülésen.

A bejegyzés alapjául szolgált: https://www.wired.co.uk/article/yuval-noah-harari-extract-21-lessons-for-the-21st-century

Bár Yuval Noah Harari új könyve csak a hónap végén fog megérkezni a könyvesboltok polcaira, mégis kifejezetten izgalmasnak ígérkezik az Orbán Viktort is inspiráló izraeli szerző új kötete. Oly szempontból pedig még érdekesebb az általa felvázolt jövőkép, hogy azok a folyamatok, melyek az emberiséget érintő kihívásokhoz vezetnek, már jelenleg is javában zajlanak. A politikai döntéshozók részéről viszont nemigen mutatkozik szándék annak megakadályozására, hogy a baj ajtóstul rontson a házba. Nem igazán vannak olyan szakpolitikai tervek és elképzelések, melyek megoldást kínálnának a már most látható problémákraHarari a Wired című portálon egy hosszabb cikkben fejti ki, milyen témakörökre fog kitérni az új könyvében – ezeket fogjuk most végignézni. 

kép forrása: thetimes.co.uk

1. Mit kellene tanulni?

A közoktatásban nem a lexikális tudáson, de még nem is a programozáson kellene lennie a hangsúlynak, hanem a rugalmasságon. Azon, hogy a jövő munkavállalói a változó környezetre reagálva újra „feltalálhassák” magukat. Hiszen jelen pillanatban a folyamatos változás okozta bizonytalanság számít az egyetlen biztos pontnak. 

Egy ma születő gyermek harminckét éves lesz 2050-re. Feltehetőleg kiváló egészségnek fog örvendeni 2100-ra, és jó esélye van arra, hogy a 22. század közepéig jólétben éljen. Milyen ismeretekre, képességekre lesz szüksége, hogy munkát találjon 30 év múlva, és milyen kompetenciákat kell birtokolnia, hogy képes legyen igazodási pontokat találni a folyamatosan változó világban?

Ezekre a kérdésekre sajnálatos módon nem tudjuk a választ, mivel ahogy a múltban, úgy jelenleg sincs jövőbe látó képességünk. A történelmi múlttal ellentétben azonban van egy lényeges különbség. Mégpedig a technológia elképesztő ütemű fejlődése, mely lehetővé teszi, hogy mesterséges szerveket, testet és végső soron tudatot készítsen magának az ember a nem túl távoli jövőben. Ez az eddigieknél is megjósolhatatlanabbá teszi a jövőt. 

Ezer évvel ezelőtt nehezen volt elképzelhető, hogy egy fiatalnak az érvényesüléshez teljesen más kompetenciákra lesz szüksége 1050-re, mint a szüleinek 1018-ban. A változás mértéke sokkal kiszámíthatóbb volt. Ezzel szemben szinte lehetetlen megmondani, hogy 30 év múlva hogyan fog kinézni a munkaerőpiac. (Abba is érdekes belegondolni, mi is lesz pontosan az állam feladata. Például a bürokrácia teljes megszűnésének a lehetősége is ott lebeg a horizonton. Ez rengeteg érdekütközést kódol magába, mellyel majd kiválóan lehet technológiaellenes, neoluddita, populista üzeneteket építeni.)

2018-ban a magyar oktatási rendszer elsősorban nagy mennyiségű lexikális tudást igyekszik betölteni a tanulók fejébe – azt is inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az oktatás ilyesfajta megközelítésének sokáig volt létjogosultsága, hiszen egészen a közelmúltig az információ igencsak szűkös erőforrás volt, ami rengeteg szűrőn jutott el az emberekhez.

Érdemes belegondolni, hogy az 1800-as években egy falusi magyar iskolában kifejezetten kevés információhoz juthattak a hallgatók a világról. Nem volt se rádió, se napilap, se TV, de a helyi könyvtár – ha egyáltalán volt – sem bővelkedett a világ megismerését elősegítendő irodalomban. A vallási és szépirodalmi szövegek kivételével nem igazán volt más olvasnivaló. Ezen változtatott a modern iskolarendszer, ahol az írás és olvasás elsajátítása mellett a történelmi, földrajzi és biológiai alapismeretek is a tananyag részévé váltak. Ez elképesztő fejlődést jelentett az eddigiekhez képest, viszont 2018-ban szinte biztosra vehető, hogy az oktatásnak újabb irányváltásra lenne szüksége.

Az információ szinte bárhol és bármikor szabadon elérhető. A cenzúra ebben a környezetben nemigen lehet megoldás, így annak helyét a dezinformáció és az alternatív igazságok vették át. Szinte végtelen mennyiségű online kurzus, tanulmány és cikk érhető el csupán pár kattintással. Mivel kifejezetten nehéz kiszűrni a lényeget a rengeteg ellentmondásos információ közül, és tényleg minden csupán egy kattintásra van, nehéz rászánni magunkat egy hosszabb elemzés elolvasására, így könnyen macskás videók nézése lesz a történet vége. 

2018-ban az utolsó dolog, amire a tanulóknak szükségük van, az a még több információ, melynek jelentős része sohasem hasznosul. Ezzel szemben egyre nagyobb szükség lenne a hasznos és haszontalan információk közötti különbségtételre, a rendelkezésre álló információmorzsák hatékony szelektálására, majd pedig felhasználására.

Ennek ugyanakkor nem kéne újdonságként hatnia, azonban az önálló gondolkodás helyett még mindig a magolás az iskolában elért eredmények alapja. Az eddigi recept úgy írható le, miszerint a nagy mennyiségű megtanult információ valamennyi értelmezési szabadsággal kombinálva elégséges lesz az életben való érvényesüléshez. Amennyiben az értelmezés nem is működik zökkenőmentesen, akkor is lesz idő még javítgatni rajta, és talán a következő generáció számára egy koherensebb világkép lesz az eredmény. Harari szerint viszont ez a vonat már elment. A mostani generáció döntései alapjaiban változtatják meg az emberiség jövőjét. 

A bejegyzés alapjául szolgált: https://www.wired.co.uk/article/yuval-noah-harari-extract-21-lessons-for-the-21st-century

Jason Brennan, a Georgetown Egyetem politikaifilozófia-tanára még 2016-ban került a figyelem középpontjába, amikor egész egyszerűen „túlértékeltnek” minősítette a demokráciát, mivel szerinte ebben a berendezkedésben a tájékozatlan választók tömege dönt. Kritikájával a rendszer morális alapjait kérdőjelezte meg, ezzel együtt pedig bevezette az episztokrácia fogalmát, ahol is a politikailag tájékozott állampolgárok szavazata nagyobb súllyal bírna, tehát az általa kidolgozott berendezkedés előnyben részesítené a politikailag tájékozott választókat. Ezzel pedig a liberális demokrácia egyik alapvetését is megkérdőjelezi, azaz: egy választó = egy szavazat.

kép forrása: Huffingtonpost.com

A populizmus globális térnyerése óta a felvetése és a téma jelentősen meghatározza a közbeszédet. (Gondoljunk csak bele, a Jobbik is valami hasonlóról beszélt még a közelmúltban.) A szerző nemrég interjút adott, és ismét előkerültek az elméletével, demokráciakritikájával kapcsolatos legfontosabb kérdések.

Kiindulási pontként szerinte a hatalom gyakorlójával kapcsolatos elvárásokat kell meghatározni. Ennek két fő pillére az, hogy a hatalmat jóhiszeműen és kompetensen kell gyakorolni. Ha e két feltétel nem teljesül, akkor – jobb esetben – erősen erodálódik a hatalmat gyakorló legitimációja. Ezen elvárások viszont társadalmanként különböznek. Így fordulhat elő, hogy például tömegek tekintik legitimnek a kínai, vagy éppenséggel az orosz politikai vezetést elsősorban azért, mert ahhoz vannak hozzászokva.

Szerinte meg kell törni az a tabut, hogy a demokrácia nem tehető jobbá, hiszen az ismert előnyei mellett sok hibája is van, melyeket ki lehetne javítani. Érvelése szerint demokratikus keretek között a politika logikája arra ösztönzi a választókat, hogy előzetes információszerzés nélkül, irracionálisan és „törzsi” hozzáállással válasszanak. A szavazók többsége ugyanis meglepően pontosan tisztában van azzal, hogy mit kellene tudnia ahhoz, hogy felelős döntést hozzon a szavazófülkében, csak éppenséggel ezek az ismeretek hiányoznak. Azaz tudják, hogy mit nem tudnak, a döntés pedig ennek ellenére megszületik.

Az egyének magánélete hozható párhuzamként. Az emberek többsége igyekszik felelős döntést hozni, amikor a saját életével kapcsolatos elhatározásait hozza meg. Pedig ezeknek a döntéseknek minimális hatása van másokra vagy a társadalom egészére. Az állampolgárként, választóként hozott döntés viszont egészen más. Az akkor hozott döntéseknek nagyon komoly következményei vannak másokra, viszont a felelősségvállalás, mely az élet többi területén megjelenik az emberek – többségének – döntéshozatalában, az itt minimum hiányos.

Bár kritikusai szerint a demokrácia felerősíti az identitás alapú konfliktusokat, mégis sikeres abban, hogy megjelenítse a különböző társadalmi csoportok érdekeit. Idáig ez rendben is lenne. A probléma azzal kezdődik, hogy a választók többsége nem a saját érdekeit átgondolva, valamint a politikai pártok és programok ismeretében hozza meg azt a döntését, mellyel alapjaiban határozza meg az ország irányát. A döntés sok esetben minimális ismeretekkel és érzelmi alapon jön létre. Az érvelés szerint a választók jelentős része így is ki van zárva döntésből. Ezen az alapon felmerülhet a kérdés: miért szavazhat egy 40 éves ember, illetve miért nem adhatja le a voksát egy 16 éves egyén, ha hasonlóan keveset tudnak és ugyanúgy érzelmi alapon döntenek?

Nagy-Britanniában például majd 350 évig pluszszavazatot jelentett a felsőfokú végzettség. Ez azonban nem lehet jó irány, hiszen a diploma semmilyen szinten nem járul hozzá a választó politikai tájékozottságához, megfontolt döntéséhez. Az ugyanúgy érzelmi alapon születik meg.

A hibái ellenére a demokratikus berendezkedés mégis nagyban hozzájárult a jólét és a stabilitás elterjedéséhez, megszilárdulásához. Miért gondolja azt a szerző, hogy az episztokrácia jobb lenne? A demokrácia az eddig kitalált legjobb rendszer, de miért alapvetés, hogy nem lehet jobbá tenni? A demokrácia diszfunkcionalitásának komoly szakirodalma van, így joggal merül fel a kérdés, hogy miért ne lehetne a problémákat kijavítani.

Brennan szerint az episztokrácia nem a végzettséghez kötné a szavazat súlyozását, hanem ahhoz, hogy a szavazó mennyire van tisztában országa közjogi rendszerével, a pártok kínálatával, ígéreteivel, illetve végül, de nem utolsósorban a saját érdekeivel. Ezek ismerétben a választó lehet, hogy pontosan ugyanúgy döntene, mint hiányukban, mégis ott lenne a lehetőség egy tájékozottabb döntés meghozatalára.

A teljes interjú itt olvasható:

https://www.vox.com/2018/7/23/17581394/against-democracy-book-epistocracy-jason-brennan

Mint a korábbi cikkekben is láthattuk, a 2018-as választás során kiemelt jelentősége volt a közösségi média használatának, azonban az, hogy egy párt mennyire népszerű a Facebookon, nem fedi le a választási eredményeket. A Facebook-felhasználók köre meglehetősen zártnak számít, így nem nevezhetjük a mintát reprezentatívnak. Habár az idősebb generáció tagjai közül is egyre többen használják a közösségi médiát, azért továbbra is elsősorban a fiatalok találhatók meg nagyobb számban a Facebookon, így azok a pártok, melyek a fiatalabb generációk körében népszerűek, a Facebookon felülreprezentáltak lesznek. További torzítást okoz a népszerűségi mutatókban, hogy a Facebook-felhasználók között rengeteg a 18 év alatti személy, akik bár rendelkezhetnek pártpreferenciával és a pártokat követhetik is a Facebookon, a választásokon még nem adhatják le a preferált pártra a voksukat. Emellett pedig számos olyan szavazó is akad, aki dacára annak, hogy csak egy pártra adhatja le szavazatát, több pártot is követ a közösségi médiaplatformon.

 Összevetve a pártokra leadott szavazatok és hivatalos Facebook-oldalukat követők számait, jelentős összefüggéseket nem lehet felfedezni. Erre jó példa, hogy a Jobbik számít a parlamentbe jutott pártok közül a legtöbb Facebook-követővel rendelkező politikai formációnak. De mondhatnánk a Fideszt is, hiszen a facebookos követői és szavazói között óriási a különbség, e párt esetében tér el a legnagyobb mértékben a két érték, hiszen a szavazóinak száma a követőknek közel a tízszerese. Azonban van egy olyan párt, melynek eltéréseire érdemes külön figyelmet szentelni.

kép forrása: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt hivatalos facebook oldala

Egyrészt a Magyar Kétfarkú Kutya Párt rendelkezik a második legtöbb Facebook-követővel – megelőzve ezzel a kétharmaddal kormányt alakító Fideszt, miközben még az 5%-os küszöböt sem sikerült átlépnie, másrészt az MKKP az egyetlen olyan párt, mely több követővel rendelkezik, mint amennyi szavazatot a 2018-as választáson sikerült bezsebelnie. Habár ezekre az adatokra is magyarázatot adnak a korábbiakban felsorolt okok, azonban egy ilyen mérvű népszerűséget érdemes közelebbről is szemügyre venni, hiszen ez alapján egy „Facebook-parlamentben” a Jobbik-MKKP koalíciója kormányozhatna, a Fidesz pedig ellenzékbe szorult volna.

 Alapvető népszerűséget ad az MKKP-nek a viccpárt jellege, melyből természetesen fakad, hogy rengetegen követik és érdeklődnek irántuk, azonban komolytalannak vélik a politikában való részvételüket, így a követők nagy többségének meg sem fordul a fejében, hogy a pártra adják a voksukat. Facebook-oldaluk a választást követően is nagyon aktív, napi szinten jelennek meg az iróniával átitatott képek és kiírások, valamint a parlamentbe jutott pártokat is megszégyenítő módon kiépített a vidéki szervezet hirdetése, melynek egyik kiemelkedő helyszíne Hódmezővásárhely. A párt facebookos tevékenységét, és talán a párt tevékenységét is három fő csoportba sorolhatjuk. Egyrészt jelen van a többi pártra való reagálás, mint ahogy ez minden más pártnál is megfigyelhető. Másrészt viszont – a többi párttól eltérően – egyedülálló aktivitással vettek részt a közéletben, habár nem foglalkoztak a bérunióval és a nemek közötti egyenlőséggel, de járdát festettek, utakat javítottak, fát ültettek és blokkolóprogramot készítettek az Origóhoz. Utóbbi két tevékenységük, ha eltérő módon is, mégis a párt jellegéből következik, azonban az MKKP-re egy olyan tevékenység is jellemző volt, mely inkább csak a vicc kategóriájára jellemző. A párt Facebook-oldalán olyan posztok is szerepelnek, melyek egyszerűen viccesek, azonban sokszor egyáltalán nincs közük a politikához, gondoljunk például a „Magyarország még mindig nem kapott gólt a focivébén” vagy a „Kell még ma értelmetlen poszt, vagy elég ez az egy?” kiírásra.

kép forrása: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt hivatalos facebook oldala

Mindenesetre az MKKP meg tudta őrizni a választások után is a népszerűségét, és bár sokat tesznek is azért, a választók többsége még nem tud valódi alternatívaként tekinteni rájuk, azonban a parlamenti pártokba vetett bizalom igen erősen megbomlott a választást követően, így kérdésessé válik milyen alternatívák maradnak a szavazók számára 2022-re.

Torma Noémi a Szegedi Tudományegyetem politológus hallgatója és a Paradigma Intézet gyakornoka

Az emberek a választást megelőző kampányidőszakban szentelik a legtöbb figyelmet a politikának, ekkor válnak a pártok és azok politikusai ismertebbé, azonban minden pártban van olyan személy, aki hiába indul egyéniválasztókerületben, hiába szerepel előkelő helyen a listán, az átlagszavazó vagy nem is hallotta a nevét, vagy ha hallotta is, akkor nem igazán tudja hova rakni az adott illetőt. Az idei választást követően azonban rengeteg olyan személyi változás történt, melynek hatására egyes – ismertebb vagy kevésbé közismert – politikusok érdekesebbé váltak a közvélemény számára.

Az utóbbira a legjobb példa az MSZP-s Tóth Bertalan, aki habár a lista 5. helyén szerepelt és 2016-tól a párt frakcióvezetőjeként tevékenykedett, mindezek ellenére neve a szélesebb közvélemény számára hosszú ideig ismeretlen volt. Az MSZP-Párbeszéd listáján számos olyan személy követte, akik jóval ismertebbek voltak nála. A választást követően azonban az MSZP-ben is tisztújítás vette kezdetét, melynek következményeképp júniusban Tóth Bertalant választották meg a párt elnökének a nála sokkal ismertebb Mesterházy Attilával szemben. Ezek alapján egyértelmű, hogy a párton belül igencsak népszerűnek számít Tóth, azonban kérdéses, hogy a választópolgárok számára miért ismeretlenebb, mint más párttársai.

Ennek egyik oka lehet, hogy sem a közösségi médiában, sem pedig más felületen nem próbált meg egy imázst kialakítani magáról, nem próbálta magát megismertetni a kampány során sem. Facebook-oldalán sem magánéleti, sem közéleti tevékenységével kapcsolatos képet vagy videót nem osztott meg a választást megelőző időszakban. Ennek ellenére kihasználja a közösségi média lehetőségeit, naponta több alkalommal is kerülnek ki tartalmak az oldalára, melyek szinte kivétel nélkül különböző hírportálok cikkeire való reagálások, melyek nem az MSZP népszerűsítésére, hanem a Fidesz negatív színben való feltüntetésére alkalmasak. Ezek mellett még az MSZP hivatalos videóinak és plakátjainak amegosztása volt afőbb tevékenysége. A választást követően azonban változás mutatkozik Facebook-használatában, leginkább pártelnökké választását követően. A választást követő időszakban hasonló tevékenység jellemezte, mint a kampány alatt, néha azonban már ekkor is megjelentek videók és képek, amelyeken a munka közben látható. Pártelnökké választását követően ezek egyre rendszeresebbé váltak, és a hozzájuk tartozó leírások hangvétele is megváltozott – míg korábban semleges módon közölt információkat, addig azok most egyre személyesebbé váltak,egyre inkább a választókhoz szól.

kép forrása: Tóth Bertalan hivatalos facebook oldala

A 2018-as választás időszakában voltak azonban olyan politikusok is, akik bár ismertnek számítottak a választást megelőzően is, valamilyen esemény kapcsán a közvélemény egyre nagyobb figyelmet szentelt nekik – akár pozitív, akár negatív módon. Az ő esetükben kérdéses, hogy zajlanak ezek a válságkezelések, és hogyan tudnak ezeken a történéseken úgy felülemelkedni, hogy saját imázsukat is meg tudják menteni. Erre példaként két politikust érdemes kiemelni.

Elsőként a LMP-ből kilépett Hadházy Ákost, aki a párt egyik legismertebb politikusa volt, egyéni körzetben indult, a lista 2. helyén szerepelt, valamint a párt társelnöke is volt. A kampányidőszakban nem volt jellemző sem önmaga, sem az LMP promotálása, nála is leginkább a Fidesz negatívumainak kiemelése szerepelt. HadházyFacebook-használatára leginkább a posztok írása jellemző, nem tölt fel képeket vagy videókat, ellenben több hosszú posztban osztja meg gondolatait, álláspontját egy-egy ügy kapcsán. Már a kampány alatt és azt követően is úgy jelenítette meg magát, mint aki nem is egy párt színeiben indul, nem osztott meg semmilyen az LMP-t vagy Szél Bernadettet támogató posztot, de még csak meg sem említette pártját. Ha a róla készült cikkekben nem említették volna párttagságát, és plakátokon nem láttuk volna mögötte az LMP-s feliratot, akkor semmi jele nem lenne, hogy Hadházy Ákos bármely pártnak tagja lett volna. A választás másnapján egy, az előzőekben már említett hosszú bejegyzésben közölte, hogy lemond a pártelnöki tisztségről a választási vereség miatt, ezt követően két olyan esemény történt, melynek kapcsán érdemes megvizsgálni, hogy jelenítette meg magát Hadházy a közösségi médiában. Az első ilyen esemény április 14-éhez köthető, amikor is konfliktusba keveredett párttársával, Sallai R. Benedekkel, ezzel kapcsolatban azonban egyetlen posztot osztott meg, melyben csupán megerősítette a sajtó állításait, de semmilyen véleményt nem közölt az esettel kapcsolatban. A másik fontos eseménya pártból való kilépése június folyamán, mely váratlanul érte a közvéleményt. Egyik április végi posztjában közölte, hogy bár csatlakozik az LMP frakciójához, semmilyen tisztséget nem kíván betölteni, itt még nem említette a pártból való kilépését, azonban hangvételén a pártjával szembeni elégedetlensége érződött. Az ezt követő időszakban – mintegy elzárkózva minden párttól – a kormánypárt és az ellenzék egységes hibáztatása jelent meg Facebook-oldalán, posztjaiban a választást és az így megalakult Országgyűlést nem tartotta legitimnek, így az ellenzékiként parlamentbe jutott pártokban éppúgy csalódott, mint korábban a Fideszben. Ezt követően az általa megosztott tartalmak már sokszor nem csupán a Fidesz, hanem az LMP-t is negatív színben tüntették fel. Június 20-án egy, a lemondásáról szóló cikket osztott meg, és kiemelte, hogy számára továbbra is a korrupció elleni harc az első, melyet úgy érez, az LMP eljárásai veszélyeztetnek. Mivel a pártból való kilépése ellenére mandátumát nem kívánta visszaadni, így ezt követően is közéleti tevékenysége szerepel hivatalos oldalán, melyben továbbra is együttesen támadja a kormány- és ellenzéki pártokat. 

kép forrása: Hadházy Ákos hivatalos facebook oldala

Habár az egykori jobbikos Toroczkai László a választások előtt is ismert volt, érdemes kiemelni tevékenységét. Toroczkai a Jobbik színeiben lett Ásotthalom polgármestere, valamint 2016-tól a párt alelnöke. Annak ellenére, hogy Toroczkai nem indult a 2018-as választáson, alelnökként teljes mellszélességgel támogatta a Jobbikot a kampány időszakában, lakossági fórumokat tartott, kiállt Ásotthalom egyéni jelöltje mellett. A változást a választást követő nap hozta meg, Vona Gábor ugyanis lemondott a pártelnöki posztjáról, így új elnökre lett szükség. ToroczkaiFacebook-oldalán már a választás másnapján kifejtette véleményét, mely szerint nem a Jobbik bukott meg, hanem csak Vona Gábor, így neki mennie kell, a pártnak pedig új elnökre van szüksége, másnap pedig tiszteletet tanúsított a korábbi elnökkel szemben a becsületes lemondása miatt. ToroczkaiFacebook-oldalának tartalmaiból mindvégig kitűnt, hogy nem kívánja támogatni a néppárti vonalat, ennek egyik eleme, hogy többször is kifejezte együttérzését Budaházy Györggyel, a tárgyaláson is jelen volt, továbbáFacebook-oldalán mély megnyugvással tudatta, hogy „Gyuriék szabadon távozhatnak”. Miután Toroczkai hivatalosan is elnökjelöltté vált, egyre több képet osztott meg, melyen ő látható polgármesteri tevékenysége közben. Miután pedig az alelnöki tisztségreDúró Dóra lett Toroczkaijelöltje, akkor egy Dúróttámogató posztot,illetveegy Novák Előd-bejegyzést is megosztott a Facebook-oldalán. Az elnökválasztás elvesztése után Toroczkai nem habozott, néhány napra rá már a Facebook-oldalán hirdette meg a Mi Hazánk Mozgalom zászlóbontó rendezvényét. A választást követően néhány magánéleti jellegű kép is megjelent Toroczkai oldalán, melyen édesanyjával vagy gyermekeivel látható. További változást eredményezett, hogy a Jobbik nem engedélyezte a párton belüli platform létrehozását, valamint fegyelmi eljárást indítottak Toroczkai ellen, majd ezt követően pedig Dúró Dórát is kizárták a pártból (aki azonban mandátumát nem kívánta visszaadni). Az események felgyorsulását követően Toroczkai is aktívabbá vált, napi szinten rak ki oldalára tartalmakat, melyek többsége a Mi Hazánk Mozgalom (majd párt) rendezvényeit, céljait tartalmazza, emellett továbbra is jellemzőek a közéleti tevékenységét bemutató képek, valamint az olyan szélsőséges hangvételű posztok, melyekben felháborodik a Kúria azon döntésén, melyben megsemmisítették az ásotthalmi „burkatiltó” rendeletet.

kép forrása: Toroczkai László hivatalos facebook oldala

A következő cikkben egy olyan párt Facebook-tevékenységét mutatom be, amely bár nem jutott be a parlamentbe, népszerűsége – kiváltképpen a közösségi médiában –növekedést mutat.

Torma Noémi a Szegedi Tudományegyetem politológus hallgatója és a Paradigma Intézet gyakornoka